– Mikor kijöttek fejbe lőni őket, már csak három volt életben – meséli Ibolya, a tiszatarjáni gazdaasszony a sertéspestisben elpusztult hízói történetét. – Nem bírtam nézni, bementem és ríttam, úgy sajnáltam őket.

De tekerjünk vissza egy kicsit.

– Nem tudom, hol a sertéstelep, de arra lehet – mutat Muhi határában a büfés Hejőkeresztúr irányába –, mert ha meleg van, és úgy mozog a levegő, onnan jön a szag.

Meleg van, és egyáltalán nem mozog a levegő. Eredetileg arról kaptunk információt, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Muhiban százszámra ölik a disznókat, de erről a faluban nem tud senki.  Az a férfi sem, aki a sertéstelep bejáratánál lakik.

A nyitott kapunál fertőtlenítő állomás: zománcos lavór vérszínű folyadékkal a kéz, műanyag tálca nedves szivaccsal a talp számára. Nincs büdös. Az irodaépületből a kopogtatásunkra középkorú férfi jön elő, ne haragudjunk, ő biztos nem nyilatkozik, várjunk. Elmegy telefonálni, visszajön. Tényleg nem, legyünk szívesek távozni.

A polgármestert csak telefonon érjük el. Úgy tűnik, Rácz József képben van, agrármérnökként maga is foglalkozik állattenyésztéssel, olyannyira, hogy egy időben ő vezette a sertéstelepet.

– Ide biztosan nem tört be a pestis, arról tudnék. Egyébként a telepnek több szintű biztonsági rendszere van, nemcsak az a kis lubickoló a kapunál. És az állatok fedél alatt vannak, nagyon kicsi a valószínűsége a járvány betörésének.

De megtörténhet?

– Elvileg megtörténhet, de reménykedjünk. Ezen a vidéken nem olyan sűrű amúgy a vaddisznó-populáció. Ráadásul nagyüzemi állattartás mellett könnyebb zártan kezelni a disznót, mint a kis falusi portákon. Itt bent, a településen szinte senki nem tart disznót.

Nem a muhi polgármester az egyetlen, aki szerint a sertéstartás jövője a nagyüzemeké. Tagja vagyok egy tematikus, zárt Facebook-csoportnak, amit több mint ötezer gazda látogat: sokan félnek, mert ha a sertésállomány odavész, oda a megélhetésük is. Nagy népszerűségnek örvend az elmélet, miszerint a nagykutyák találták ki az egész „pestisdolgot”, hogy kicsinálják a kistermelőket, ami persze ebben a formában biztosan nem igaz.

Tény viszont, hogy a legsúlyosabb veszteséget a csak öt, tíz vagy akár ötven állatot tartó gazdák szenvedhetik el. Ők azok, akik nem a többi nagy befektetés mellett vágtak bele a disznókalandba, mint a közismert hazai oligarchák, ők azok, akik saját költségükön erre rendezkedtek be, esetleg már a szüleik-nagyszüleik is sertéstartással foglalkoztak, és egy ilyen járvány kihúzhatja alóluk a talajt. Az egyszeri kártérítési összeg nem fedezi a költségeiket, sem a továbbiakban kieső rendszeres hasznot.

Ráadásul ők azok, akiknek a beruházásait nem az állam fedezte, szemben az olyan, a kormánytól nem túl messze álló vállalkozókkal, mint Csányi Sándor, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István vagy családi érdekeltségein keresztül Kósa Lajos. Az állam a nagyvállalkozók érdekeit szolgáló sertéstelepekre közvetlenül a járvány kitörése előtt százmilliárdokat költött. A kedvezményezettek a kártérítést bezsebelve, gyakorlatilag veszteség nélkül tudnak kiugrani, ha beüt a krach.

Ha átterjed a vírus a házisertésekre, annak komoly a nemzetgazdasági kára is. A sertéságazat nagyrészt exportra termelt az – először még „csak” vaddisznókat tizedelő – járvány tavalyi felbukkanása előtt. Mivel a korábbi tapasztalat mindenütt az volt, hogy pestist okozó vírus szinte akadálytalanul terjed át a vadakról a házisertésre (akár egy fertőzött talpnyom, egy madár, vagy az erdei útról a sertéstelepre gördülő autó is beviheti), az előírások szerint ha csak egyetlen vaddisznó megfertőződik egy ország területén, a kiszállítást le kell állítani.

Tavaly már hónapok óta jelen volt a járvány az országban, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) mégis igyekezett titkolni, amíg csak lehetett, miközben rendszeresek voltak a félhivatalos információk a pestis tipikus tüneteit mutató, elhullott vaddisznókondákról.

