Belföld

Koronavírus: Élőben robban a gondoskodási válság

Szociológusok, közgazdászok, a nemek egyenlőségével foglalkozó szakemberek és aktivisták is régóta mondják, hogy nem tartható tovább az a társadalmi modell, ami jellemzően a nőktől várja el a gyerekneveléssel, idősgondozással és a háztartási feladatok elvégzésével kapcsolatos fizetetlen vagy alulértékelt teendőket. A koronavírus-járvány a politikai és gazdasági döntéshozókat is térdre kényszerítheti, és egy ilyen helyzetben lehetőség van a korábbi, kényszer szülte alkuk újratárgyalására.

Európa számos országát követve most már idehaza is szünetel az általános és középiskolás gyerekek iskolalátogatása, és digitális oktatásra tért át az ország. Itthon közel félmillió családban indult be azonnal a matek arról, hogy ki maradjon otthon a gyerekkel, vagy hogyan másként oldják meg a gyerekfelügyeletet, mivel a nagyszülők is kiestek a kalapból.

Eddig minden teher a nőkre hárult

Az egészségügy és nyomában a szociális szektor, valamint az oktatás alulfinanszírozottsága, vagyis minden olyan területé, amelyben bizonyos gondoskodási feladatok közszolgáltatássá alakultak, most a járvány nyomán egyszerre üt vissza az államokra, de legfőképpen azok állampolgáraira. A csökkenő finanszírozás gazdasági és politikai döntés, és kevesebb állami bevételből kevesebb univerzális és jó minőségű közszolgáltatást lehet finanszírozni. Az állam visszavonulása magára hagyja az embereket ezekkel a problémákkal, és mindenkinek egyéni megoldási stratégiákat kell keresnie.

Ehhez azonban nem áll mindenkinek egyenlő mértékű erőforrás a rendelkezésére, így osztályhelyzettől függenek a szűkebb vagy tágabb lehetőségei azzal kapcsolatban, hogy ezeket az állami hiányokat végül a saját életében valaki hogyan pótolja. Megengedheti-e magának, hogy magánrendelésre járjon, különórákat finanszírozzon, esetleg bébiszittert vagy idősgondozót alkalmazzon.

Az eddigi fő modell az volt, hogy a rendszer alulfinanszírozottságából fakadó gondoskodási erőforráshiányt rá lehetett tolni a családokra, (időmérleg vizsgálatokból tudjuk: legfőképpen a nőkre). Sőt, a nők felülreprezentáltak a fizetett gondoskodó munkákban is, az egészségügyben, oktatásban, szociális szférában, nevetségesen alacsony bérekért. Most a járvány tömegesen szül olyan élethelyzeteket, amelyekben a régi „megoldások”, a régi beidegződések, a régi hallgatólagos megállapodások egyszerűen nem tudnak tovább működni. Így is a teljesítőképességük határán mozogtak azok, akik nem tudták másra tovább tolni ezeket a feladatokat.

A gondoskodást adjuk is, kapjuk is másoktól az életünkben, és a generációk közötti szívességek nélkül már eddig is családok váltak volna működésképtelenné. Most például az egyik legfontosabb gondoskodási transzfercsatorna dőlt be azzal, hogy a vírus az idősebb, nagyszülői generációra nézve különösen veszélyes, ezért kifejezetten kerülendő, hogy az iskolák, óvodák bezárásával párhuzamosan a sokszor szokásos módon a nagyszülők, jellemzően a nagymamák vigyázzanak a gyerekekre. A család- vagy inkább népesedéspolitikák jellemzően arra épültek, különösen az utóbbi tíz évben, hogy a családon belül a generációk közötti alkukra építve próbálták meg minimalizálni és kibekkelni a gondoskodásban szükséges fokozottabb állami részvételt. Tették ezt sokszor a magánélet sérthetetlenségével és autonómiájával érvelve, vagyis hogy az állam ne szóljon bele abba, hogy a családok ezt hogyan oldják meg. Ezek a kibúvók járványok nélkül sem fognak működni, lévén például az idősellátással kapcsolódó növekvő nyomás, de még kevésbé, ha arra kell hosszú távon berendezkedni, hogy az ilyen és ehhez hasonló járványok vissza-visszatérnek.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A generációk közötti alkuk újragondolása mellett a másik fontos kérdés a nemek közötti viszonyok alapját képező hallgatólagos megegyezés, miszerint a gondoskodási, gyereknevelési, háztartási feladatokért főként a nők felelnek, és ennek a szerepleosztásnak a kockázatait, következményeit is ők vállalják. A  jelenlegi járvány következtében és a nagyszülői segítség kiesésével a szülőknek kell gondoskodniuk a gyerekek nappali felügyeletéről.

Az iskolával való kapcsolattartás, a gyerek ellenőrzése, hogy halad-e az anyaggal, segíteni, ha elakad benne, kikérdezni tőle a leckét – ezek a feladatok már eddig is főként a nőkre hárultak. A feleség, anya, takarítónő, szakács, idősgondozó szerepek mellett most már a tanárnővel bővült a repertoár. Nagy kérdés, hogy a rendkívüli helyzetben meddig tisztelgünk még szépelegve a nők teherbíró képessége előtt, vagy esetleg hosszabb távon fenntartható, precedens értékűvé tud-e válni, ha nők és férfiak most nem a szokásos módon osztják ki egymás közt a feladatokat. Lesz-e ebből hosszú távon új, nemek közötti alku? Elősegíti-e ezt a politikai és munkáltatói közeg?

A házi karantén nem lesz feszültségmentes

Különösen a több százezer egyedülálló szülő esetében nagy kihívás ez, akiknél a munkamegosztás újragondolásának kérdése fel sem merül, mert nincs kivel. Nekik ráadásul az anyagi terheket is egyedül kell viselni, és a 12 éve nem emelkedő családi pótlék sem segít túl sokat. Az olyan családoknál, ahol a két szülő együtt él, fontos mérlegelési szempont, hogy ki keres, vagy ki dolgozik fizetett munkában többet, kinek a munkaköre és főnöke engedi meg a távmunkát. Például a nők által dominált egészségügy és a szociális szféra dolgozói aligha mehetnek el home office-ba; a páron belüli anyagi egyenlőtlenségek könnyen billenthetik oda a családokat, hogy amellett döntsenek, hogy a kevesebbet kereső (jellemzően a nő) marad otthon.

Empirikus adatok még nem állnak rendelkezésünkre, hogy felmérjük a különböző (nemi arányú) gazdasági szektorok érintettségét a közelgő recesszióban, azonban ezeket a szempontokat is érdemes szem előtt tartanunk, mert a párok megfontolásait a nemek közötti egyenlőtlen strukturális viszonyok is befolyásolják. Ezeket az egyenlőtlen nemek közti viszonyokat pedig pont az előbb említett közfinanszírozási kérdések, intézményes ellátottság és szolgáltatások megléte vagy hiánya tartja fent.

„Ha kiírom táppénzre, csalok. Ha nem írom ki, viszi a gyereket a nagymamához. Ön mit tenne?”
A háziorvosoktól kérnek segítséget azok a szülők, akik nem tudják megoldani a gyerekfelügyeletet, mivel munkáltatójuk nem engedi el őket. Csakhogy a probléma megoldása nem orvosi kérdés.

A házi karantén ráadásul nem lesz feszültségektől mentes állapot. Bár már vicces mémek formájában előkerült, hogy 9 hónap múlva a párok „kicsi vagy jogi” kérdéssel szembesülnek-e majd, azaz vajon szerelmeskedéssel vészelik-e át az ajánlott otthonmaradást, vagy pedig a kényszerű összezártságból fakadóan a konfliktusok és így a válások száma növekszik-e. Sok nő számára ez a helyzet az erőszakos partnernek való kitettséget fogja fokozni, ahogy ez Kína példáján már látszik.

