Mikor látott legutóbb az utcán kerekesszékes embert? Illetve most az az új terminológia, ha nem vagyunk PC-k, hogy tolószékes…
Tolókocsis!
Tényleg.
Ma reggel találkoztam az egyik edzőnkkel a SUHANJ! Fitness előtt, aki egyébként kerekesszékes.
Mekkora felháborodást kelt az edzőteremben az a vélemény, ami az egyik kormánypárti lapban jelent meg, és aminek a szerzője nem akar mozgássérülteket látni a hirdetéseken?
Épp egy felújítás végéhez közeledünk. Július elején bezártunk, és a jövő héten nyitunk újra, a teremben most aktív közösségi élet nincsen. Azt látom, hogy az alapítvány színeiben sportoló, önkénteskedő emberek a közösségi médiában mit írnak. Nagy vihart kavar egy ilyen mondat.
Számít? Azért kérdezem, mert alapvetően azt gondolom erről az országról, hogy ilyen tekintetben toleráns.
Alapvetően szerintem is az. Természetesen ettől még egy ennyire primitív és faragatlan vélemény kicsapja a biztosítékot sok embernél. Idióta, hülye, primitív, szélsőséges emberek mindenhol vannak. Az, hogy ez egy néhány ezer ember által olvasott blogon jelenik meg, vagy egy közpénzekkel kikent, a hatalomhoz erősen közel álló, ilyen értelemben mainstreamnek számító médiumban, az azért nem mindegy. Mindenki érzi, hogy itt nemcsak a tartalom problémás, hanem az is, hogy ez a vélemény átmegy a szerkesztőség szűrőjén, ráadásul olyan orgánumról van szó, amely igen közel van a hatalomhoz. És nyilván tudom, mi a különbség egy újságcikk és egy véleménycikk között…
Vagy mi a különbség az újság és a propagandalap között.
Azt is tudom, igen.
Akkor számít?
Azért követi elemi felháborodás, mert sokaknak számít, igen. Az embereket ez érdekli, meg hát uborkaszezon is van, így nagyobb a füstje most, és többet is beszélünk róla. Egy intenzív homofób cirkusz farvizén úszott be a téma, ami megágyazott annak, hogy sokan odafigyeljenek rá. Több emberhez jutott el, mintha, mondjuk, november lenne, amikor zajlanak a politikai meg közéleti események.
Azért ez mégis egy konzervatív-keresztény ország, mondja a miniszterelnök is. Vége a liberális világnak. Gondolom, ön sajnálja is.
Én ezt nagyon másképp látom. Szerintem ennek az országnak egy jelentős része zsigerileg liberális. Látok embereket, akik nem is emlékeznek már az SZDSZ-re, de végtelen természetességgel meg szeretettel elfogadják azt, ha a gyerekük meleg. Szülők elkezdenek összejárni, megismerkedni egymással, mert a két családban van két fiú, akik szeretik egymást, és együtt élnek. Arról beszélnek, hogy mikor lesz unokájuk, mikor fogadnak örökbe gyereket a meleg gyerekeik. És nem feltétlenül azért, mert valaha az SZDSZ-re szavaztak volna. Magyarország jó része – függetlenül attól, hogy van-e liberális párt vagy nincsen – nagyon befogadó, és nagyon toleránsan gondolkodik. Az, hogy a közbeszédben mit látunk, az egy másik történet.
Ezt erősíti meg bennem az is, amit integratív edzőtermünkben látok. Ahogy találkoznak az emberek azokkal, akiket nem ismertek, és akikkel szemben esetleg voltak előítéleteik, nem kérdés, hogy el- és befogadóak lesznek. Ahogy lebontjuk a fizikai korlátokat, kiderül, hogy a fogyatékosság relatív, és hogy valójában nem az egyént, hanem a társadalmat leíró kategória.
Az volt a két évvel ezelőtti interjúnknak a címe, hogy Polgári engedetlenségnek kell jönnie. Ilyenkor kéne jönnie?
Amikor egy ilyen vállalhatatlan vélemény megjelenik, az a megfelelő civil reakció, hogy sokan megszólalnak, és elmondják, mi a véleményük.
Már ha meg tudnak szólalni. Önt éppen a napokban nem engedték be az állami médiába.
Miközben nem vagyok sem tényező, sem szereplő. 2010 óta két olyan interjút adtam, amiben bármilyen módon megjelent a politika. Az egyik egy Magyar Narancs-interjú volt, 2011-ben, amiben picit körbesétáltuk az SZDSZ sírját, és beszélgettünk arról, hogy ott mi volt. A másik meg két évvel ezelőtt, amikor önnel, talán pont ezen a helyen beszélgettünk a civil törvény kapcsán. Ez a közrádiós, köztévés dolog engem iszonyatosan szórakoztat. Egyébként az vicces, hogy ebből most hír lett, mert évente 2-3-szor történik velem ilyesmi, és meg is szoktam írni Facebookon.
Hiába nem politizál, azért az állami médiában van, aki emlékszik a múltjára, csak néha későn derül ki?
Ez általában úgy zajlik, hogy vannak a fiatal vagy ideológiailag nem eléggé képzett riporterek, vagy éppen szerkesztők, akik látják az ügyet vagy az alapítványt, és megkeresnek bennünket. Aztán, általában az utolsó pillanatban azzal szembesülnek, hogy felülről jön egy elutasítás. Van, amikor udvariasan mondják le, és van, amikor kiderül, hogy odaszóltak. De mondok egy másik történetet, amit közelről láttam.
Gondolom, Kovács Patríciáról, a volt feleségéről van szó, és a Félvilág című filmről.
Igen.
Nehéz lehet így adásokat készíteni.
Ebben az esetben az volt az érdekes, hogy a témát is dobták. Másik oldalról meg nálunk van egyfajta szolidaritás, tehát a kollégáim sem nagyon szeretnek bemenni beszélni valahova, ahol én persona non grata vagyok. Most pár nappal ezután a Kossuth rádiós történet után egy másik Kossuth rádiós műsortól bejelentkezett valaki, hogy kijönnének a terembe beszélgetni. Amire a kommunikációs munkatársunk lelkesen válaszolt, hogy természetesen Gusztos Péter örömmel fogadja önöket az edzőteremben. Oda se jöttek, tehát ebből sem lett természetesen semmi.
Ez nem árt a SUHANJ-nak? Sokáig kivonta ebből magát, pont azért, hogy az alapítványt ne önnel azonosítsák.
Nem hiszem, hogy ez ártana. Eltelt kilenc év. A szerepváltásom minimális intelligenciával rendelkező emberek megértették és elfogadták. Az alapítvány soraiban vannak olyan emberek – akár önkéntesek, akár érintettek –, akik kifejezetten szimpatizálnak a mai kormánypártokkal. Van olyan, aki még közéleti aktivitást is vállal ott, és vidáman megférünk egy csapatban. Ilyen értelemben is kis sziget a SUHANJ!
Ez a konkrét rádiós kitiltás vagy interjúlemondás viszont nagyon vicces volt. A beszélgetés apropója az lett volna, hogy adományokat gyűjtünk éppen arra, hogy bővítsük az ország első akadálymentes edzőtermét. Amikor megjelent 4-5 fontosabb online lapban a hír arról, hogy miattam kitiltották az alapítványt a közrádióból, a következő másfél napban jött bő százezer forint adomány a téglajegykampányba. Azt hiszem, több adományt kaptunk így, mintha bementem volna a műsorba, úgyhogy innen is köszönöm.
Nőtt-e már akkorára a SUHANJ, hogy azt mondhatják, ha nem kell nektek Gusztos Péter, akkor ne kelljen a SUHANJ! se?
Nem beszéltünk még erről soha, de szerintem igen. 22 ezren követik az alapítvány Facebook-oldalát. Bő 8 ezer ember van a hírlevéllistánkon. Van egy kiépült támogatói bázisunk. Volt egy olyan Facebook-posztunk, amit 2 millió ember látott Magyarországon. Tehát azt gondolom, ha valami történik velünk, azt elég nagyon sok emberhez el tudjuk juttatni, akkor is, ha nem engednek be a közmédiába. 200 ezer forinttal indultunk 2010-ben. A következő körülbelül 300 ezer forintnak az a sztorija, hogy Patríciával azt kértük az esküvőnkön a násznéptől, hogy inkább erre a célra fordítsák azt a pénzt, amit ajándékra költenének. Tavaly az éves költségvetésünk alulról súrolta a 100 millió forintot. Ennek körülbelül a fele az edzőterem bevétele. Amikor adományokról beszélünk, akkor 50 millió forint körüli összegről van szó, amit szigorúan magánszemélyektől és vállalatoktól tud összegyűjteni egy évben a SUHANJ. Emellett van ez a társadalmi vállalkozásunk, az edzőterem, amit az alapítvány üzemeltet. Ez most kezd nullszaldóra megérkezni a harmadik születésnapja körül. Három év alatt több mint 70 ezer alkalommal lépett be vendég a SUHANJ! Fitnessbe, minden negyedik alkalommal fogyatékkal élő vendég. Ezért kellett bővítenünk.
