Kész a forgatókönyv. Orbán Viktor már csak a jó szelet várja, amely távolabb sodorja pártját az Európai Néppárttól – még annál is messzebb, mint az önkéntesnek kommunikált felfüggesztés különös manővere. A KDNP, most úgy néz ki, felsőbb kérésre – amely alatt nem éppen a Vatikánt értem – marad, nyilván amolyan belső megfigyelőként, amihez Semjén Zsolt szerint „nagy hit kell”, de ezt nyilván összekaparja valahogy.
Még a nyugodt szigetnek tartott Magyarországon is egyre erősebbé válnak a nacionalista, fundamentalista, szélsőjobboldali csoportok a kormányzáson belül, s manapság reális esélye van annak, hogy ezek a csoportok becsúsznak a kormánypártok centrumába, és ellenőrzést gyakorolnak felette
– jelentette ki Orbán Viktor 1992 szeptemberében, amikor a Fidesz a Liberális Internacionálé teljes jogú tagjává vált. Alig több mint nyolc év múlva a liberálisok alig leplezett csalódással vették tudomásul a búcsút, aminek okát abban látták, hogy a magyar testvérpárt a szavazatok növelése érdekében hátat fordít elveinek. A hivatalos bejelentésen már meg sem jelent Orbán Viktor, helyette a választmány elnöke magyarázta meg döntésüket, ami „nem jelenti azt, hogy bármiféle szakadásról vagy elfordulásról lenne szó, hiszen az Európai Néppárt és az Európai Liberális Párt frakciója koalícióban tevékenykedik az Európai Parlamentben. A Fidesz és a kormány programjában a liberális elvek mellett megtalálható keresztény és konzervatív értékek megkövetelik, hogy hivatalossá tegyük a kapcsolatot az Európai Néppárttal”.
A Fidesz által bejárt út többé-kevésbé ismert, Orbán 1992-ben nyilván nem gondolta volna, hogy végül ő lesz a megvalósítója saját jóslatának, de az attrakció sikere vitathatatlan. Ám ha 2000-ben azzal lehetett elütni az új pártcsaládot választó lépés morális kételyeit, hogy a Európai Néppártban jól megférnek egymással a liberális, a keresztény és a konzervatív értékek, akkor mitől sodródott azóta balra, konkrétan milyen kereszténydemokrata értékeknek fordított hátat az unió máig legnagyobb frakciója?
A magyar kormánypártok olyan vádakkal illetik őket, amelyek szétszálazva legalábbis vitathatók. Ebben a formában nem igaz, hogy bevándorláspártiak, mindössze kétségbeesetten keresnek valamiféle közös, humánus (keresztényi?) megoldást. Ahol csak lehet, szigorítják a határőrizetet, de a migránsok egy részét menekültnek tartják. A családok védelme nem azon múlik, hogy engedélyezik-e az egyneműek házasságát vagy gyermekvállalását, a genderügy szélsőséges megnyilvánulásain lehet vitatkozni, de messze nem kizárólag ezek okozzák a házasságok széthullását, a családon belüli erőszakot, de még csak a demográfiai krízist sem. A nemzeti vagy föderalista alapok, illetve az arányok kérdése nem intézhető el vagy-vagy alapon, s a téma minden pártcsaládnál napirenden van – attól függetlenül, hogy a globalizáció bizonyos elemei elé aligha lehet falat építeni. Kevés jele van annak is, hogy a tradíciókra, a kulturális hagyományokra fittyet hányna Európa, a kereszténység védelméről pedig éppenséggel új barátaik körében kellene szót ejteni.
Az évtizedek változásai nyilván nem kerülték el az EPP-t, de ezen idő alatt a Fidesz is arcot és harcot váltott. Mostani kifogáscsomagjuk nem más, mint porhintés.
Szónokkórusaik szerint a jogállamisággal a jogvédők visszaélnek, a fékek és ellensúlyok emlegetése maszlag, a média őrkutyaszerepét meghaladta az idő, létezik „emberjogi humbug”, a korrupció pedig egy új, nemzeti elit megteremtését segíti elő, a politikának különben sincs erkölcse, ethosza, egyetlen mérőszáma a szavazat, sikere a hatalom megtartása.
A magyar kormány lépései évek óta csípik a Néppárt szemét, vezetői hosszú időn át igyekezték tompítani, mérsékelni a következményeket, ami Orbánt akkor is ingerelte, ha azzal egy időben kedvére migránsozhatott, sorosozhatott – ezzel kivívva külföldi rokonszenvezőinek elismerését, s bénítva hazai ellenzékét. Saját politikai ouvre-jét mindennél jobban megrajzolja mostani szövetségeseinek névsora, sűrű látogatásai ott, ahol szavai szerint igazán otthon érzi magát. Az európai konzervatívok körében jelenleg a lengyelek viszik a prímet, de az odatartó olasz Salvinivel és az átlépő Fidesszel a csoport befolyása nőhet, kérdés, hogy mindezzel Orbán Viktor nemzetközi súlya nő-, vagy csökken-e.
Van, aki úgy véli, hogy a magyar kormányfő híd lehet az EPP jobbszéle és új pártcsaládja között, a helyén maradó KDNP aktivizálhatja magát a Néppárt belső ellentmondásainak kiaknázásában, ugyanakkor élénkülhet a kooperáció az euroszkeptikusokkal is. Nehéz kikövetkeztetni, hogy ezeknek a folyamatoknak mennyire képes gátat szabni az unió ma mindenképpen erősebbik fele, a reformokkal miféle szankciók következhetnek olyan bűvészmutatvánnyal, amely az érintett országokban nem a nacionalista elzárkózást, hanem az integráció vágyát növeli. Egy biztos: az Európai Néppártból való távozás Orbán belpolitikai szándékait kiteljesítheti, nincs rajta még az az istráng sem, amelyik néhanapján visszarántotta a cselekvéstől – visszatérhet még azokhoz a témákhoz is, amelyet külső nyomásra fiókba tett.
Kormányzata üt, vág, harap, miközben őrült tempóban osztogat, kapkodva, alapok és előkészítés nélkül próbál kegyeket keresni, tetterősnek mutatkozni, csapata láthatóan képtelen zökkenőmentesen aládolgozni. Közben az igazságszolgáltatás, a roma világ és Soros által gyorsan összeeszkábált Bermuda-háromszögben veri le a cseppet sem megújuló kommunikáció cövekeit, amelynek megint csak sodróbb és károsabb lesz a hullámverése, mint a szimpátiaindexhez való görcsös alkalmazkodás.
Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook Oldala