Az időhúzás és az információk visszatartása akkor sem volt véletlen: a külkereskedelmi partnerek árgus szemekkel és gyanakodva figyelték a magyar csodát. A környező országok már javában kerítésekkel és tömeges vaddisznóirtásokkal védekeztek a járvány ellen, mi pedig úgy tettünk, mintha a kór valami láthatatlan falba ütközve megtorpant volna a határainknál. Az viszont, hogy a szomszédaink állat-egészségügyi hatóságai becsülettel bejelentették a kór megjelenését, versenyelőnybe hozta a magyar exporthúst.

Hello, röfik: veszélyben a teljes magyar sertésállomány

Több jel utal arra, hogy a sertéspestis régebben megjelent Magyarországon, noha a hatóság tagadja ezt. Ám nehezen elképzelhető, hogy a betegség megállt a magyar határnál. Az, hogy eddig nem volt regisztrált eset a Fidesz-közeli vállalkozóknak is jól jött.

Minden egyes nap súlyos összegeket jelentett, és a Nébih nem sietett bevallani az igazságot. A 24.hu tényfeltáró cikke már készülőben volt, amikor a Fölművelésügyi Minisztérium 2019 áprilisában közleményben beismerte: a vírust kimutatták magyarországi vaddisznókban is. (Addigra a járvány a határtól lényegesen beljebb volt, Heves megyében.) A hírre a piac villámgyorsan reagált: Szerbia, Japán, Tajvan, Szingapúr és Dél-Korea azonnal kitiltotta piacáról a Magyarországról származó sertéseredetű termékeket.

Már csak két kérdés maradt:

• mikor terjed át vaddisznókról háziállatokra a pusztító betegség (ahogyan Szlovákiában és Romániában),
• és mikor ismeri be a magyar állategészségügy is, hogy az átfertőződés megtörtént (ahogyan Szlovákiában és Romániában).

És úgy tűnik, kísértetiesen ismétlődik a tavalyi forgatókönyv: a bejelentést addig halogatják, amíg csak lehet. Vagy egy kicsit tovább.

– Maguk jöttek Pestről, az újságtól? A járvány miatt?

Igen.

Papucsos, szatyros, idősebb férfi áll mellettünk az országúti bisztró teraszán.

– Hát én nem mondtam semmit, jó?

Ami azt illeti, tényleg nem mondott még semmit. 

– Mehetnek arrafelé, Tiszatarjánnak.

Százával ölik a disznót. Fejbe lövik őket, de mindenki hallgat. A környéken több faluban is. Biztos igaz, mert tarjáni vagyok én is. De nem fog beszélni senki, mert ki van adva, hogy kuss legyen.

Röpke húsz perc Muhitól Tiszatarján, takaros település, az utak rendezettek, a középületeken napelem, úgy látszik, jól használják fel az uniós forrásokat. A sertéstelepről kérdezünk a presszóban, elhallgatnak az ott üldögélők.

– Minek az maguknak, üres ólakat akarnak fényképezni? – kérdezi egy fiatal férfi.

Például.

– Vót, vót, minden csak vót. Munkám is csak vót – sóhajt egy asszony. – Meg disznó is, itt majdnem mindenkinek. A tanácsnak is vót vagy száz.

– Sokat beszélsz megint – szól rá a mellette ülő férfi.

– Abbahagytam – így az asszony.  – Menjenek a Baba nénihez, majd elmondja maguknak a valót, ha akarja.

Az kicsoda?

– Hát a polgármester.

A hivatal szépen felújított épületében egy titkárnő fogad. Elmondjuk, honnan és milyen ügyben jöttünk Bögre Lajosné polgármesterhez. Várjunk egy pillanatot. Kisvártatva visszajön, sajnos, most nem alkalmas a polgármester asszonynak, egy értekezletre kell mennie. Nem tudják, meddig tart, próbáljuk később telefonon.

A falu szélén, a gyönyörű, üres, hatalmas egykori magtárak között kis pálinkafőző állomás, két jókedvű férfi áll műanyag hordók közt, erős cefreszagban.

Itt már leérett a szilva?

– Le hát.

A sertéstelep merre van?

– Semerre – mondja az egyik és vállat von. –  Nem sertéstelep az már, csak a helye. Ki lett adva a tanácsnak, hogy le kell ölni minden disznót, ami él és mozog. Nem maradt egy sem, kinyírtak nem tudom mennyit, ötszázat biztos. Tegnap ölték le az utolsót, a Kossuth utcában.

