„Húsz méterre is ugrattam a Czetkával! Enyhe lejtő, csutkagáz, és gyerünk. A fél falu kijárt csodálni. Persze nem veszélytelen mutatvány, egyszer úgy fogtam talajt, hogy a tökömmel a benzintanknak csapódtam… még a szára is bekékült.”
Somogybabodon vagyunk, Györki Józsefnél, a község legfőbb motorosánál, akinek arra sem hagytunk időt, hogy trikót kapjon magára. De nincs bennünk lelkiismeretfurdalás, hiszen valójában ő tehet róla, hogy hívatlanul megleptük otthonában.
Történt, hogy a nemrégiben a rendőrség kiadta lapunknak az idei első félév ittas vezetési statisztikáját, pontosabban azt, hogy az egyes magyar települések területén hányan buktak meg szondáztatáson. Építettünk egy adatbázist, a táblázat legérdekesebb sora azt mutatja, hogy adott faluban, városban hány főre esik egy ittas vezetés.
A bő háromezer magyar település középmezőnye 0,01 százalék körüli eredményt produkált, értsd, minden tízezredik polgártársunkat érték ittas vezetésen; ami korrekt adat cefreillatú hazánkban, pláne, hogy az 1560. helytől lefelé nulla piás vezetést regisztrált a stat. A csúcsparaméterek viszont apokaliptikus mámor képét skiccelik a nemzet egére. A dobogó harmadik fokán az 546 lakosú Paloznak található 2,56 százalékkal, a második Kékkút 75 lakos mellett 2,67 százalékot produkált.
Az aranyérem pedig Somogybabodé, ezé a takaros, 476 lelket számláló somogyi falué, ahol a 476 lakosra 44 regisztrált ittas vezetés jutott, ami 9,24 százalék. Értsd: minden tizenegyedik babodira jut egy bukás, illetve, ha belevesszük, hogy gyerekek és aggok eleve nem bírnak sofőrengedéllyel, a nőknek is legföljebb a fele, ráadásul utóbbiakra legkevésbé jellemző, hogy fröccsösen huppannának volán mögé, akkor kijelenthetjük: hat hónap alatt Somogybabod férfilakosságának harmada-negyede bukott meg.
Az elmés olvasó nyilván rájött, hogy sem Paloznakon, sem Kékkúton, Somogybabodon pláne nem a helyiek sofőrködnek ágyas beszterceitől bepuszilva, hanem a turisták: előbbi két helyen a bebátorodott balatonozók, babodon pedig a nyárelőn megrendezett off road fesztiválozó ezrek isznak s vezetnek.
S hogy jön ehhez a zeuszi Györki József?
Hát úgy, hogy nélküle nem lenne világhíres a babodi technikaisport-élet. Ha Györki Joe nem jár ki már tiniként ugratni kékülésig a Czetkával a falu melletti dombra, aztán nem vált crossmotorra, s kezdi bontani szöges gumival a löszt, akkor nem megy híre a bagóhegyi motorista paradicsomnak, nem zarándokol oda egyre több sporttárs előbb gyakorolni, aztán versenyezni, majd országos bajnokságot rendezni; s akkor nem jönnek osztrákok, németek enduróstul, majd négy keréken is, és nem honosodik meg babodon az off road. Szóval, ha e kedves répamesében nincs legelöl Györki úr, akkor bizony nem létezne az idén már harmincharmadjára megrendezett Babodi Off Road Fesztivál, nem lepik el a falut lóerők, terepjárók és tesztoszterontól feszülő gazdáik, akik a por-és sárdagasztáson túl alkoholbevitelben, következésképpen ittas állapotban történő járművezetésben is acélosak. S ha nincs ittas vezető, nincs lemeszelés, nincs bünti, vagyis Somogybabod a 2019. első félévi statisztikában nem az első, hanem a kétezredik.
Lássuk, ki is ő.
Tessék tippelni, hány éves ő (lassan hetven). Tősgyökeres babodi, sportember, évtizedekig focizott, magasugrott; kondiját ökölvívóként szerezte, de amikor a katonaság után hegesztőként háromműszakos állást kapott a helyi fröccsöntődében, hagyta a bunyót, s maradt a kevesebb edzést követelő motocross mellett.
Nem beszari. „Egyszer áthajtottak a vállamon, csöppet összetört.” Aztán a lába lett oda.
Verseny közben akkora ütést kaptam, átszúrta a bőrt a kettéroppanó lábszárcsont, de azért óvatosan tettem le a motort.
