Ha őszintén végiggondolja, akkor a rendszerváltás úgy sikerült, ahogy ön szerette volna 30 évvel ezelőtt?

Nem volt eltervezve semmi annak idején. Inkább helyzetek adódtak, és azokat kellett megélni és jól kihasználni. Több szempontból volt teljesen kiszámíthatatlan a folyamat, noha tudtuk, hogy valamikor bekövetkezik a változás, mert azok az eresztékei a rendszernek, amelyek a 60-as 70-es években még tartották az épületet, nagyon meggyengültek. De a humán értelmiség számára sokkal hamarabb elérkezett a változás.

Mikor?

Én történetesen nem akkor sodródtam a kultúrpolitika közelébe, amikor a rendszerváltás kezdődött, és nem is 1981-ben, amikor a Mozgó Világ élére kerültem. Közelről láttam a rendszer erodálódását attól kezdve, hogy az ELTE bölcsészkarára meghívtak tanársegédnek. Ez 1970 őszén volt. Önmagában az, hogy engem egy olyan oktató, (Kardos) Pándi Pál hívott meg a reformkori tanszékre, aki tudósként, lapszerkesztőként és kritikusként a korszak egyik leghírhedtebb marxista ideológusa volt, egyáltalán nem volt magától értődő. Hiszen családi hátteremet, baráti kapcsolataimat tekintve sem tartoztam a rendszer híveinek táborába.

Mégiscsak párttag volt.

68-ban végeztem, kikerültem a pásztói gimnáziumba, ahonnan három hónapra elvittek katonának. Kétszer próbáltak beszervezni. Először közvetlenül a diplomám kézhezvétele után. Egy belügyes tiszt két csoporttársammal együtt meghívott kávézni, és megpróbált meggyőzni, hogy mivel orosz szakosok is vagyunk, nagy szüksége van ránk a hazának, el kellene vállalnunk valamiféle fedett szerepet. Ami azért is volt érdekes, mert olyan családban éltem, ahol – miként utaltam már erre – senki nem volt párttag, én KISZ-tag sem voltam, orosz szakra sem készültem csak a francia tanszékről megsúgták, hogy ők nem vehetnek fel. A mi családunkban senkinek nem lehetett közéleti ambíciója. A bátyáim 56-osok voltak, szó szerint üldözött 56-osok; az egyik 57-ben az amnesztia után előbújhatott a rejtekhelyéről, de a másik is sokáig viselte a „megtévesztett” fiatalokkal szembeni bánásmód lelki terhét. Szóval ilyen háttérrel a beszervezéstől úgy megriadtam, hogy azonnal bejelentkeztem Pándinál, csináljon valamit, mert nem akarok ügynök lenni. Mire ő azt mondta, hogy megpróbál beszélni Aczél Györggyel az „ügyemben”.

Az egyik marxista szól a másiknak, hogy segítsenek a szegény fiúnak.

Noha Pándi dogmatikus marxista volt, mégis bíztam benne, mert korábban nála írtam a szakdolgozatomat, még korábban pedig, az érettségi után egy éven keresztül – az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptári olvasószolgálatának segédmunkásaként – én adtam a kezébe a reformkori folyóiratokat a doktori disszertációjához. Meg is tette, amit ígért, segített, így elhárult a veszély. Aztán katona lettem, és akkor megint rám szálltak. A hadseregben ugyanis kiderült, hogy „szektás” vagyok, mert vegetárius családból származom. Ez persze csak ürügyként szolgált nekik ahhoz, hogy megint leüljenek velem „beszélgetni”.