A gondoskodási feladatokkal erőforrásaiktól függően különbözőképpen tudnak nők és férfiak megküzdeni. Akinek telik rá, az gyerekfelvigyázót fogadott, hogy ne essen ki a munkából. A járványhelyzet következtében várhatóan fellendül a napi gyerek- vagy akár idősfelügyeletet nyújtó szolgáltatások és vállalkozások köre is, és az sem kizárt, hogy a járvány által sújtott szektorok legkiszolgáltatottabb, vélhetően egykori alkalmazottai átmenetileg vagy tartósan ezekben az új vagy fellendülőben lévő szektorokban fognak majd dolgozni. Bár az automatizációtól várták a szakértők, hogy az annak következtében elbocsátott férfi munkaerőnek legalább egy része átképezhető a robotokkal nem pótolható gondoskodási szektor dolgozóivá, most erre a koronavírus adhat lehetőséget. Ennek persze előfeltétele az, hogy ne tartsa a társadalom a férfi szerepekkel összeegyeztethetetlennek azt, ha valaki gondoskodik.

A járvány ráadásul globális. A gondoskodási válság is az. Ahogyan egy országon belül a gondoskodási deficit a felsőbb osztályokból lefele kerül kiszervezésre, úgy globálisan mindez azt jelenti, hogy a globális nyugatról és északról keletre és délre tolódik tovább a gondoskodási láncokon keresztül. Vagyis például a brit vagy német nő munkaerőpiaci részvételét nem a férje vagy az idősgondozási infrastruktúra teszi lehetővé, hanem a magyar vagy Fülöp-szigeteki gondozó. Országok sora épít arra, hogy ezek a beszállítói láncok pótolják a gondoskodási rendszer hiányosságait. Most ezeket a struktúrákat, a gondozók jogi, anyagi és fizikai kiszolgáltatottságát is újra kell gondolni.

Fotó: MTI/Balázs Attila

A járvány a legoptimistább becslések szerint is térdre kényszeríti a globális kapitalizmus szereplőit, és ebben a harcban a kockázatokat nem viselik egyenlő mértékben az emberek. Naponta érkeznek hírek leálló szektorokról, illetve kényszervállalkozó, kölcsönzött, részmunkaidős vagy diákmunkások, vagyis a legkisebb érdekérvényesítő erejű dolgozók elbocsátásáról. A kormány maga is több százezres hazai munkanélküliséggel számol.

Most mi vagyunk alkupozícióban?

Vannak olyan foglalkozási csoportok azonban, amelyeknek képviselői igyekeznek a kialakult helyzetben az érdekeiket érvényesíteni: a mentős szakszervezet például soron kívüli béremelést kért, aminek már nagyon rég itt lenne az ideje, most pedig pláne. A kormány inkább a leendő és a nem véletlenül pályaelhagyó egészségügyisek lelkiismeretére és kötelességtudatára apellál, kilátásba sem helyezve mást. Vagyis inkább a régi megoldásokhoz nyúl. Meglátjuk, milyen sikerrel. És most minden állampolgár a saját bőrén is megtapasztalja, mennyire létfontosságú a munkája a láthatatlan munkavállalók tömegeinek: a szemétszállítók, a raktárosok, az árufeltöltők és a pénztárosok munkája nélkül nem tudna működni az ország.

Közhely, hogy a válság egyben lehetőség is a régi rossz struktúrák jövőbeli újragondolására és megváltoztatására, de a globális járvány most valóban magában hordozza ezt a potenciált. A járvány adta helyzet a munkáltatók számára is új kihívásokat jelent: sokan most fognak szembesülni azzal, hogy kénytelenek bízni az alkalmazottaikban, és elfogadni, fejleszteni a távmunka lehetőségeit, vagy éppen azt, hogy a férfiaknak is vannak gondoskodó feladataik. Ez új típusú működésmódokat kényszeríthet ki, amiket a rugalmasabb munkakörülményekért, a gondoskodás társadalmi értékéért lobbizó szereplők, az érintett munkavállalók és szakszervezetek eddig nem tudtak kikényszeríteni.

Kérdés, hogy politikusok és a gazdasági szereplők képesek-e felismerni ezeket az esélyeket, és új társadalmi megállapodásokra helyezni a gondoskodási spórolásba épp belebukni készülő politikákat, és ha nem, hogyan tudjuk őket erre rábírni. Ahogyan kérdés az is, hogy a régi-új keretek milyen megoldásokat tesznek elképzelhetővé és lehetővé a nemek közti munkamegosztás újraszervezése érdekében, és hogy ez továbbra is inkább a jómódúak kiváltsága marad-e.

Gregor Anikó szociológus / Kováts Eszter politológus

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.