Harmincnyolc centis csavart tekertek a sérült testrészbe az operátorok, „csak hogy legyen tartása”. Felgyógyulva motorozni indult, aszfaltút, önmérséklet, hetven kilométer per óra, ám kiszalad elé egy kutya, „elrúgtam magamtól, föl ne borítson, olyan jól sikerült a mozdulat, hogy elhajlott bennem a fém”. Műteni akarták ismét, nem hagyta, inkább megtanult görbe vassal mozogni, „indultam futóversenyen, ja, akkor még alig múltam hatvanöt, bírtam a strapát”.
Crossosként már huszonévesen a legjobbak közé verekedte be magát, motoron, műhelyben egyaránt bevállalós volt. „A hengerfejet köszörültük, a beömlőtorkokat políroztuk, a főtengelyt parafáztuk, variáltunk a kipufogóval. Ez mind szabályos. Az kevésbé, hogy a hengert fölfúrtuk százhuszonöt köbcentiről százötvenre. De rájött a versenybíróság, hogy valami nem stimmel, nem csoda, mentünk, mint a golyó, s a blokk is másként szólt, mint a többieké. Leszedették a hengerfejet, betolták a mércét, bukta.”
Volt meló a motorokkal. „Három edzést és három versenyt bírtak, aztán Jézus, lehetett újrafúrni. Minden pénzemet elemésztette a sport, a házamra csatorna csak a visszavonulásom után került, de megérte, annyi élményt ad a motor, aki nem ül rá, el sem tudja képzelni.”
Most egy Kawasakit hajt. Japánból hozták be tizennyolc éve, kutyabaja, karbantartja.
Sportmotor. Négyhengeres! Negyvennyolc lóerő, mindössze másfél mázsa. Huszonegyezer a maximális fordulatszám, s csak tizenkilencezernél szabályoz le, ha meghúzom, vinnyog, a legszebb hang. Gurulni nem szeret, kívánja a sebességet, száznegyvennél kellemes, kell az a kis menetszél, hogy megtartsa az embert, de kétszázig simán gyorsul.
Olykor körbemotorozza vele a Balatont.
Györki József ma nyugdíjas ezermester, mellékesbe’ kisgépjavít, „fűnyírótól a csiszológépig bármi jöhet”. Minden évben kiballag az off road fesztiválra, elnézelődik. „Megszólítom őket, boldogan nyitják föl még a tízmilliós csodák motorháztetejét is, magyaráznak, naná, én is büszkélkednék a helyükben. Más kérdés, hogy ahol ennyi gép zsúfolódik össze, elkerülhetetlen a baleset, idén is ki-be járt a mentő. Tizenéve egy fiatal rendőrt gázoltak halálra, emléktáblát állítottak neki, aztán meg egy csaj halt szörnyet, amikor a dombtetőről megindult egy üres terepjáró, kiengedhetett a kézifék, begyorsult az autó, s mire lent észbe kaptak, rátolta a nőt egy másik kocsira, derékban kettévágta, iszonyat, zokogva, megbabonázva menekültek az asszonyok. Veszélyes üzem.”
Falubelivel a harminc év alatt baj nem esett, s a fesztivál zaját, felfordulását is megszokták a babodiak, ennyit megér a világhír. A rendőrség viszont tavaly besokallt, s nekilátott ellenőrizni. „Azóta abban az egy hétben nincs kegyelem – így Györki úr. – Idén megesett, hogy néhány órán belül háromszor autóztam el a fesztivál mellett, s mindháromszor lemeszeltek, vizslatták a papírokat, szondáztattak. A harmadiknál kérdem a rendőrt, hogy ezt most miért, hát nem tűnik fel, hogy az imént fújtam, mire int a fejével hátrafele, hogy kénytelen vagyok, József, odaföntről figyelnek bennünket az elöljárók, mindenkit kötelező megállítanunk. Jó, oké, állítsanak is, bennünket védenek.”
„Ezer nevezett autó és tizenötezer vendég! Az nem semmi!”
Ez a statisztika és a hozzá tartozó minősítés már a község polgármesterétől, Káldi Lászlótól származik.
„Tele energiával a gépek. Meg a népek is. Utóbbiaknak sikerül inni is. Amivel nincs baj. Azzal inkább, amikor ebben az állapotban ülnek volán mögé, és kiportyáznak a faluba.”
Mit illik tudni erről a faluról?
A harmincötezer éves leletekig ne ássunk vissza, akit érdekelnek a „kaparóféleségek és egyéb csonteszközök”, bújja a gazdag szakirodalmat, mi megelégszünk az utóbbi bő három évtizeddel. A rendszerváltásig egész jó világ volt Somogybabodon: pár kilométerre a Balaton, Lelle, „a kispénzű endékások nyaranta felbuszoztak idáig a part mentinél lényegesen olcsóbb szállásért, kocsmáért, de ma már a vasúton túlra se akar átballagni a turista, ide pláne nem. Semmit nem érzünk a szezonból”.