Tudtak arról, hogy 1967 nyarán fejeztem be egy tudományos fantasztikus regényt a nagybátyámmal, Kulin Györggyel, aki neves csillagász volt. Nos, ő 1968-ban kint járt egy konferencián a Szovjetunióban, és azt akarták, hogy számoljak be arról, miket mesél a családban: hol tart a szovjet űrkutatás. Ettől még jobban megrémültem. Hogy a saját nagybátyámat elkezdjem „lehallgatni”, ez borzasztóan hangzott. Megint Pándihoz fordultam, aki néhány hét múlva válaszolt, hogy ebben az esetben Aczél sem tud segíteni. Egyetlen ötlete van, lépjek be a pártba, és akkor vége lesz a vegzatúrának.

Mert a párttagoknak nem kellett jelenteni.

Így van. Irgalmatlan dilemma volt ez. Mondtam neki, hogy rászánom magam, de azért tudjon róla, hogy én templomba járó, imádkozó ember vagyok, másrészt a testvéreim 56-osok voltak, és nem tagadom őket meg. Ez 1969-ben volt, és Pándi azt válaszolta, hogy a párttagságnak már nem feltétele sem az 1956-ról alkotott magánvélemények megtagadása, sem a világnézeti kérdéseket érintő hűségnyilatkozat. Én ebből éreztem, hogy puhul a rendszer.

Ez messze nem jelentette azt, hogy a rendszernek vége, maximum annyit, hogy picit élhetőbb lesz. Minimálisan.

Igen, meg azt is, hogy a szellemi diktatúra azért lazul. Maga Pándi mondta egy párttaggyűlésen, hogy tudomásul kell venni, a marxizmus idáig monopolhelyzetben volt, de innentől kezdve már csak hegemón pozíciója lehet.

Ez mit jelentett?

Azt, hogy eddig mindenkinek kuss, volt, aki nem az állampárt szellemében írt és gondolkodott, de innentől mindenféle szellemi irányzat megjelenhet, persze a marxista szellemi műhelyek vezető szerepének tudomásul vételével. Az a változás, ami az új gazdasági mechanizmussal indult 68-ban, felgyorsultan ment át a kultúrába és a szellemi életbe. Tehát az „aki nincs velünk, az ellenünk van” verdiktjét felváltotta, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” irányelve.

Érthető a puhulás észrevételezése, de az igazi változás az mégis 88–89. Leszámítva a Mozgó Világ időszakát, ön ekkor volt igazán aktív rendszerváltó.

Igen, de a Mozgó Világra muszáj visszautalni, mert már az, hogy oda kerültem, azt jelzi, nem reformkori irodalomtörténészként voltam számon tartva, hanem az ELTE Jelenlét című folyóiratának felelős szerkesztőjeként. Oda már sokan írtak azok közül, akik a későbbi Mozgó Világ szerzőgárdájához tartoztak. Tehát amikor a kultúrpolitika arról döntött, hogy egy országos nemzedéki folyóiratot csinál, természetes, hogy olyan embert választanak az egyik vezetőnek, aki „megbízható”. És én Pándi miatt az voltam. Ő volt az ernyőm. A Mozgó Világ története leginkább a politikával való ütközések sorozata. Addig csináltam, amíg hagyták. Nem volt bennem rendszerváltó hevület, inkább a reformkori példaképeim filozófiájával értelmeztem a konfliktusokat. Ne legyen erőszak, ne folyjon vér, de használjunk ki mindent a változtatásra. Mondhatni „könnyű dolgom” volt, hiszen ezt a korszakot tanítottam az egyetemen.

Tágítsuk a határokat.

Vagy vegyük észre, hogy vannak rések.

A 80-as évek elején ennyire látszott, hogy hol vannak a rések?

Nagyon látszott. A Mozgó szerkesztői és szerzői látták. Minden lehetőséget kihasználtunk, hogy rehabilitáljuk a kulturális értékeket, a tudományos tradíciókat, amelyeket a Rákosi korszak kiiktatott a magyar kultúrából. Az ELTE-s hátterem azért volt fontos, mert ott találkoztam azokkal a nagy tudású emberekkel, akiket a rendszer – apolitikus szakmaiságuk ellenére – hagyott működni. Például Szabad Györggyel. Azt láttam, hogy akik nem keresték az alkalmakat, hogy ütközzenek a hatalommal, azokat békén hagyták. Lehettek színházi emberek, tudósok vagy írók. Nálunk, a Mozgó Világnál a határ nyilván 1983 volt, amikor leadtam a Bibó Istvánnak Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányát.

Ez már nem „a szocializmus építésének szükségszerű ellentmondásaival” foglalkozott, hanem a rendszer ideológiai alapját támadta meg. Bibó István gyakorlatilag tévtannak nyilvánította a marxizmust. Kíváncsiak voltunk, hogy Aczélék hajlandóak-e ezt az írást vitaalapnak tekinteni, vagy még mindig tabuként kezelik a marxi ideológia fogyatékosságait. Megkaptuk a választ: miután nem akartam lemondani Bibó közléséről, kirúgtak.

Nekem úgy tűnik a Mozgó Világ léte a maga 5000-es példányszámával egy 10 milliós országban szelepnek volt fenntartva az értelmiség számára. Ezért nem is értem ezt az ellenállást. Nem értem, miért nem legyintettek arra, hogy mit beszél egy újság 5000 példányban.

Jó, hát a Nyugat 500 példányban jelent meg. A Mozgó meg nem 5000-ben. Amikor felkértek főszerkesztőnek, behívtak Aczélhoz, ahol ott ült a Tájékoztatási Hivatal elnöke, Bajnok Zsolt, a lapterjesztő vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert és én. Bajnok képviselte a szigorú marxista politikus szerepét. Megkérdezte, hogy „Kulin elvtárs a példányszámok tekintetében tervez változást?” Erre én azt válaszoltam, hogy igen, a 3000-es példányszámot indokolt lenne legalább 5000-re emelni. Erre Siklósi megrúgta a lábamat az asztal alatt, hogy erről ne beszéljek. Később a Kossuth téren mondta el, hogy azért rugdosott, mert „nem kell ezeknek tudnia a példányszámról”, ő a Kossuth téren elad belőle 10 ezret. Ezt azért mondhatta, mert közvetlenül Moszkvába volt bekötve, Aczél az ő számára csak formális főnök volt, és ahogy később is láttuk, Moszkvától függött, hogy Magyarországon mikor mi történhet, nem a „bátor, okos” vezetőkön. Ezért például az 1982-es Bauer-tanulmány a KGST-ről megjelenhetett, a Bibó meg már nem.

Furcsa is, hogy az átcsúszott.

Pedig egy cikkemben meg is kellett védenem Bauer Tamást.  De nem itt dőlt el, hogy maradhatunk, hanem a birodalmi fővárosban. Tardos Márton (neves közgazdász, később az SZDSZ egyik oszlopa) 82 decemberében kiment egy KGST-tanácskozásra, és azzal a hírrel jött haza, hogy örültek a tanulmánynak. Aczélékat nem az zavarta, hogy hány példányban jelenünk meg, hanem az, hogy jártuk a vidéket, és az egyetemeken telt házas előadásokat tartottunk, „forradalmi” hangulatban. Ettől persze idegesek lettek, de úgy döntöttek, hogy az értelmiséget zaklathatjuk, csak a „munkásosztályt” hagyjuk ki a játékból. A példányszám ügyében a másik fontos dolog, hogy a Szabad Európa Rádió minden fontosabb cikkünk tartalmát ismertette, és annak a hallgatottsága nagyobb volt, mint a Kossuth Rádióé.

Legalábbis gondoljuk, mert méréseink nincsenek.

Hát nincsenek, de a Kossuthot nem hallgatta az értelmiség. Még annyit teszek hozzá, hogy amikor kirúgtak, 83 őszén a születésnapomat a volt szerkesztőtársaimmal és néhány szerzőnkkel a lakásomon ünnepeltük meg. Kaptunk egy üzenetet, hogy hallgassuk a SZER-t. Bekapcsoltuk, és a kinti kollégák és barátok, az 56-os disszidensek azon keresztül köszöntöttek. Engem ezek után lecsukhattak volna, de nem ez történt. Nem rúgtak ki az egyetemről, s ráadásul Aczél felvillantotta előttem, hogy akár a Nemzeti Színház igazgatója is lehetnék. Amikor ezt elhárítottam, megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni.

Az nem éppen az az év, amikor kiteszik onnan Zsámbékit és Aschert, például azért, mert az öregek, Kállai, Sinkovits megpuccsolják a velük való közös munkát, és fel is jelentgetik őket?

Nem tudom, erre nem gondoltam. De hogy Sinkovits bárkit is „megpuccsolt” volna, ráadásul „feljelentgetett”? Akik ismerték őt – nekem szerencsém volt közeli kapcsolatba kerülni vele –, az ilyen rágalmaknak soha nem fognak hitelt adni.

Mit keresett volna egy színház élén amúgy?

Írtam korábban drámákat. A Janus Pannoniusról és a Kölcseyről szólókból tévéjátékok is készültek. Miután a Janust közvetítették, Aczél felhívott a lakásomon, és azt mondta: Kulin elvtárs, nem kéne érzékenykednie. Tudniillik Janus Pannonius fellázadt Mátyás király ellen a filmben. Szóval ambivalens viszonyom volt a kultúrpolitikához. Miután Mészölyéket, Csoóriékat is közöltem a lapban, evidens volt, hogy meghívtak a 87-es lakiteleki találkozóra. Én ott akkor fel sem szólaltam. De mint az alapítók egyike, 1988-ban a párttá szerveződő MDF-be „iratkoztam”, és egyúttal kiléptem az MSZMP-ből. Ebből logikusan következett, hogy az első szabad választások idején részt vettem az MDF választmányában. Antall József, akivel már 1974-től volt személyes-szakmai kapcsolatom, felkért, hogy én legyek az általános alelnök, s később engem jelölt a parlament kulturális média- és oktatási bizottságának elnöki tisztségére. Halála után engem választottak meg az MDF frakcióvezetőjének is.

Sodródás volt?

Én ezeket nem kerestem. Nem voltam megfontolatlan vagy tehetetlen, de a pozíciók valóban sodrásszerűen jöttek.

Nekem ez túl sima.

Kössön bele.

Nem belekötni akarok, de nem gondolkodott azon, hogy utólag ez magyarázatra szorul? Az ember belép az állampártba, közel kerül ügyekhez, információkhoz, és nemhogy nem némítják el, de lehetőségekkel kínálják, aztán simán átsétál a rendszerváltás során egy demokratikus pártba? Másoknak ez nem így ment. Kőszeg Ferenc vagy Hodosán Róza lehallgatott lakásokban várta a házkutatást a szülinapján, önt pedig a SZER-ben köszöntik a barátai, nem a rendőrség.

Gyanús?

Egy kicsit igen.

Hadd kezdjem azzal: engem is lehallgattak a lakásomon és a munkahelyemen is. De a korábban mondottakból talán már kiderült: nem a lehallgatók döntötték el, hogy mi fog történni a pártállammal. Kétségtelen, hogy a hatalomhoz való viszonyom nem volt tipikus, de mondjon egy olyan történelmi eseményt, amelyben az atipikus szereplők ne jutottak volna fontos szerepekhez. Távolról nézve ilyenkor a véletlen dramaturgiája szerint történnek a dolgok. A saját nézőpontomból mindez mégsem volt véletlen. Amikor lelkiismereti válságba kerültem, akkor írtam a drámákat. Janus Pannoniusról, Kölcseyről, III. Béla királyról és Bessenyei Györgyről. Megpróbáltam kiírni magamból a politikába sodródás traumáját. Hőseim nem politikusnak készültek, mégis egy ponton azzá kellett válniuk. Én így dolgoztam fel magamban a „sodródásom” folyamatát.

Jó, jó, de miért volt ilyen szerencsés?

Nem nevezném magam annak.

Mondjuk 1982-ben Demszky Gábort pont iszonyúan megverték az utcán…

Valószínűleg a családomban szerzett tapasztalatok tartottak vissza attól, hogy hogy részt vállaljak utcai akciókban. Nagyszalontán élő anyai nagyapámat a románok három évre elvitték a Duna-csatornát építő kényszermunkatáborba, majd hat évre börtönbe zárták, egyik unokabátyámat pedig Recsken kínozták halálra. A bátyáimról már beszéltem. Talán érthető, hogy az én családom tagjai csak a református egyházon belül vállaltak közszerepet. Amikor elhatároztam, hogy belépek a pártba, az volt a legnagyobb dilemmám, hogy a szüleim és a testvéreim elfogadják-e a döntésemet. És ők elfogadták. Szeretettel vettek körül, drukkoltak nekem, bíztak bennem. Amikor apámnak elmondtam, hogy belépek, s hogy miért, négyszemközt voltunk, sírva átölelt, és azt mondta, „csak ne politizálj!”.

A rendszer pontosan erre kondicionált mindenkit, hogy tartsa távol magát a politikától.

Pontosan. A fiatalabb generáció tagjai közül egyébként nem ön az első, aki nekem szegezi a kérdést: hogy volt lehetséges, hogy párttag létemre szerepet vállalhattam a rendszerváltásban. Nekem ez azért meglepő, mert rólam mindenki tudta, hogy párttag voltam és a Pozsgay-körhöz tartoztam. Amikor 1988-ban a szentendrei MDF alakuló gyűlésén valaki szóba hozta MSZMP-s múltamat, kifütyülték.

Volt víziója arról, hogy az első kormánynak merre lenne érdemes indulnia?

Úgy álltam hozzá, hogy bölcsész vagyok, ezért a kulturális életről vannak ismereteim. De a gazdaságról akkor még fogalmam sem volt. Úgy gondoltam, ha a kultúrpolitikában kapok szerepet, azt lelkiismeretesen el tudom látni.

De végül arra ment a kormány, amire számított?

Maradjunk előbb a kultúra világánál! Nem, természetesen nem így történt, soha semmi nem úgy történt, ahogy szerettük volna. Furcsa helyzet állt elő. Azóta eltelt 30 év, hat éve a Magyar Művészet című folyóirat főszerkesztője vagyok, ennél fogva nem csak az emlékeimből, hanem a napi problémáimból is látom, milyen kihívásokkal szembesült az akkori kultúrpolitika. Volt egy – a teória szintjén magát makacsul fenntartó – marxista ideológia a filozófiában, esztétikában, a művészetoktatásban és az irodalomtudományban. A dogmatikus marxizmus pozíciója azonban gyengülni kezdett, és beáramlottak a nyugati eszmék. Ennek az lett a következménye, hogy a modern, posztmodern teóriák, irányzatok – a strukturalizmus, a hermeneutika, a dekonstrukció, stb. – a 80-as évek közepétől nálunk is teret hódítottak. Nekem ma már nem a csendben kihunyt marxizmussal van problémám, hanem a posztmodern irányzatok világnézeti, antropológiai alapjaival. Azok az állítások, amelyek szerint nincs individuum, nincs nemzet, egy piacelvű globalista világkép jegyében születtek – válaszul a kommunista internacionalizmusra. Én ezeket sem tartom követendőnek. Majdhogynem elsodorta a magyar szellemi élet legértékesebb tradícióit ez az ideológiai cunami.

Ön ma kisebbségben van Magyarországon?

Abszolút így gondolom, igen.

Tehát azt tartja a rendszerváltás egyik nagy hibájának, hogy ahelyett, hogy egészséges paternalizmus, nemzettudat felé indultunk volna, ez nem így történt, hanem egy globalizált világban élünk.

Én a paternalizmus helyett patriotizmust mondanék. A globalizáció és a nemzeti szuverenitás a mai politikai nyelvben kerültek szembe egymással. Kazinczy például azt mondta, hogy „az én kozmopolitizmusom összefér a nacionalizmusommal”. Nem nemzetállamokról beszélt, hanem nemzetekről. Szellemi közösségekről, amelyek képesek értelmezni a saját világukat, és termékeny kapcsolatokat teremtenek más nemzetekkel. Ez elvileg nem áll szemben a globalizációval.

Ha pedig nem az eszmék felől nézem, akkor a mából is úgy tűnik, hogy az első szabadon választott kormányban irgalmatlan bénázás zajlott. Másfél év alatt földbe is állt az egész. Ebben érzi a felelősségét?

Nem, ebben nem. Nem nulláról indultunk, hanem mínuszból.

Gazdaságilag. De erkölcsi támogatásban nagyon nem.

Amit az Antall-kormány szemére vetnek, hogy elrontotta például a privatizációt, az nem jogos. A spontán privatizáció legnagyobb aktusai lezajlottak már Németh Miklós kormányzása alatt, akiről egyébként nekem nincs rossz véleményem.

Tehát azt nem lehetett elrontani.

Nem, azt nem. Miért kellett bezárni a gyárakat? Mert nem volt miből fenntartani azokat, és nem volt versenyképes a gépparkjuk sem.

De szerintem a kormány igazi megroppanása a taxisblokád volt, aminek az erkölcsi oka az, hogy a társadalom addig azt gondolta, az első kormány bénázhat, mert nehéz dolga van, és mert más, mint az addigi kormányok. Mert ezt mi választottuk, és ez őszinte velünk. A taxisblokádban pedig hazudtak.

Mi volt a hazugság?

Az, hogy délután azt mondták, nem lesz benzináremelés, este meg kitették az új árakat a kutakra.

És tudja, mi volt e mögött?

Nem. Azt látom, hogy mondtak valamit, és pár órával később az ellenkezőjét csinálták.

Közben üzentek az amerikaiak, hogy nem néznék jó szemmel, ha a magyar kormány a világpiaci árak alatt tartaná az energiaforrások árát. Ennek az üzenetnek a dokumentumát egyébként egy a közelmúltban megjelent könyvemben (A paktum-fantom, Veritas–Magyar Napló Kiadó, 2016.) megjelentettem.

Értem, de ezt lehet kommunikálni. Ezzel szemben az áremelés előtt két órával kormánypárti politikus arról beszélt, hogy nem lesz áremelés. Ez egy olyan erkölcsi vereség, amit aztán kíméletlenül megbüntet a társadalom, és szerintem már itt látszott, hogy a párt is el fog tűnni a süllyesztőben.

Az már 1990 áprilisában is látszott, amikor Antall a győzelmi éjszakán bejelentette, hogy kamikaze kormányt alakít. Szeptembertől már nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak nem fognak minket segíteni, ha nem állunk össze a szabad demokratákkal. Mi pedig nem engedtünk.

Liberális-konzervatív ellentét.

Nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy az SZDSZ az amerikai szabad piacgazdaság híve volt, mi pedig azért nyerhettük meg a választásokat, mert a „rajnai modell”, azaz az NSZK-típusú szociális piacgazdaság mellett tettük le a voksunkat. Nem rajtunk múlott, hogy ez nem sikerült. Az általunk is támogatott német egyesüléssel szemben a Nyugat vezető hatalmai összefogtak, s miután a német egységet már nem tudták megtorpedózni, a német modellt: a szociális piacgazdaságot gyűrték maguk alá.

Igen, ma már tudjuk, Margaret Thatcher a berlini fal leomlása előtt két hónappal Moszkvában még azt mondta Gorbacsovnak: sem Nagy-Britannia, sem Nyugat-Európa nem akarja Németország újraegyesítését.

Az egyetlen az idősebbik Bush elnök volt, aki Kohl kancellárt bátorította és Antall barátja is volt, de végül az USA is a nyugati nagyhatalmak véleményét képviselte, miszerint nem szabad hagyni, hogy Magyarország a rivális Németország befolyási övezetébe kerüljön.

Közeliek voltak a második világháborús tapasztalatok, gondolom.

Abszolút! Ez teljesen világos. Persze ez egy politikai okokból felébresztett félelem volt. És ne felejtsük: az SZDSZ kapitalizmusideálja nemcsak az MDF politikájától volt idegen, hanem a szocialistákétól is. Hornnak is, Németh Miklósnak is kivételesen jó gazdasági kapcsolatai voltak az NSZK-val. Később sokan pont azt vetik Antall szemére, hogy ezeket a kapcsolatokat nem használta ki. De onnan indultunk, hogy benzináremelés. Mit kellett volna csinálni? Engedni a zsarolásnak?

Vagy inkább kiállni, és elmagyarázni, mi a helyzet, nem tagadni azt.

Ez nem elég differenciált gondolkodás. Senki nem hozhatta nyilvánosságra, hogy mi zajlott a háttérben. Én is csak akkor, amikor letelt a diplomáciai dokumentumok titkosítására előírt 25 év. Hogy lehetett volna bármit is közölni az okokról?

Érzek egy árnyalatnyi különbséget aközött, hogy titkos diplomáciai táviratokat olvasunk be a híradóban, vagy azt mondjuk az embereknek, lesz áremelés, mert ez elkerülhetetlen, de mi nem akarunk hazudozni.

Ismétlem: nem lehetett nyilvánosságra hozni semmit az amerikai iratokból. Ha nyilvánosságra hozod, azzal megtagadod az együttműködést, és azonnal át kell adnod a kormányzást azoknak a szabad demokratáknak, akik fenntartások nélkül együttműködtek a zsarolókkal. Erről a dilemmáról persze van vita. Az amerikaiak azt kérik, hogy legalább a koalíciót csináljuk meg a szabad demokratákkal. Nálunk is felmerül ez, de a frakciónk elsöprő többsége nemmel szavaz.

Nem adtuk át a kormányzást egy olyan pártnak, amely pártnak a programjával nem értettünk egyet, és ha már etikai kérdéseknél tartunk, tegyük hozzá: egy olyan pártnak, amely később – hírhedt antikommunizmusa jegyében – összeállt a szocialistákkal.

Jó pár évvel később, ez nem lehetett az akkori dilemma tárgya, ráadásul felmentést sem ad, mert őket is megbüntették a választók később ezért.

Az etikai vonatkozásai azért tanulságosak maradnak.

Senki sem nyert. A két nagy rendszerváltó párt eltűnt, elvérzett, elsüllyedt, megsemmisült az egymással szemben viselt háborúban.

De legalább nem valóságos háborúban. Pedig ilyen veszély is fenyegetett. Nagy Imre újratemetését a munkásőrség fegyveres erőszakkal akarta megakadályozni. A taxisblokád is majdnem polgárháborúba torkollt. Aztán jönnek Barcsra a repülőgépek. Ceausescu a bukása előtt megpróbál fegyveres konfliktust kirobbantani Magyarországgal. Mégis vér nélkül vezényeltük le az átalakulást. A másik tanulság: egy korszakot nem lehet megítélni sem főszereplőinek sorsa és karaktere, sem a közvélemény értékszempontjai alapján. Ahogyan a rendszerváltás után az általunk megcélzott közönség jó része visszasírta Kádárt, ugyanúgy a mai fiatalok sem tudják, mi az, amiből kijutottunk. Nem tudtuk megvalósítani a maximumot, amit terveztünk, de végül nem estünk ki Európából, és nem szakadtunk el a saját tradícióinktól sem. A mai magyar valóságban benne van az esélye annak, hogy megvalósuljanak a 89-es céljaink.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu