Belföld vélemény

„A gazdaság a lényeg, te hülye!” – ez a felirat hiányzik az ellenzék irodáiból

Csehország, Lengyelország és Szlovákia az adatok szerint lehagyott minket, nem kizárt, hogy hamarosan a lenézett Románia is előz majd. Mi lehet a kormány gazdaságpolitikájának ellenzéki alternatívája? Miért nem beszél eleget az ellenzék a legfontosabb ügyek egyikéről? Milyen valójában a kormány gazdaságpolitikai teljesítménye? Naszádos Zsófia és Prinz Dániel publicisztikája.

The economy, stupid!

Vagyis: „A gazdaság a lényeg, te hülye!” Állítólag Bill Clinton kampányközpontjának falát díszítette a mondat 1992-es kampánya idején. Arra szolgált, hogy minden pillanatban emlékeztesse a jelöltet és stábját arra: a szavazókat leginkább érdeklő kérdések az adók mértékétől a munkahelyek számáig egytől-egyig gazdasági ügyek, így jól teszik, ha egyetlen alkalmat sem hagynak ki, hogy beszéljenek róluk. Clinton számára persze a választás megnyerése és a kormányzás felelőssége reális lehetőség volt, amellyel számolni kellett, így nem tehette meg, hogy a kampányát kizárólag jól hangzó szlogenekre és ellenfelei savazására építse. (Persze a korabeli politikai vitákban sokkal gyakrabban kerültek elő lényegi kérdések. Ó, boldog 90-es évek!)

Fotó: Ralf-Finn Hestoft/Corbis / Getty Images

A mai magyar ellenzéki szavazók jelentős hányada is alighanem úgy véli, „jó lenne ugyan”, ha a magyar politikában gyakrabban esne szó érdemi szakpolitikai kérdésekről, különösen a gazdasági kilátásokról, ám, sajnos, olyan világot élünk, amelyben „először a Fideszt kell szétzúzni”, minden más majd utána jön. Az ellenzéki szavazók indulatai természetesen jogosak, a politikai szereplőknek, a médiának és a szakembereknek azonban itt az ideje szabadulni attól az illúziótól, hogy pusztán hatékony (vagy annak tűnő) technikai koalíciókkal és rövid lejáratú szlogenekkel le lehet győzni a Fideszt. Parlamenti többséget persze elképzelhető, hogy elő lehet állítani, ám ez keveset számít, ha megalapozott, hosszú távú tervek híján kezdődik a kormányzás. Ennek már nagyon rövid távon politikai összeomlás lehet a vége.

Más ligában focizik az ellenzék

A Fideszre a relatív stabilitás, a nyugalom miatt szavazók, vagy a választásokon inkább részt sem vevő úgynevezett „bizonytalanok” visszatérő érve: nem tudják elképzelni, hogy az ellenzéki pártok akár egyedül, akár közösen képesek lennének hatékonyan kormányozni. Míg Varga Mihály felelős, kompetens gazdaságpolitikusként, az ország hajóját biztos kézzel kormányzó szakértő közgazdászként jelenik meg, addig az ellenzék jobb esetben komolytalan társaságként, rosszabb esetben pedig – az MSZP és a DK esetében – a 2002–2009-es időszak kudarcos politikájának örököseként. Míg a kormány a magyar gazdaság fejlesztőjeként, páratlan növekedés előállítójaként tudja magát pozicionálni, addig az ellenzéknek a másodlagos kérdéseken való rugózás, a szlogenek puffogtatása marad.

A kormány az NB1-ben focizik, az ellenzék a megye kettőben.

Annak, hogy az ellenzék feljebb lépjen, és a kormány politikájával szemben egy koherens alternatív gazdasági programot fogalmazzon meg, két fontos akadálya van. Az egyik, hogy a kormány sikerrel hiteti el, még sok ellenzéki szavazóval, sőt politikussal is, hogy alapvetően jó gazdaságpolitikát folytat, így nem is érdemes valódi alternatívában gondolkodni ezen a területen. Pláne nem érdemes az amúgy is szűkös kommunikációs csatornákon helyet szorítani ezeknek a témáknak. A másik, hogy az MSZP és a DK a 2002 és 2009 közötti elhibázott gazdaságpolitika miatt komoly hitelességi deficittel küzd. Nem mondhatják azt, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor elég visszatérni a szocialista kormányok által folytatott politikához, mert az a politika nem volt jó, ugyanakkor a két párt azóta sem tudott olyan  politikusokat kiállítani, akik hitelesen beszélhetnének új elképzelésekről.

Varga Mihály. Fotó:Balogh Zoltán / MTI

Tényleg minden jól megy?

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az erős kéz és kompetencia illúzióját máig fenn tudja tartani a Fidesz. Valójában azonban korántsem csinálják annyira jól a dolgokat, mint amennyire ezt el tudják hitetni szinte mindenkivel. 2012 óta ugyan a kormány kordában tartja a költségvetési hiányt, és a GDP-arányos államadósság is csökkent, de nem következett be semmiféle magyar növekedési csoda, nem derült ki, hogy van egy működőképes magyar modell, amivel be fogjuk hozni a fejlettebb országokat.

2010 óta Magyarországon kevesebbet nőtt az egy főre jutó (PPP alapon számolt) GDP, mint Romániában és Lengyelországban, pont annyit, amennyit Bulgáriában és Szlovákiában. Csehország, Szlovákia és Lengyelország végképp lehagytak minket fejlettségben, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a következő években a mindig is lenézett Románia is le fog.

Az aggregált, átlagos számok mellett az is fontos, hogy az elmúlt évtized növekedése hogyan csapódik le az egyes emberek szintjén és miként oszlik meg a társadalomban.

A magyaroknál ma már jobban keresnek a szlovákok és a lengyelek, a csehekről nem is beszélve. A háztartások fogyasztása már Romániában is magasabb.

A magyar mediánkereset a harmadik legalacsonyabb az Európai Unióban, és miközben a társadalom felső 30 százaléka, különösen a felső tized jelentősen előrelépett, addig a társadalom alsó fele pontosan ugyanolyan szegénységben él, mint 10 évvel ezelőtt.

Nem látszik, hogy melyek azok a kormányzati döntések, amelyekkel hosszabb távon Magyarország felzárkózhatna versenytársaihoz. Sokkal könnyebb ugyanis az idei GDP-t növelni, mint úgy befektetni közös erőforrásainkat, hogy annak hosszabb távon is fenntartható növekedés és felzárkózás legyen az eredménye. Ehhez ugyanis vagy a Magyarországon lévő termelő tőkeállományt, a magyarok emberi tőkéjét, vagy termelékenységét kéne növelni, az pedig nem látszik, hogy ilyen irányú lépések történnének.

Mindeközben viszont sikerült felélnünk azokat az elképzelhetetlen méretű pénzeket, amiket az Európai Uniótól kaptunk a felzárkózásunk érdekében. 2011 óta ráadásul háromszor annyi uniós pénz érkezett Magyarországra, mint azelőtt. A magyar gazdaság kitettsége az EU-s támogatásoknak óriási, amikor éppen nem jön a pénz, nincs növekedés sem.

Az elmúlt másfél évtizedben az egymást követő kormányok inkompetenciájának és az intézményesített korrupciónak köszönhetően nem megalapoztuk Magyarország jövőjét, hanem egy egyszeri, hatalmas esélyt szalasztottunk el.

Ugyanakkor a szocialista kormányok felelőtlen és koncepciótlan gazdaságpolitikája miatt az MSZP és a DK nehezen tudna hitelesen arról beszélni, hogy ők jobban csinálták a múltban, és jobban csinálnák a jövőben. Bár az átlagszavazótól nem várható el, gyakran kifejezetten tudatos, gondolkodó ellenzékiek is hajlamosak elfelejteni, mennyire rosszul menedzselték a gazdaságot a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok. A 2006-os 9 százalékot is meghaladó költségvetési hiány, a nyolc év alatt 25 százalékponttal emelkedő államadósság elég egyértelmű mérőszámai a szocialisták szakértelmének. Miközben az akkori döntéshozók szívesen fogják a problémákat a Magyarországot külső sokként érő gazdasági válságra, valójában a probléma éppen az volt, hogy védtelenek voltunk ezzel a külső sokkal szemben. Miközben a gazdaságpolitikának alapvetően anticiklikusan kéne működnie, és a gazdasági visszaesés idején többet kellene az államnak költenie, Magyarországnak a korábbi felelőtlen gazdaságpolitika miatt pont akkor kellett megszorítania, amikor a legnagyobb szükség lett volna a kiadások növelésére és a szociális védőháló erősítésére. A jövő politikai generációjának sajnos bőven van miből megtanulni  a leckét, és levonni  a tanulságokat.

De mi lehet a Fidesz gazdasági kormányzásának alternatívája?

Véleményünk szerint az Orbán-korszakot követő gazdaságpolitikának három fő kérdésre kell választ találnia. Hogyan állítható Magyarország hosszú távon is fenntartható fejlődési pályára, és miként válhat a globális gazdasági folyamatok és a technológiai átalakulás nyertesévé? Hogyan lehetnek a társadalom széles körei ennek a fejlődésnek a kedvezményezettjei? És végül: hogyan lehet Magyarországon összetartóbb a társadalom?

A magyar politikai diskurzusban szinte teljesen hiányzik a jövőorientált gondolkodásmód. A jelenlegi gazdaságpolitika ugyan viszonylag sikeresen állít elő rövid távú növekedést, de nem alapozza meg Magyarország hosszabb távú fejlődését. Ahhoz, hogy Magyarország ne csak időlegesen növekedjen, hanem fenntartható módon fejlődjön, olyan társadalmi és gazdasági környezetet kell létrehoznunk, amelyben a magyar vállalatok innovatívabbá válnak, és a magyar munkavállalók hatékonyabban, több értéket teremtve tudnak dolgozni. Már most is kihívást jelent, de a következő években, évtizedekben megjósolható módon még nagyobb probléma lesz, hogy a technológiai változások és a globalizációs folyamatok miatt Magyarországnak úgy kell versenyeznie egy globális térben, hogy lehetőleg ne alacsony hozzáadott értéket előállító, német cégeknek autókat összeszerelő ország legyünk, hanem innovatív technológiai központ. Ne csak gyárakat és támogató funkciókat telepítsenek hozzánk nagyvállalatok, hanem azokat a fejlesztési kapacitásokat is, amelyek a legnagyobb hozzáadott értéket teremtik. Aztán pedig lépjünk oda tovább, hogy magukat az új termékeket találjuk ki Magyarországon. Kiszámítható vállalkozási környezetet kell létrehoznunk, amiben a vállalkozások a lehető legjobban tudnak működni. A hivataloknak szolgáltatóként, támogatóként kell fellépniük, nem pedig akadályként, meg kell szüntetni a fölösleges adminisztrációt.

A haveri kapitalizmus, a különböző baráti cégeket támogató, másokat pedig büntető szabályok helyett átlátható piacszabályozásra és a korrupció tevőleges, új intézményi eszközöket használó visszaszorítására van szükség. Nem elég azt mondani, hogy mi majd nem lopunk, ez ugyanis semmire nem garancia.

Bár az utóbbi időszakban a kormányzati sikerpropagandában visszaszorult az úgynevezett keleti nyitás magasztalása, és a kabinet a nemzeti kereskedőházak hálózatát is felszámolta, az ázsiai diktatúrák és féldiktatúrák továbbra is kiemelt célpontjai a magyar gazdaságdiplomáciának, mindenféle látható haszon nélkül. Ám ha a kormányzati lobbicsoportok célt is érnek, az eredmény minimum vitatható, elég, ha a kínai gazdasági terjeszkedésre, és a nyomában jelentkező politikai és titkosszolgálati befolyásszerzésre gondolunk. A külgazdasági stratégia korrigálása mellett nem lehet tovább maszatolni az euróbevezetéssel kapcsolatban sem, ez egyszerre politikai és gazdasági érdek. Az eurózóna optimális valutaövezetté alakítását természetesen be kell fejezni, ez elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a közös valuta valóban sikertörténet legyen, és egyformán szolgálja minden tagállam gazdasági fejlődését. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezzen, muszáj többségbe kerülnie azoknak a tagállamoknak, amelyek egyrészt elkötelezettek a gazdasági integráció mélyítése mellett, másrészt a gazdasági kormányzás Emmanuel Macron-féle koncepcióját részesítik előnyben a hagyományos német megközelítéssel szemben.

Oda kell ülni tehát az asztalhoz – más megoldás nincsen. Mindez azért is fontos, mert az euró valójában nem öncél, és nem pusztán egy jobb gazdaságpolitika eszköze, hanem az európai összetartozás egyik legfontosabb politikai szimbóluma is. Feladása az „európai projekt” kudarcának hallgatólagos bevallása lenne, beláthatatlan geopolitikai és biztonsági következményekkel.

Szinte közhely, mégis muszáj újra és újra leírni: a magyar gazdaság jelenlegi szerkezetében a növekedés leginkább a társadalom jobb helyzetben lévő tagjainál csapódik le, ők tudnak érdemben előrelépni. Ugyanakkor hosszabb távon csak akkor lehet sikeres Magyarország, ha fejlődésünk széles rétegek boldogulását segíti. Ennek fontos eszköze kell, hogy legyen egy, a jelenleginél igazságosabb, progresszív adórendszer.

Az egykulcsos adó ugyanis nem generált növekedési csodát,

ahogy Matolcsy György ígérte, ugyanakkor elképesztően igazságtalan, ráadásul mivel a legalacsonyabb keresetekre is vonatkozik, rendkívül drágává teszi a legképzetlenebb, legalacsonyabb keresetű munkavállalók foglalkoztatását.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az újbaloldal és a Fidesz egymásra licitáló minimálbér-emelés mániája helyett a munkát ösztönző, ugyanakkor a technológiai változásokkal a munkaerőpiacon egyre inkább marginalizált helyzetbe kerülő csoportokat segítő bérkiegészítő adójóváírásra van szükség.  Az elmúlt évtizedekben is hatalmas kihívást jelentett, és a következő évtizedekben csak még fontosabbá válik, hogy a magyar dolgozók alkalmazkodni tudjanak a változó munkaerőpiaci igényekhez, egy család vagy akár település jövője ne egy gyár jelenlétén múljon. A folyamatosan változó munkaerőpiaci igényekre az államnak a szolgáltatásai fejlesztésével kell válaszolnia. Egy átgondolt és a jelenleginél sokkal kisebb közmunkaprogram is része lehet az aktív munkaerőpiaci eszköztárunknak, de nem lehet a kormányzat egyetlen válasza arra, hogy nem mindenki tud elhelyezkedni a piacon.

Hiába élnek magyarok jelentős tömegei valódi szegénységben, a nemzeti együttműködés rendszere legszegényebb honfitársainknak még a létezését is megpróbálja letagadni, vagy a hajléktalanok esetében kriminalizálni. Egy működőképes gazdaságpolitikai alternatíva részét kell hogy képezzék azok a társadalmi programok, amelyek úgy garantálják  fenntartható módon a létbiztonságot, hogy közben nem a gazdasági hatékonyság ellenösztönzői, hanem segítői. A szociális és családtámogatási  rendszerünknek elérhető, hatékony, összehangolt és mérhető módon kell segítséget nyújtania az államhoz fordulóknak. Az államnak meg kell becsülnie azokat, akik napi szinten a szociális rendszerben dolgoznak. Elő kell segítenünk, hogy a munkaerőpiacról kiszoruló emberek ne a jelenlegi közmunkarendszer jelentette kiszolgáltatottságban éljenek, hanem valóban visszatérhessenek a munkaerőpiacra.

A középosztály lakhatási helyzetének javítására mozgósított irdatlan pénzösszegek mellett meg kell teremtenünk az alapvető lakhatási biztonságot is. Komoly erőforrásokat kell azokra a térségekre fordítanunk, amelyek leginkább leszakadóban vannak az ország többi részéhez képest. Minden magyar családot támogatni kell, de a szegényebb családoknak nagyobb szükségük van az állam segítségére, ezért emelni kell a normatív családtámogatások, például a családi pótlék összegét, és idővel kivezetni azokat a programokat, amelyeket elsősorban a jobb helyzetben lévő családok tudnak igénybe venni.

Ha a magyar gazdaság mély, strukturális problémáit részletekbe menően elemezzük, hamar világossá válik, hogy valódi megoldást csak egy ideológiai értelemben „eklektikus” politika hozhat. Bizonyos területeken a túlterjeszkedő állami beavatkozás visszavágására, máshol pedig éppen az állami szerepvállalás átgondolt növelésére van szükség.

A választók teljesen felelőtlen hitegetése azt állítani, hogy a stadionok „beszántásával”, egy-egy haszontalan luxusberuházás leállításával mindjárt annyi pénz szabadul majd fel, amellyel egy csapásra megoldható a kórosan forráshiányos ágazatok jobb finanszírozása, azonnali radikális fizetésemelés hajtható végre a közszférában, és pusztán egy kormányváltás, pláne valamiféle elképzelt „baloldali fordulat” minden gondunkat egycsapásra megoldja. Ám bőven van baj a más árnyalatú szemellenzőkkel is. A Fidesz által bevezetett egykulcsos szja-rendszerbe még egy adósáv beiktatása nem az állami kizsákmányolás és a „kommunizmus” előszele. El kellene engedni azt a mítoszt is, hogy egy adórendszer attól egyszerű, hogy egykulcsos. Egy sor területen alaposan át kellene gondolni, hogy vajon a zsigerből baloldalinak vagy liberálisnak gondolt megoldásoknak valóban van-e köze az adott értékrendhez a XXI. század új típusú kihívásai közepette? A teljesség igénye nélkül felvethetjük a techóriások működésének, adózásának szabályozását, a kartellezésük elleni fellépést, amely kemény állami, nemzetközi szintű intervenció nélkül nem képzelhető el, végső soron azonban a szabadpiac egészséges működését hivatott helyreállítani.

A különböző ellenzéki szubkulturális csoportoknak tehát le kellene szokniuk arról, hogy egymás teljesen értelmetlen felcímkézésével (neoliberális, kommunista) intéznek el vitákat, és végre konkrét érveket kellene felsorakoztatni, legyen szó az euró bevezetéséről, az adósávok kialakításáról, az egészségügy és az oktatás finanszírozásáról, vagy épp a külföldi befektetőknek nyújtott kedvezményekről.

Hasonlóan fontos lenne a Fidesz kormányzati teljesítményét is higgadtan mérlegre tenni. Minden szakpolitikai terület között a tágan értelmezett gazdaságpolitikai vitákban szabadna a legkevesebb teret engedni a lózungok puffogtatásának, mert itt tényleg nem babra megy a játék. Az ország nem engedheti meg magának, hogy a következő években jobb híján ismét ezrek döntsenek a lábbal szavazás mellett. Lassan húsz év bénázása után a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a jövőnk  a tét.

Naszádos Zsófia és Prinz Dániel írása. A szerzők a Momentum Mozgalom szakpolitikai stábjának tagjai.

Kiemelt kép:  Bielik István / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.