Ráadásul a demokrácia hozta magával a téeszprivatizációt, a munkahelyek zöme szublimált, a lakosság a korábbi hatszáz fő háromnegyedére apadt, elöregedett.
Ahogy karcsúsodott a község, s elporladt a szponzori támogatás, úgy esett vissza a futballklub teljesítménye: az egykor góldíjas idegenlégiósokkal a megyei első osztályban vitézkedő alakulat megszűnt, utóbb újraszervezték a megye háromban, s megye négy lett a vége. „Innen már nem lehet kiesni – mondja a polgármester. – Egyrészt, mert nincs alsóbb osztály. Másrészt, mert a megye négyet tavaly megnyertük, de följebb nem kerülhetünk, mert már a háromban is az indulás feltétele legalább egy utánpótláskorú csapat. Ahhoz viszont nincs elég gyerek.”
Egy darabig a szomszédos településekről vadásztak kölköket Káldiék, de amikor már csupán három hazai kisspílert tudott felmutatni az U19-es Babod, feladták.
Kütyüznek a fiatalok, vége a dalnak.
Elevenébe vág ez a polgármesternek, aki maga is focista, évekig edzette az ifit, közben csapatkapitányként megannyi csatában vezette a felnőtt csapatot, s bár közel az ötödik iksz, még tavaly ősszel is pályára lépett párszor. „Mindent játszottam, csatárt, beállóst, védekező középpályást, csak kapust nem. Pedig komoly sérülésem is volt, gödörbe léptem, plusz rám csúszott a védő, reccs, a bokám derékszögben elfordult kifele, úgy állt, mint egy hokiütő, ott vége is szakadt a meccsnek, pedig csak az első félidő derekán jártunk. Egy év után tértem vissza.”
Rakkolós. Civilben is. Közgáz szakközepet végzett, aztán könyvelősulit, a körjegyzőségen lett pénzügyes. „Tán ma is ott ülnék, ha Babod korábbi polgármestere kötözködni nem kezd velem. Eluntam, gondoltam, meghálálom a törődést. Csapatot szerveztem magam köré, 2010-ben indultam a posztért, nyertem, de csak éppenhogy.”
Aztán 2014-ben már könnyedén győzött, igaz, akkor nem akadt rivális.
Nem álmodja metropolisszá Babodot. „Kistelepülésen lehetetlen bravúroskodni, ígérgetni pedig egyenesen gazemberség. Itt az a polgármester dolga, hogy pályázzon, s én pályáztam is, az elmúlt kilenc évben lett csatorna, útfelújítás, művházrenoválás, kipofoztuk a sportöltözőket, csináltunk új kispadokat, egy kisbusszal felállt és működik a falugondnoki szolgálat, a minap fitneszparkot avattunk, s év végére elkészül az elkerülő út, ami bár fájni fog a jórészt az átmenőforgalomból élő kocsmának, kisboltnak és kifőzdének, viszont visszaadja a falu régi nyugalmát, csöndességét.”
Káldi úr alapelve, hogy mindig kéznél kell legyen.
Az ügyeink zöme olyan, hogy reggel nyolckor hív Marika néni, hogy elment nála az áram vagy sokallja a vízszámlát, esetleg gyógyszer kell, orvoshoz időpont, iratot kéne egyeztetni valami hivatalos helyen. Én pedig megyek, intézem. Szóval tényleg semmi bravúr, semmi messzizés.
Segélyt ritkán oszt, nincs rá szükség, a mélyszegénység ismeretlen Babodon. Az egyre kevesebb munkaképes korúnak jut állás a helyi forgácsoló üzemben vagy a Balatonnál. Pár éve huszonkilenc közmunkása volt a falunak, kellett is a felújításokhoz, ma öt státuszuk van, „elfogytak a rászorulók”.
Rendes házat nyolc-tízmillió forint alatt nem kapni, a felszabaduló portákat főleg városiak, osztrákok, németek veszik. „Nekik van rá pénzük. Aztán, ha nem jelentkeznek be, jó, mert fizetik az építményadót, négyzetméterenként és évente ötszáz forintot, ha meg bejelentkeznek, még jobb, mert ugyan nem fizetnek, viszont nő a falu lélekszáma.”
Ahogy kicsit összebarátkozunk Káldi úrral, fölvetjük, szabaduljunk gobelines irodájából, rúgjunk inkább párat odakint a gyepen – azonnal igent mond, van előnye, ha nem bőrtalpú úri cipőben, hanem csukában jár dolgozni a polgármester.
Oldalazunk ki az irodából, vetünk egy pillantást az 1939 óta létező Somogybabod címerére, s megtudjuk, hogy: „Az öt heraldikai rózsa öt pusztacsoportot szimbolizál, melyekből a 67-es út megépülése után, vagyis 1959-től kezdtek beköltözni az emberek.”
Republikos (s csak csöppet ironikus) dúdolással reagálunk. Káldi veszi a lapot:
Bizony! Vééégig a 67-es úton… Ezt is Babodnak köszönheti az ország. A legenda szerint itt, az Off Road Fesztiválon íródott a leghíresebb Republic-dal.
Még csak ott járunk, hogy „Nagy esők jönnek és itt maradok, itt maradok örökre”, amikor átérünk a pályára. Szép zöld gyep, vakondtúrás szinuszgörbékben, meghatóan viharvert eredményjelző tábla, Minarik mosodás leverné előtte a vigyázzt; „S.BABOD-VENDÉG 16:0”, a győzelem a lélektani hadviseléssel kezdődik.
Kerül laszti a szertárból, méregetjük egymást a sporttárssal. Először is azt kell eldönteni, ki véd. „Aki focizik, nem áll be kapuba” – ezt méri ránk a polgi, kicsit vacillálunk, aztán a riport kedviért elfogadjuk a leosztást, végül is ő van idehaza (egy-null oda).
Jöhetnek a pontrúgások; egy lepke, egy mellé, egyet fog a kapus. Mindketten bemelegszünk, száz életév mozdul a gyöpön, csorog az izzadtság, buzog az adrenalin, szó esik friss s régi futballélményekről, s persze eljutunk az alapkérdésig: ki kinek a drukkere. A feleseknél csak a közös sport gyorsítja jobban a barátkozást, s azon kapja magát a skribler, hogy bár kérdezni jött, mégis ő (is) mesél, gyermekei sportsikereivel henceg a gyarló alak, meg kölökkora lakótelepi ketreces kispályázásait eleveníti föl, meg a ferencvárosi, az Üllői úti szentély árnyékában működő franzstadti középiskoláját emlegeti. Mire azt mondja Káldi félreérthetően: „Ja, hát ilyen körülmények között mi más lehet az emberből, mint fradista?!”
Ekkor mi, zöld emlékektől bódultan, óvatlanul, hebehurgyán, vállalhatatlanul s megbocsáthatatlanul elfogultan azzal válaszolunk, ferencvárosi érzelműnek vélve a polgit, hogy:
A rendes ember mind fradista. Naná, majd lila kurva.
Ekkor hirtelen meglassul a Föld, hasad az ég, láb földbe gyökerezik, Káldi László sporttárs úgy kapja föl a fejit, mint nemes paripa, ha tarlófüstöt sodor orrába a szél, s mi azonnal tudjuk, hogy ősi derbirivális szurkolójával, egy vérbeli babodi újpestiánussal hozott össze minket a riporterszerencse. A tinédzserkori B-közepes lélek fölujjong bennünk legbelül, hogy „egy-egy”, a decens liberális jelenkori én viszont hebegve menti a menthetőt: S nem hiába: kisimul Káldi homloka, nyilasitibizik, mi több, zsiborásgabizik, ami egy lilától különös kegy, s szent a béke; bár eztán valahogy minden lövés sarokra, ficakba tart, duplázott lökettel, esélye nincs a mélyzöld kapusnak.
Mosolyog Káldi, vele mosolygunk: ami jár, az jár. (Kettő-egy a hazainak.)
Búcsúlövésként büntető, azt találjuk ki, újrajátsszuk a Ludogorec elleni idegenbeli minapi tizenegyest, tudják, amikor a találkozó huszonkilencedik percében Jakub Swierczok próbálta megpanenkázni a hős Dibusz Dénest.
Elhalkul a nézősereg, a partvonalon túl frissen mosott hófehér kötényeket, konyharuhákat lebbent meg a balatoni szellő, Káldi a Swierczok, Nagy a Dibusz, farkasszemet néz a két veterán, lila vagy zöld, ez itt a kérdés, Swierczok magabiztosan nekifut, Nagy eldől, Swierczok az utolsó pillanatban megtorpan, a labda alá löbböl, száll a játékszer, a kapu közepébe tart, de Dibusz, mintha kaucsuk rántaná vissza, felpattan, s ballal a keresztléc fölé löki a labdát, tombolnak a konyharuhák, ölelkeznek a kötények, megvan a döntetlen, hármas sípszó, ölelés Babodnak.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
