Karafiáth: Nem Pócs a pszichopata, hanem ez az ország

„Ez pszichopata! Borzalmas, amit művelt, pont így viselkednek a pszichopaták!”

Most épp a barátját, egy roma férfit „mókázva” kazánba záró, felgyújtással fenyegető Pócs Jánosról állították ki az össznépi diagnózist. De valóban pszichopata-e a fideszes politikus?

És miért dobálózunk olyan könnyedén ezzel a fogalommal? Tán azért is, mert megnyugtató lehet a tudat, hogy gyorsan címkézni tudunk. És amire már van magyarázatunk, azt érteni véljük, az rögtön kevésbé ijesztő.

Mégis meggyőződésem: azzal nem jutunk semmire, ha lépten-nyomon lepszichopatázunk embereket, akik valami borzalmasat, vagy csak nekünk nem tetszőt csinálnak. Különösen igaz ez a lelki betegségek vonatkozásában. Miért megnyugtatóbb számunkra azt gondolni, hogy pszichopatákkal van dolgunk? Talán ez elveszi kicsit a mi a felelősségünket is? Jobb szörnyülködni, mint egészében látni iszonyú folyamatokat?

A pszichopátia nem tulajdonság, hanem személyiségzavar, diagnosztizálása nehéz; amúgy a hivatalos elnevezése: antiszociális személyiségzavar.

A témában meghatározó könyv Robert D. Hare műve, a Kímélet nélkül – A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa című mű. A kötetből világos, milyen nehéz még a szakemberek dolga is, hiszen az ezzel a személyiségzavarral rendelkező ember akár a pszichiátert is képes átvágni.

Mérei Ferenc írta róluk plasztikusan:

Nem szeret, nem szorong, nem tanul.

Azaz nem tudnak egészségesen kötődni, céljuk kizárólag az önnön vágyaik lehetőleg azonnali kielégítése, ennek érdekében gátlástalanul kihasználnak bárkit, átlépnek bárkin. Ösztönös manipulátorok, nehéz kivergődni a csapdájukból. És nincs recept a felismerésükre.

„Elég csak ránézni!” „Egyből kiszúrtam, hogy pszichopata!” Sokszor halljuk ezt, olvassuk a kommentekben. Ami szintén veszélyes irány.

Érdekes tény, hogy szemtanúi vallomásokban is gyakran felbukkannak ilyen kitételek, amikor feltételezett gonosztevőről beszélnek: „Ijesztő volt a fizimiskája, a szeme gyanúsan csillogott, mintha vérben forgott volna.” „Az arca és a tartása majomszerű volt, úgy festett, mint aki szemrebbenés nélkül átvágja a torkodat.” „Még a szeme se állt jól!”

Mi pedig összerázkódunk, holott sokszor épp az említett érzetek ellenkezője igaz.

Mivel körükben igen sok a szélhámos és a csaló, szembe kell néznünk azzal, hogy a külsőségek, a modor nem lesz iránytűnk az ellenük való védekezésben. (És szögezzük le: nem minden bűnöző pszichopata, bár tény, köztük nagyobb számmal találjuk e személyiségzavar képviselőit. De ez talán annak is köszönhető, hogy őket jobban tudják vizsgálni, míg a köztünk élő mezei károkozókat nehezen. És ebben nagy segítségük a szégyen is, hiszen ki ismerné be szívesen, hogy átverték, kifosztották, megalázták?!)

A személyiségzavaros megy előre, mélyen a szemedbe néz, elmosolyodik, és a takarásban beléd döfi a kést. Majd elsétál, mintha mi sem történt volna. Ha esetleg számon kérik, lehengerel, és még te érzed hülyének magad, hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy ezt a bájos és talpig becsületes embert megvádold. Morális lényként egyszerűen felfoghatatlan, ahogy ők élnek, nem érezhető át, ha valaki nem érez semmit.

Szintén érdekes, hogy az antiszociális személyiségzavart épp akkor nem vesszük észre, amikor ott az orrunk előtt. Gondolok itt a fehérgalléros bűnözők világára, beleértve számos politikust.

Ijesztő, hogy beteg vezetőkre, azaz agilis, irányító, karizmatikus emberekre, akik kézivezérléssel irányítanak, nem nézve pusztítást, csak a személyes érdeküket, inkább azt mondjuk: tehetséges. És azok is ezt mondják, akiket épp eltiport, akiket a jogaiktól megfosztott. Mindent elért, nem igaz? Igen, még ezt a felmentést is.

És akkor nézzük konkrétan Pócs esetét. Súlyos amorális lényről van szó, nem vitatom, amiket tett kiírta őt a civilizációból. De hogy pszichopata lenne? Nem hiszem. (Persze én sem vagyok szakember, és még szakemberként sem állíthatnék fel a sajtóban olvasott tények alapján diagnózist.)

Az a szörnyű, hogy olyan közegben él, olyan közegben lehetett kiskirály, ahol teljesen rendben van a „kazánozás”. Mindenki jót nevet, isteni vicc, majd kilyukad az oldalunk a nevetéstől. Úgy tetszik, ott nem utal személyiségzavarra, ha valaki felgyújt egy roma embert. Egyáltalán, hogy kazánba zár valakit. Hogy ha „poénosan” is, de megfosztja emberi jogaitól egy embertársát.

Megjegyzem: a vezetők viselkedése alapvetően befolyásolja, hogy a közösség, mely körülveszi, mit tart elfogadhatatlannak, betegnek. És viszont: a közösség is befolyásolja a vezető viselkedését. Száz éve elfogadott volt, ha a tanító odasózott a nádpálcával, ma ugyanez megengedhetetlen, az ilyen pedagógusra simán rásütjük: pszichopata állat. Pócs is csak azt csinálta, ami a környezetében elfogadott. És ha elhitetjük magunkkal, hogy ez csak egyetlen kirívó, beteg (pszichopata) ember, akkor nem kell beleőrülnünk a ténybe, hogy nem, nem ő beteg. És abba sem kell belebolondulnunk, hogy olyan helyen élünk, ahol mindez belefér. Ha valaki, valami pszichopata itt, hát, akkor a társadalom az, hiszen nem szeret, nem szorong, nem tanul.

Kiemelt kép: Soós Lajos / MTI