Inkább vállalati adományaik vannak?
A nagyobbik fele az, igen, de 15 millió forint körül volt az az összeg, amit magánszemélyek kis összegű adományaiból össze tudunk gyűjteni egy évben, és ez folyamatosan nő, aminek nagyon örülünk. Mert vállalati támogatások jönnek-mennek, pályázatok jönnek-mennek. De hogy a támogatási piramis alja mennyire széles, hány olyan ember van, aki 1, 2, 5 vagy 10 ezer forinttal támogat havonta, évente, az iszonyatosan fontos.
Kormányzati pénz?
Az nem volt.
Soha nem is próbálkoztak?
Hallgatva a miniszterelnököt, ez is inkább csak az ön fejében fordul meg lehetőségként.
A SUHANJ! 10-20 év múlva is működni fog, saját jogon kell tudnia megvetnie a lábát, akár merchandising-termékeket értékesít, akár társadalmi vállalkozásba fog, akár vállalati támogatókat vagy magánszemélyeket toboroz. Van egy fantasztikus projektünk, másfél éve fut. Az a neve, hogy Százasok Klubja. Olyan embereket keresünk, akik naponta 100 forintot adományoznak az alapítvány céljaira. Ezt a ma már jó 150 fős kört külön támogatói klubként is kezeljük. Picit gyakrabban kapnak hírlevelet, szervezünk számukra eseményeket, jobban bevonjuk őket a működésünkbe, és működik ez is.
Azért a liberális politikus csak előbújik önből, amikor arról beszél, hogy az államtól távol akarják tartani magukat, éljen meg mindenki a piacról, legyen verseny.
Én ebben hiszek, és a legkomolyabban gondolom, hogy ha jövőre vagy tíz év múlva van egy kormányváltás, akkor sem szabad átdobnunk a váltót, és elkezdeni minisztériumi pénzekért sorban állni, mert szerintem nem jó dologra kondicionálja a civileket ez a mechanizmus. Illetve nagy kérdés sokuk esetében, hogy egyáltalán valóban civilek-e.
Most nagy boomja van a „független” polgármesterjelölteknek. Ellenzéki összefogósdi is van, kell a káder, nem kereste meg senki, hogy hozzuk már vissza a Gusztost, jól fut, van alapítványa, néha megjelenik a hírekben, hogy nem engedik be az MTVA-ba…
Nem kerestek meg. De nem tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert teljesen elfelejtettek, esetleg nem is számoltak velem soha, vagy pedig azért, mert annyira jól toltam ezt a personal rebrandinget, hogy most már mindenki civil emberként tekint rám.
Kivéve azt az egyet az állami médiában.
Komolyra fordítva a szót: ez nem merült föl.
Önben sem?
Nem. Azt hiszem Kuncze Gábornak fejtegettem még nagyon az elején, szemtelenül fiatal újgenerációs koromban, hogy
És most nagyon jól érzem magam abban, amit csinálok. Elindítottam és egy jó csapattal felépítettem valamit, amiben rengeteg munka van. Ebben még látok magamnak jó pár évre feladatot. Amúgy meg 43 éves vagyok.
Ha jól értem, nem azt mondja, hogy soha többé nem lesz politikus.
Sosem mondtam magamban azt, hogy nem. Abban biztos vagyok, hogy rövid- meg középtávon nem. Nekem most itt van feladatom, máshol meg nem látok nagyon cselekvési lehetőséget. És iszonyatosan szeretem azt, amit csinálunk. Ez egy elképesztő közösség, fantasztikus sikerélmény. És ami óriási különbség a politikához képest, hogy nagyon kézzelfogható a hatás, amit el tudunk érni, még ha jóval kisebb is az akciórádiusz.
Vagy sokkal őszintébb a közeg.
Ez is igaz. De amúgy azt is gondolom, hogy ez bizonyos értelemben az én liberális közéleti tevékenységemnek a folytatása. Csak nem politikusként, hanem civilként, és talán olyan ügyben, ami kevésbé osztja meg az embereket. A meleg jogokkal SZDSZ-es politikusként kicsit nehezebb dolgom volt, ez ilyen értelemben is hálásabb történet. Amikor meg azt mondom, hogy kézzelfogható, akkor arra gondolok, ami a teremben van nálunk: pár év alatt elértük, amit a nyitáskor szerettem volna, hogy ott bent már a világ legtermészetesebb dolga, hogy sérült és ép emberek együtt sportolnak, és ezzel oda-vissza erőt adnak egymásnak.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