Melyik portán kezdődött a járvány?

– Azt nem tudnám megmondani. Kérdezzék a Baba nénit, tud mindent. Mentem volna pont a Lajos bácsihoz két süldőért, még július végén. Egyszer csak szólt, hogy ne menjek. Mondom, akkor majd később? Azt mondta, ne menjek egyáltalán, mert fejbe lövik őket. Kiszálltak a köjáltól, vizsgálódtak, aztán kezdtek irtani, ment a rívás a faluban egy hónapig.

Hetente kétszer volt szállítás, a dögöket feldobták a kocsira, azt elmentek. Valami négyszáz forintot adnak az embereknek kilónként, kártérítést.

Lefertőtlenítették az ólakat, aztán nesze neked disznótartás, ennyi volt.

Ibolyának tíz disznaja volt, százhúsz kilósak. Beinvitál a portára, szomorúan mutatja az üres ólakat, most a kacsákat szokta bezárni oda éjszakára. Nagy a harsogás a baromfiudvarban, felháborodott libák kerülgetnek minket, míg beszélgetünk.

– Vagy száz darab aprólékom még hálistennek van, kacsa, csirke, pulyka. Nálunk szabad tartás van, nem kínozzuk az állatokat. Múlt hónap tizenötödikén volt először baj. Egyik napról a másikra rosszul lettek szegénykéim, csak feküdtek. Este kijött az állatorvos, vett vért, hogy beküldi a központba, megmérte a lázukat, 39-40 fokosak voltak. Kaptak injekciót. Se nem ettek, se nem ittak. Az egyik egyszer csak nyígott egyet, nekivágta magát a karámnak, és ennyi volt. Aztán sorra. Mikor kijöttek fejbe lőni őket, már csak három volt életben.

Nem bírtam nézni, bementem és ríttam, úgy sajnáltam őket. Csak bentről hallottam a lövéseket. Sikítottak, aztán elhallgattak.

Az egyik olyan kezes volt, mint egy embergyerek. A kisunokám ötéves, ő mindig eljött kiganajozni, és játszott vele. Mindegyiket én fiaztattam. Mondták, hogy pestis, meg hogy a vaddisznóból indul ki az egész, de én nem hiszek benne.

Miért nem?

– Mert a vaddisznó a portára nem jön be. Harminckét éve tartok malacot, ez csinálták a szüleim is, és ilyen sosem történt. Itt valami nem stimmel, szerintem a politika csinálja az egészet, persze ehhez nem értek. A háznál nevelt hús sokkal jobb minőségű, mint a hajtatott bolti, és jobban szeretik az emberek. Így most nekem is meg kéne vennem a boltit, na, hát ez kinek az érdeke? De én a bolti húst utálom, nincs annak az a jó íze, kifordul a számból. Azt mondták, hogy később majd újrakezdhetjük, de hát amiket követelnek, hogy ilyen előírás meg olyan, arra nekünk nincs pénzünk. Nem is értem, régen még le sem volt betonozva a karám, csak föld volt a disznó alatt, és nem történt ilyen. Most itt az akna, itt a slag, de már olyan házakat kéne építeni nekik, hogy azt nem tudjuk megtenni. Pedig hát így is naponta ganajoztunk, hipóztunk is, meszeltünk, de az mind  kevés volt.

Több környékbeli ember szerint a járvány miatt az elmúlt hónapban tömegesen irtották a házisertéseket az északkelet-magyarországi térségben. Az Index úgy tudja, Tiszafüreden, Dormándon, Poroszlóban, illetve a Hajdúság egy méretesebb telepén történt házisertésirtás. Egy forrásunk Mezőnagymihályt említette.

Bognár Lajos, az országos főállatorvos augusztus 5-én – amikor pedig már biztosan javában folyt a megfertőződött disznók tömeges likvidálása – bejelentette: „Magyarországon nem érintett a sertéspestisben a házisertés-állomány, viszont a vaddisznók között terjed a betegség.”

A Nébih a múlt héten érdeklődésünkre a következő választ adta:

„Magyarországon az afrikai sertéspestis (ASP) vírusa továbbra is kizárólag a vaddisznó állományban van jelen, házi sertésben nem mutatták ki a kórokozót a vizsgálatok.”

Bögre Lajosnét, a tiszatarjáni polgármestert két napig hívogattuk telefonon, nem vette fel. Írásban megküldött kérdéseinkre sem válaszolt a cikk megjelenéséig.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu