– Jó napot kívánok, Száraz Sándort keresem.

– Jó napot. Itt áll maga előtt.

– Én, uram, tisztelettel remit szeretnék ajánlani önnek.

– Hogy micsodát?

– Remit. Döntetlent.

– Miről tetszik beszélni?

– Száraz Sándorhoz van szerencsém?

– Száraz Sándor vagyok!

– Akkor én önnel egy éve sakkozom!

– Velem ugyan nem.

1971-ben járunk, a váratlanul bekopogó vendég, Áts Gyula, őszülő halántékú sakkiszta, derék férfiú – megérne egy portrét ő is, de ebben a riportban csupán mellékszereplő. Miként mellékszereplő a hökkent házigazda, a negyvenes éveit taposó Száraz Sándor betanított munkás is, aki úgy keveredik történetünkbe, hogy épp a fiával, az akkor tizenhat éves, titokban távsakkozó ifjabb Száraz Sándor műszerésztanulóval kevertetik össze a kőbányai Vörösdinka utca kilences számú lakótelepi ház sokadik emeleti lakásának ajtajában.

A mi mai hősünk ifjabb Száraz Sándor. Ő a fönti párbeszéd idején a konyhából les ki párkánnyi homloka alól, és apja ingerült gesztusait beárazva úgy sejti, hogy a kulmináló félreértésből alighanem büdös nagy pofonok következnek másodperceken belül.

*

A fűben kutyaszar a gyom, a kaputelefon kibelezve, sitthalmon sörösüveg nő, haldoklik a ház. Kilép a lakásából a Mester, behúzza az ajtót, zár, rács rá, zár. Sok éve, hogy utoljára beeresztett magához valakit Száraz úr, előtte álló hétig takarított, „de nem lett látszatja, elengedtem a dolgot, nekem jó így, más meg nem láthatja, szégyellem”. Mi sem jutunk a küszöbön túl, nem is erőltetjük, inkább átgurulunk Kőbányáról Józsefvárosba, edzésre, tágas, fényes irodába, a Mester egyik tanítványához, Popovics József ingatlanközvetítő vállalkozóhoz.

Kóbor Buddhaként ül némán a Mester, tán levegőt se vesz, csak makulátlan NAPOLI bézbólsapója jelzi, hogy van köze ehhez az évszázadhoz, szakállát morzsolja, szeme nem létező pontot fixál, aztán Popovicsra sandít, aki koncentrál: hunyt szemmel, mozdulatlanul bemelegít, zabolázott képzelete végtelen sakktáblán kalandozik, „csigavonalban körbe”, majd úgy három perc múltán játékra jelentkezik.

Fejben sakk. Ez a sportág. Fejben sakk tréning: ez zajlik most.

Feladványozással nyitunk. A Mester le-, pontosabban feldiktálja az állást: „Végjáték, öt bábu, világos király Cecil hatos, futó Dezső öt, és egy gyalog Cecil héten; sötét király Cecil nyolcas, huszár Cecil ötön; világos indul, második lépésben mattot ad.”

Popovics félhangosan morfondírozik, a Mester hümmög, amikor hümmögni kell, a végeredmény nem lehet más, mint tökéletes megoldás. Boldogság.

Edzésen kívül más a szereposztás: az életben Popovics József a főnök, a Mester az alkalmazott, a sportág pedig a falragaszolás. Ugyanis a Mester évtizede abból él, hogy ingatlanhirdetős cédulákkal dekorálja a várost. Laponként négy forintért.

*

Megesik, hogy egyetlen pillanaton fordul meg az ember élete, a Mesteré egy rapid szavazáson múlott. És veszített.

1998 kora tavaszának egyik reggelén még világjáró sakkdiplomata volt, vébék, Eb-k megbecsült szervezője, a Budapesti Sakkszövetség főtitkára, estére már csak egy vérig sértett, reményvesztett, zuhanó munkanélküli.

A barátaim döfték a hátamba a kést. Közgyűlést tartottunk a szövetségben, azzal kért szót egy alak, hogy tízszer annyi szponzorpénzt hozna be, mint én, cserébe az ő jelöltje legyen a főtitkár. Mire fölocsúdtam, le voltam váltva. Szó nélkül távoztam, még az átadás-átvételre se mentem be. Bosszúból hűtlen kezeléssel vádoltak meg, bilincsben vitt el a rendőr a lakásomról, kihallgattak, elengedtek, hónapokkal később ejtették az összes vádat, de addigra végem volt. Sosem értettem én máshoz, csak a sakkhoz.

*

Száraz Sándor 1955. február kilencedikén született, egyke. Darabig egy csongrádi tanyán gazdálkodott a család, aztán Pestre költözött a família: az apa zuglói építkezésen kapott munkát, vitte magával az asszonyt és a kétéves gyereket, s jobb híján a felvonulási épületben szállásolta el őket. „Ott tengődtünk nyolc éven át, míg végre lakást kaptunk Kőbányán. Felettébb mulatságos, hogy hol. A Vörösdinka utcában! Két évtizeddel később biciklitúrázni vittem egy munkahelyi csapatot, beittak, vonatozni kellett hazafelé, kötözködött a kalauz, de nem hagytam magam; kérdi, mi a nevem, mondom, hogy Száraz, néz mérgesen, kérdi, hol lakom, mondom, hogy Vörösdinka kilenc! Le akart szállítani, hogy ne szórakozzam vele, de aztán megmutattam a személyimet.”

Tízévesen látott először sakkot. „Az unokabátyám mutatta meg a lépéseket. Játszani akart, győzni, az volt az egyetlen célja, hogy elverjen. Onnantól, amikor csak találkoztunk, sakkozni kellett vele. Mindig kikaptam, de tanultam a hibáimból, ügyesedtem, és egy év után végre én diadalmaskodtam. Az életem első nyertes partija. Az unokabátyám soha többé nem játszott velem, és a sakk egy időre kikerült az életemből.”

Nyolcadikban sakkszakkör indult az iskolában, „teljesen rákattant”. Középiskolába kerülve már versenyeket nyert, de a szülei, látva a jegyek hanyatlását, eltiltották játéktól, edzéstől egyaránt. Maradt a sumákolás: titokban találkozott az edzőjével, aki benevezte őt egy felnőtt levelező sakkbajnokságba. Kilenc ellenfeléből nyolcat legyőzött, egyedül azzal az Áts Gyulával nem boldogult, aki ugye 1971-ben váratlanul bekopogtatott Szárazékhoz. Áts is nyolc győzelemmel állt a verseny finisében, és oly tisztelet ébredt benne a szellemesen, szívósan küzdő Száraz Sándor iránt, hogy egy remi reményében ismeretlenül bekopogtatott nemes ellenfeléhez. Amikor odáig jutott a párbeszéd idősb Szárazzal, hogy „én önnel egy éve sakkozom!”, „velem ugyan nem”, valóban komoly ruha fenyegette hősünket, ám Áts úr, legyen áldott az emléke, meggyőzte a házigazdát, hogy tálentumot nevel, akinek nem saller dukál, hanem edzés, verseny.

*

Érettségi után egy kisvárosnyi gyárba, a Finommechanikai Vállalathoz került a Mester. Sokat nem műszerészkedett, hamar meggyőzte a KISZ- meg a párttitkárt meg a szakszervezetist és a termelési igazgatót, vagyis a komplett „üzemi négyszöget”, hogy akkor jár mindenki a legjobban, ha csavarlazítás helyett sakkéletet, kirándulásokat és vetélkedőket szervez. „Cserébe elfogadtam, hogy folyamatosan beiskoláznak, a targoncavezetőitől a marxista-leninista főiskoláig szép sorban mindent elvégeztem.”

Sorkatonának két tanfolyam között rántották be, huszonnégy évesen, Aszódra, rádiósnak. „Ott is azonnal bemasíroztam a KISZ-bizottságra, és pár hét múlva már a laktanya sakkéletét szökkentettem szárba. Fölhívatott a politikai tiszt, hogy sakkozna velem, s ha megverem, lecsukat, ha ő ver meg, akkor is. Kihoztam döntetlenre a partit, ami tetszett neki, és az alapemberem lett. Nulláról indultunk, az első évben feljutottunk a megye egybe, a második évben pedig már két csapattal neveztünk a nemzeti bajnokságba, hivatásosok és sorállományúak vegyesen. Parancsnoki autóval utaztunk a mérkőzésekre, úgy összeraktam a szisztémát, tudtommal, ma is létezik az egyesület.”

Leszerelés után ment vissza a Finommechanikához, aztán, nagyobb fizetésért, a Lampart nevű állami céghez igazolt, szintén úgymond kulturális szervezőnek. Mellékesben sportolókat interjúzott üzemi lapokba, sakkrovatot vitt a Nemzeti Sportban.

*

Beindult a sakkvezetői karrier is, fővárosi kerületekben lett szövetségi titkár. „Sehol se maradtam sokáig, csak míg létrehoztam az új rendszert, s léptem tovább. Beindításban vagyok jó, a működtetés untat.”

1990-ben, míg az ország rendszert váltott, ő a Budapesti Sakkszövetség irodáját vezette, elvolt vele, nem látott, nem vágyott ki a táblák mögül. „Sose politizáltam, sose szavaztam. A kommunizmusban még a május elsejei felvonulásra se mentem ki, inkább ünnepi villámsakkversenyt csináltam. A terepen éreztem magam a legjobban. Amikor átadták a metrót az Örs vezér terén, reggel bepakoltam tíz készletet a hátizsákomba, kiballagtam, a betonasztalokon felállítottam a táblákat, és invitáltam játszani a járókelőket. Meg táborokat szerveztem gyerekeknek, az állatkertben osztogattam a szórólapot, össze is jött rendre a szükséges létszám. Csak a sakk. A rendszerváltást konkrétan nem vettem észre, a kilencvenes évek közepén tudatosult bennem, hogy megszűnt az MSZMP, és immár többpárti a parlament.”

1992-ben megválasztották a Budapesti Szakszövetség főtitkárának. „Csodát műveltem, pezsgett a csapatbajnokság, írtam a szakcikkeket, tanítottam iskolákban, rengeteget utaztam, plusz Polgár apukával és Adorján nagymesterrel nemzetközi versenyeket hoztam tető alá. Azt hittem, így marad ez az idők végezetéig.”

De aztán elérkezett az az 1998-as őszi közgyűlés, s vele a puccsszerű leváltás.

Megvolt a szavazás, felpattantam, csak el innen. Ahogy kiléptem az épületből, fogadalmat tettem, hogy többé be nem teszem oda a lábamat, sőt, bábut sem fogok a kezembe. Két évre rá bizottságot menesztettek hozzám, hogy térjek vissza. Elzavartam őket. Még akkor sem segítettem, amikor könyvet írtak a szövetség történetéről, pedig volt hozzá anyagom bőven.

*

Újságot árult. Hajnalban felpakolt a terjesztőnél, kimetrózott a végállomáshoz, beállt két autósáv közé, lengette a Kurírt meg a Népszabadságot; keresett szépen, de a rendőrök pár hónap után elhajtották. Átcuccolt a Blaha aluljáróba, ám egy év múltán onnan is menni kellett.

Buszjegyárusításra nyergelt át, hol a Blahán, hol a Keletinél, hol a Népligetnél csattintotta ki négyzetméteres kempingasztalát; jobb, mint a koldulás. Aztán a haverjával Csepelen kibérelt egy bódét, cigarettát és italt árultak. „Biztos voltam benne, hogy megfogtuk az Isten lábát, de a harmadik hónapban megbuktunk. A forgalom zömét a szesz hozta, de arra pont nem volt engedélyünk.”

Reklámújság-terjesztésbe fogott: napestig járta a várost, ezerszám lökdöste a postaládákba az ingyenes szutykot. „Keresni akartam, így elég hamar nem a minőséget, hanem a mennyiséget helyeztem előtérbe. Tisztességgel egy körzetet lehetett megcsinálni, de idővel bevállaltam a másodikat, aztán a harmadikat is, nem csoda, hogy a pakkok jelentős része a kuka mellett végezte. Így működtek a kollégák is, és amikor sorra dőltek meg, úgy döntöttem, én inkább emelt fővel távozom.”

*

Parkolási ellenőrnek szegődött, ez már a 2009-es év. „Annyi állt a hirdetésben, hogy nyolc óra munkáért négyezer forint, és naponta fizetnek, na, mondom, ez való nekem. A tanfolyamot simán abszolváltam, de élesben azonnal kiderült, hogy nem ismerem fel az autókat, mármint a márkájukat, ugyanis az se érdekelt sohase. Nyomban ki akartak rúgni, de meggyőztem a csoportvezetőmet, adjon egy esélyt: szépen elmondattam vele, melyik típus miről ismerhető fel anélkül, hogy hátul leolvasná az ember a feliratot, és másnapra tökéletesen bebifláztam a leckét.”

Hogy miért nem lehetett az autók mögé kerülni?

„A pótdíjazás max másfél perc. Sietni kell, mert ha nem hozod az elvárt büntetésmennyiséget, apad a fizetés. Ráadásul abból mindig baj származik, ha tetten éri az embert a tulaj. Olyankor tilos visszaválaszolni, azonnal elkullogsz, de azért nem futva, hogy meglegyen a méltóság látszata. Aztán vagy utolér, vagy nem, vagy ütsz, vagy nem, vagy megütnek, vagy sem. A tizenkettedik kerületben én ütöttem, kocsmából rohant ki az ipse, rám csimpaszkodott, hogy nem is járt le a jegye, azonnal töröljem ki a fényképeket, mondtam, hagyja abba ezt a tevékenységet, mert megcsapom, nem hagyta abba, és beteljesedett a történet. Meg akartak lincselni, oltári botrány támadt, még a bulvárhírekbe is bekerültem. Pedig nem trükköztem, noha mások csinálják, volt kollégám, aki beült sörözni, ablak mellől olvasta le az arra járó kocsik rendszámát, dokumentációnak lőtt pár felismerhetetlen fotót parkoló autókról, s mindet megbírságolta. A többség úgyse reklamál, inkább átkozódva befizeti az extra bírsággal és a felszólítási díjjal hizlalt büntetést.”

A Mester is kapott.

„Úgy zárult a pályafutásom a cégnél, hogy a második kerületben megpótdíjaztam egy autót, pont érkezett a tulaj, nem tetszett neki a dolog, hátulról levert, elájultam, bezuhantam egy karó mellé, pár centin múlott, hogy nem nyársalt fel. Betegállomány. Háromnegyed év száz százalékos táppénz. Aranyélet! Simán megérte.”

*

Eztán lelt rá a ragasztásra: ingatlanosoktól kapott fénymásolt hirdetéseket szór. „Kora reggel és este dolgozom, nappal kizárólag akkor, ha sürgős a munka, mert csúcsidőben rengeteg az ellenség. A többi ingatlanos ragasztója automatikusan irtja az én ragasztásomat, mondjuk én is az övékét; a Móricz Zsigmondon a hetes megállójából indulok, és mire körbeérek, ami húsz perc, már rendre nincs fenn a legelső cetlim, szoktam is mondani, hogy a munkám vegytiszta pillanatművészet, pont mint a színház.”

A flaszter csúcsragadozója a közterület-felügyelő. „A legveszélyesebb állatfaj, félelmetes, ha elkap, harmincezer a büntetés, mázli, hogy tíz év alatt csupán egyszer sikerült nekik. Pedig akkurátusan óvom a városképet, házfalra nem ragasztok, csak oszlopra, megállóra. Jó, néha, ha direkt kéri a megrendelő, beosonok lépcsőházba, az sokkal jobb pénz, de a rizikó is jelentősebb, hiszen beszorulhat az ember; nyáron festékkel öntöttek le, sárgával, szerencsére találtam csapot, ahol lemoshattam magam. Megesett, hogy csúzlival lődöztek rám egy ablakból, de bénán, át is szóltam, vagyok olyan szemtelen, de persze csak akkor, ha van előnyöm elmenekülni, hogy ’legközelebb szólj, megállok, hogy pontosabban célozhass’, aztán uzsgyi.”

*

A Mester a ragadozók rendjébe sorolja a BKV-ellenőröket is. „Kellemetlenkednek, de kijátszhatók. Pár hete elmúltam hatvanöt, azóta ingyen utazom. Mondjuk korábban se vettem jegyet, mégsem tudott megbüntetni békávés soha, noha napjában tíz járművön is utazom. Jönnek a karszalagjukkal, némelyik végigmér, és meg se szólít, aki mégis, annak mondom, hogy túl vagyok a korhatáron; ötből négy továbblép, az az egy kéri a személyimet, neki azt felelem, hogy nincs joga hozzá, mire azt mondja, hogy ahhoz viszont van joga, hogy leszállítson, én meg azt mondom, hogy jó, a következő megállónál leszállok.”

Tiszta sakk. Remi.

Sose reggelizik. „Nincs rá pénz. És már igény se. Kelek ötkor, letudom az első műszakot, aztán beülök nézelődni a plázába, egy időben, amikor nem volt áramom, a telefonomat is ott töltöttem. Az első étkezés tizenhárom óra magasságában történik, mégpedig úgy, hogy lemegyek az alsó szintre, a nagyközértbe, délben tesznek ki főtt kaját, kilóra adják, az olcsóbbakból megpakolok egy dobozt, maximum ezerért, aztán fölliftezek a harmadikra, az éttermekhez, és keresek egy asztalt, ahol úri módra, komótosan elfogyaszthatom az ebédemet. Ez a szertartás hetente kétszer fér bele a büdzsébe. A többi napon a Népszínház utcai arab pékségbe járok, ha megszorulok, adnak hitelbe is, van nekik az a péksüteményük, hogy virslit tekernek tésztába, kétszáz forint, tápláló, ízletes élelmiszer. Valamelyik pizzériában azzal akcióztak, hogy egy szelet pizza kétszáz forint, hozzá kóla még száz, gazdaságos, de mire ráéreztem az ízére, a pizzát háromszázra, a kólát meg százharminchárom forintra emelték, annyit meg nem adhatok ki rá. Néha otthon is főzök, tésztát, dobok rá konzervet, már ha kapok hozzávalót adományba. Mert jóllakni, na, azt igazán szeretek.”

*

Volt család is a Mester körül, ami előbb odalett, aztán, mikor már nem volt, odaveszett.

Sakktanítványból nevelt magának asszonyt a nyolcvanas években. Két gyerekük született, egy fiú s egy lány. „Nem működött a kapcsolat. Állandóan a versenyeket jártam, ami az asszonynál úgy csapódott le, hogy nőzöm. Pedig vittem őt is, ahová csak tudtam, például 1992-ben csapatvezetőként betettem a keretbe, nemzetek tornája, Hollandia, nem volt gond, negyvenedik tábla, hát mit kell ott játszani?! Amúgy győzött, mert pár trükkre azért megtanítottam.”

2004-ben vált el az útjuk. „Mindenkinek jót akartam, eladtuk a nagy lakásomat, lett belőle egy budai ingatlan a fiúnak, egy szintén budai a lánynak. A maradék kis pénz mellé felvettem kétmillió bankhitelt, és megvásároltam azt a mostani kőbányai romot.”

Attól fogva ritkán látta a gyerekeit. „A fiam kamionos lett, állítólag született unokám, tán kettő is.”

Pár éve, hosszú szünet után, kutatni kezdett utánuk.

Végül az anyóst értem el, tőle tudtam meg, hogy a fiam, a lányom és az anyjuk is odaveszett egy autóbalesetben, állítólag szándékos közös öngyilkosság. Még azt se árulta el a mama, hogy mikor és hol történt, sőt, azt sem, melyik temetőben nyugszanak. Beletörődtem.

Az igaziak helyett lett egy fogadott gyereke. „Barbara intézetben nevelkedett, a parkolócégnél ismertem meg, csoportvezető volt, fantasztikus szakember, élt-halt a parkolásért, és mindent megtett a beosztottjaiért: nyáron vizet vett nekünk a saját pénzén, télen beültetett melegedni a Mekibe. Megszerettük egymást, összenőttünk, legyőzhetetlen párossá formálódtunk. Egy napon elvitt a templomba, és ott átadott nekem egy emléklapot, amire az van írva, hogy én vagyok az ő édesapukája. Zokogtam.”

*

2015 kemény esztendő volt. Év végére elfogyott a ragasztós munka, kiürült a kassza, a Mester elmaradt a hiteltörlesztéssel, a bank árverezni akart, a lakásban kikapcsolták az áramot, bejött a fagy, ráadásul Barbara kiszorult a parkolós cégtől, majd az albérletéből is, és hajléktalanszállóra került. „Kétségbeesésemben segélykérő szöveget írtam az emberekhez, a maradék kétszáz valahány forintomból fénymásoltattam nyolc példányt, s kiragasztottam. És csoda történt: bekerültem a sajtóba, sorra kaptam a segítségeket. A lakásomat az ingyenes utcajogász szolgálat mentette meg, évek alatt elérték a banknál, hogy újragondolják a hitelemet; 2018 végén felajánlották, hogy tizenöt év alatt havi negyvenötezer forintjával kifizethetem a tartozásomat. Kacagtam, hogy kinéznek belőlem még tizenöt évet, azon pláne, hogy a havi negyvenötöt is, de aláírtam, mert aki időt nyer, életet nyer. Tavaly januárban kezdték vonni a pénzt. Februártól nyugdíjas lettem, pont havi negyvenötezret állapított meg a hatóság. Aminek a felére egyéb tartozások miatt kapásból rátette a kezét a végrehajtó. Vettem egy nagy levegőt, és a nyugdíj-igazgatóságon bevallottam az összes végzettségemet, még a nappalis pártfőiskolát is, ezzel feltornáztuk az összeget kilencvenötezerre. Aminek a felét persze ma is viszi a végrehajtó, de a többi pont lefedi a banki törlesztést.Sőt! Marad kétezer. Csodálatos! Fantasztikus! Azóta minden pénz, amit megkeresek a ragasztással és a tanítással, összesen úgy havi hatvanezer forintot, csak az enyém!”

*

A Mesterről írott cikkek egyikébe belefutott egy angyalföldi nő, Beszterczey Judit. Olvasta a történetet, nézte a fotót, és nem eresztette Sándor tekintete. Mivel épp tanárt keresett sakkal fertőzött fia, Misó mellé, felkutatta a Mestert, s kérte, adjon órát. „Kapásból visszautasítottam, hiszen közel húsz éve nem fogtam bábut a kezembe. De addig győzködött, míg beleegyeztem a próbafoglalkozásba. Ahová már úgy érkeztem, hogy meg akarom hódítani az egész családot, az anyukának még azt is elmeséltem, hogy az első nyilvántartott magyar sakkozó bizony egy nő, és nem más, mint Mátyás király felesége, Beatrix.”

Kedd este hat óra, sakkidő, az ajtóban úgy öleli Misó a Mestert, mintha épp most nyertek volna susztermattal olimpiát. Vászon kerül az asztalra, hatvannégy mezővel, lyuk a5-ön és e4-en, gyertyák égették ki karácsonykor, de komoly spíler ilyen apróság miatt nem cserél kelléket; jobbra, a világoshoz Misó ül, a sötét oldal a Mesteré. Spáros zsákszatyorból zacskók kerülnek elő, a zacskókból szakkönyvek, cetlik, azokból feladványok, állások helycsináló mattokról és mattképletekről és két király oppozíciókról: kellékek a fellépéshez. A Mester megint Buddha, féloldalvást hátradől a széken, ott a pocak, ott az örök félmosoly, s hogy lekerül végre a bézbólsapka, ott a párkánnyi homlok is. Hazaért, nemcsak Misóhoz, önmagához is, a maszek Nirvánába, jár neki ez a hatvan perc az élettől.

Olyannyira, hogy másfél órára nyúlik a szeánsz, s csak két tál sajtos makaróni képes leszorítani a figurákat az asztalról. A vacsi is a csomag része, meg egy feles is Misó apjával, meg a közös meccsnézés is, pláne, hogy a kedvenc, az Atletico métázik.

Néhány találkozás után nagyapastátuszt nyert a Mester, hívják szimpla gyermekfelvigyázásra is, olykor több napra rá bízzák a fiút. Ahogy Misó (ő is Buddha, ha kicsi is) fogalmaz: „Nem csak sakkozunk, lelkizünk is, mert időnként nekem is jól jönnek az iránymutató gondolatok egy tapasztalt férfitől. Amúgy gyorsan lezajlott az összebarátkozásunk folyamata, miután Sanyi bácsi kedves, jólelkű, békés, bölcs ember.”

Misó egy év közös munka után megnyerte a korosztályos kerületi sakkversenyt, a minapi budapesti triumfálástól pedig az influenza ütötte el. Ragadt rá a Mester pragmatizmusából is, azt mondja: „Még nem döntöttem el, hogy idővel hivatásos sakkozónak álljak-e, ugyanis nem tudom, mennyit lehet vele keresni, de míg gyerek vagyok, nem is kívánom ilyeneken törni a fejem.”

*

Hogy is néz ki a Mester pragmatizmusa?

„Aki azt állítja, szeret dolgozni, hazudik. Én bevallom: sose szerettem. És elég hamar már sakkozni se szerettem, csak a megélhetést láttam benne. Elégedett vagyok, mert ami az én tehetségemmel és az én hozzáállásommal kihozható volt ebből a sportból, azt kihoztam belőle. Hamar rájöttem, hogy nem a legjobbnak kell lenni, hanem a legügyesebbnek, mert legjobb csak egy pillanatig lehetsz, aztán jön a következő legjobb, de a legügyesebb évtizedekig megél a tudásából, ahogy én is. Takarékoskodtam az erőmmel. Megcsináltam, nem egyszer, hogy a vasárnapi partim már pénteken döntetlenre végződött, előre lebeszéltem a remit az ellenféllel, még a versenylapot is aláírtuk. A sakk nekem való, ez az egyetlen sportág, amiben hivatalos a bunda, beleírva a szabálykönyvbe, uram, hogy a két fél bármikor megegyezhet az eredményben. Mindenki jól jár: egyikünk sem ég vereséggel, nincs stressz, nincs szenvedés, plusz szabaddá válik a hétvége. Ez az ügyesség, ez a túlélés. Más tészta, hogy az utóbbi huszonév lejtősre sikerült, az sima pech. De a félpontom már rég megvan ebben az életben.”

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu