Két cent pálinkához kotyogósban főtt kávé, így indul a reggel. Téblábolunk a műteremben, nincs még szó szobrászatról, vészkorszakról, kommunizmusról, ötvenhatról, Amerikáról, az mind ráér: szeretett nőkről mesél Lajkó, ájulásos rajongással, olyanokat sóhajtva be a büsztök közé, hogy „atyaisten, annak az asszonynak micsoda dús, fekete afrikja volt”.

Lajkó, vagyis Cséri Lajos a kilencvenkettedik évét tapossa ruganyosan.

A sztorija röviden:

• Klein Lajos néven 1928. január huszonkettedikén született Hajdúböszörményben
• Sárrétudvariban nőtt fel, már gyerekként szobrásznak készült
• nem volt még tizenhét, amikor 1944 tavaszán gettóba, majd koncentrációs táborba került
• 1945. május elsején szabadult, tengerentúli családok akarták örökbe fogadni, de ő inkább hazajött; itthon tudta meg, hogy anyja, apja, testvérei, nagyszülei odavesztek
• elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát (közben két évet betegen, gipszágyban, szanatóriumban feküdt), de sose lett belőle főállású szobrász
• mindenféle posztokon dolgozott a művelődési minisztériumban, évekig élt, tanított az Egyesült Államokban
• három évtizede nyugdíjas, és immár akkor szobrint, amikor kedve tartja.

Ha film készülne Lajosról, az első képsorok tán így néznének ki: menekülnek az SS-ek a Dachauhoz tartozó allachi lágerből, futtukban dobják el zubbonyukat. Tankok tűnnek fel, amerikaiak. A barakkokból rabok merészkednek elő. A kerítésben már nincs áram, egy harmincnyolc kilóra fogyott kölök, Lali tuszkolja át magát a drót alatt, kezében batyura kötött pokróca, benne minden vagyona, egy kanál meg egy csajka. Tudja, a németek hol vermelték el az őrök élelmezésére szánt krumplit, tíz körömmel kaparja előbb a földet, aztán a szalmát, nyöszörög a gyönyörtől, amikor végre tenyerébe zárhatja a ráncos gumókat. Talál egy ütött-kopott alumíniumlavórt, két téglára állítja, tüzet gyújt alá, fő a krumpli, néz bele a tavaszi verőfénybe, még nem fogta fel, hogy szabaddá vált, hogy túlélte, most csak enni akar. És egyszer csak megáll mellette egy kétméteres amerikai katona, fekete közlegény, lövész, bámulják egymást, Lali most lát először nem fehér embert, azt gondolja, a katona is éhes, hiszen mindenki éhes, aki él. Lali felszúrja villájára az első gumót, kiemeli, megpucolja, a katona nem moccan, Lali felszúr még egy gumót, azt is megpucolja, gőzölög a két krumpli a csajkában, Lali a lövész felé nyújtja, „bitte, bitte… illetve plíz, plíz”.

És a behemót zokogásban tör ki. Egyik kezével a könnyét törli, a másikkal mutatja, hogy nem kér, Lali pedig megigézve nézi a katona kifordított tenyerét, s azt rögzíti az agya, hogy „a feketék tenyere fehér”.

Míg Lali tömi magába a krumplit, kérdi tőle a katona, hogy hány éves. Lali egy fadarabbal belekarcolja a földbe: 17. A katona rázza a fejét, és azzal a fehér tenyerével tízesével mutatja, hogy nem, Lali nem tizenhét éves, hanem tíz, húsz, harminc… hetven. És megint zokog.

Aztán a fiú elé borítja a hátizsákját, van abban keksz, csokoládé, szappan, fogkrém, fogkefe, papírszalvéta, vécépapír, minden. Még egy óvszer is. Az pottyan utoljára a krumplihéj mellé.

Snitt.

Zsidó ősök mindkét ágon. Az apai, a Klein oldal erdélyi szász származék, az ezernyolcszázas években települt át Hajdú-Biharba, iparos família. A humán véna anyai részről jön, nagyapa, Weisz Áron zsidó hitoktató saját könyvtárral, melyet megnyitott a falu, Sárrétudvari népe meg persze Lajkó előtt; ott, gárdonyik és jókaik között, plusz a Pesti Napló vasárnapi mellékletét olvasva csiszolódott főhősünk fantáziája, műveltsége.

Weisz papa volt a község esze, az igazi írástudó, bárkinek hivatalos ügye akadt, kérvényt, levelet kellett fogalmaznia, hozzá kopogtatott be. „Számos folyamodvány címzettje maga a kormányzó úr felesége volt, mind ugyanúgy kezdődött, ma is, álmomból riasztva is tudom: Vitéz Nagybányai Horthy Miklósné Őfőméltóságának! Bátorkodom mély alázattal Őfőméltóságodhoz fordulni, hogy XY ennek meg annak legyen a segítségére.”

Lajkó református elemibe járt, „máig az ott kapott emberségből táplálkozom, kiválóan tanultam, a legnagyobb büszkeség, hogy én, a zsidó fiú szavalhattam a március tizenötödiki ünnepségen a Talpra, magyart”.

Másodikban mintázott először. A tanító kérte, hozzon agyagot a faluvégi vályogvetőtől a másnapi kézimunkaórához. Lajkó teljesítette a megbízatást, de még odahaza, délután művészkedni kezdett: kislányfejet formázott, s csodálkozva nyugtázta, milyen könnyedén engedelmeskedik kezének az anyag.Tekintete is lett a portrénak, „a nagymama épp tyúkot vágott, a baromfi szemét illesztettem az agyagba”.

Lajkó édesapját, Klein Viktort 1940-ben behívták munkaszolgálatra, Hajdúhadházra, hírhedten kegyetlen parancsnok alá. „Nem volt meleg ruhája, hideg betonon aludt, még szalmát se kaptak maguk alá, megfázott, nagybetegen, tbc-sen jött haza, s 1942 decemberében meghalt. Bennünket, gyerekeket rokonokhoz adtak, én Szentesre, az anyai nagynénémhez kerültem.”

Lajkó is járt munkaszolgálatra, még nem töltötte be a tizennégyet, amikor vasárnaponta rendre vécét suvikszoltattak vele a helyi Horthy-házban.

A német hatalomátvétel, 1944. március tizenkilencedike másnapján a csendőrök a szentesi zsinagóga melletti utcákban kijelölték a gettót, szobánként három-négy zsidó családot zsúfoltak ott össze. Lajkót hamarosan Szegedre, a téglagyári gyűjtőbe szállították, pár hét múlva pedig az első transzporttal, gyerekek és öregek mellé vagonírozva indult lágerbe. Bő egy hét vonatút után, június végén ért Auschwitz-Birkenauba.

Maga Mengele szortírozta a kontingenst, „kellemes benyomást keltő, elegáns, magas, fess, glaszékesztyűs ember, lovaglópálcával ütögette a bricseszcsizmáját. Egyesével kellett elibe járulni. Kérdezte, hány éves vagy? Mivel elmúltam tizenhat, büszkén feleltem, hogy tizenhét, mire intett, menjek jobb felé; mögöttem egy velem egyidős barátommal, a Jóskával pont így járt el, az őmögötte következő Tibi viszont csak tizenöt volt, őt balra küldte; óriási szerencse, hogy ez a Tibi valahogy átsurrant hozzánk, így mind életben maradtunk”.

A következő szűk egy év alatt Dachautól Kauferingig több helyen megfordult, főleg lágerépítéseken dolgozott. „Az őrök szomorú kutyáknak szólítottak bennünket, traurigkeit hund, már ha kedvesek akartak lenni.” Sokan meghaltak Lajcsi mellett, orvosok, tanárok, hivatalnokok, kereskedők, akik nem bírták a fizikai munkát, „de lévén falusi gyerek, nekem nem számított újdonságnak az ásó, a lapát, a kasza”.

Munka végén olykor maroknyi agyagos földet vágott zsebre, abból portrézott pihenő alatt, hogy ki ne fogyjon kezéből, lelkéből a művészkedés. A zugszobrászatot kihesszelte egy őr, s másnap már a táborparancsnokot mintázta Lajcsi. „Vörös képű, szemüveges, gúvadt szemű pali, modellnek is borzadály. Nem léphettem az irodájába, két fegyveres katona vigyázta, meg ne támadjam a főnököt. Amikor behozták az uzsonnáját, levágta a kenyérhéjat, és odadobta elém, hogy nesze, te, traurigkeit hund. Majd’ belebolondultam az éhségbe, de tartottam magam, megvártam, míg kimegy a dolgára, csak akkor vettem föl azt a kis kenyérhajat. Miután sikerült a mű, fantasztikus jutalmat kaptam, négy hétig krumplipucoló lehettem a konyhán.”

Aztán vissza az építkezésekhez. És a következő pár hónapban, egészen a filmszerű amerikai bevonulásig nem látott krumplit Lajcsi.

A megmenekülés napján Feldafingbe, sebtiben szanatóriummá alakított Hitler-jugend telepre került Lajcsi, ott gyógyították, táplálták fel. „Amint kicsit jobban néztem ki, behívatott a jenki parancsnok, hogy ugye nem akarok hazamenni Magyarországra, minek is mennék, de neki volna egy ötlete, mégpedig az, hogy Amerikában és Kanadában is örökbe fogadnának. Képeket mutatott, gyermektelen házaspárokat hatalmas házak előtt, nagy autóknak támaszkodva. Én meg azt mondtam, nekem Magyarország a hazám, édesanyámék várnak. Pár nap múlva megint hívott, minden megismétlődött. Aztán újabb pár nap múlva ismét és ismét. A végén olyan dühös lett, azt hittem, megüt, de végül beletörődött a döntésembe.”

A hazaút előtt Lajcsi találkozott a Horthy-famíliával.

Fotóra volt szükség az igazolványokhoz, átküldtek bennünket a wellheimi fényképészhez, aki két exponálás között említette, hogy két utcával odébb tartják fogva a kormányzó urat és a családját. A minap hallottam a rádióban, hogy nyomorúságos barakkban raboskodott őfőméltósága. Hát a fenét! A kerítésükbe kapaszkodva a saját szememmel láttam, ahogy kőkorlátos villa teraszán teljes pompában reggeliztek. A Rózsadombon se találsz sok annál különb házat! Vicces, hogy Horthy Miklós testvéröccse, Horthy Jenő leereszkedett hozzánk, pórnéphez, de persze nem szívjóságból, hanem nikotinéhségből: az amerikaiaktól az ellátmányunk részeként kapott cigarettát vásárolta fel. Egy a nyakába akasztott tárcával jött, és valószínűtlenül sokat fizetett, az én pakkomért kerek száz pengőt, olyant én addig nem is láttam.

A bankó Hegyeshalmon került ki Lajcsi zsebéből 1945. október elsején. „Áll a vonat a határon, hallom, hogy egy asszony a peronon friss szőlőt árul, kérdem, mibe kerül egy fürt. Száz pengő. Ez volt a válasz. Megvettem, végre magyar szőlő! És rögtön nincstelenné is váltam.”

A szerelvény pár órával később a Keleti pályaudvarra gördült be, vöröskeresztesek kaláccsal, kávéval várták a hazatérőket. „Alig szálltam le, összefutottam a sárrétudvari zsidó pap legkisebb fiával, ő mondta, járt a faluban, minden rokonom odaveszett, de úgy voltam vele, a saját szememmel akarok meggyőződni a szörnyűségről. A segélyszervezetnél kaptam ezerötszáz pengőt és egy vonatjegyet. Ahogy jövök ki az irodából, bűbájos néni szólít meg, a négy fiát várta, mindennap kiment elébük a pályaudvarra, és hogy aznap se érkezett egyik sem, elhívott magához a Péterffy Sándor utcába, megetetett krumplilevessel, mákos tésztával. A haláláig kapcsolatban maradtunk, isten segítette, végül mind a négy gyermeke hazatért.”

Hiába kutakodott Lajcsi, igaznak bizonyult a hír: „Tényleg senki nem maradt életben, se szülő, se nagyszülő, se testvér, „de azóta se fogadja be az agyam, hogy meghaltak, úgy vagyok vele lassan hetvenöt éve, hogy csak épp nincsenek jelen.”

Lajcsi egy hódmezővásárhelyi nagybátyjához költözött. „Zoltán bácsi húsüzemet vitt: parasztasszonyok hordták neki faluról a baromfit, ő meg feldolgozva Pestre szállította az árut. Odavett amolyan machen für allesnek, vagyis mindenes szolgálólánynak. Pucoltam csirkét, tyúkot, libát, kacsát, pakoltam tojást, főztem, takarítottam, csomagoltam, amit kellett. Egy évig tartott ez az időszak.”

Összebarátkozott helyi képzőművészekkel, ők biztatták, jelentkezzen főiskolára. Negyvenhat augusztusában fogta is magát, megköszönte a rokoni segítséget, s fölült egy, a fővárosba tartó teherautó platójára. „Zoltán bátyám annyit kérdezett csodálkozva, hogy minek mégy te Pestre? éhezni?, azt feleltem, hogy nem, tanulni.”

Pesten egyetlen hozzátartozójáról tudott, egy a Molnár utcában lakó orvosegyetemista unokatestvérről. „A Soroksári úton tett ki a sofőr, én pedig kérdezősködtem, hol az a Molnár utca. Egyszer csak odaértem, és szép cikcakkban becsöngettem minden egyes házba, és minden egyes házmester naccságától megkérdeztem, találni-e ott Kádár Viktor nevű albérlőt. És az egyikben tényleg ott albérelt Viktor. Icipici szoba egyetlen vasággyal, amin addig ő aludt, onnantól egyik éjjel ő, a másikon én, és aki épp nem volt soron, az a padlóra terített pokrócon húzta ki az éjszakát.”

Maga is alig hitte, de felvették a főiskolára, befért az évfolyam öt szobrászhallgatója közé, Ferenczy Béni, Pátzay Pál, Szőnyi István, Kmetty János és Varga Nándor tanítványa lett.

Szépen haladt a tanulmányaival, ám a harmadik félév vizsgái közben lebetegedett. „Kiderült, hogy a tanulmányutamon, amit a lágerekben teljesítettem, többször is súlyosan megfáztam, tele volt a tüdőm gyulladásokból visszamaradt foltokkal. Mondja nekem Szécsi doktor a Szabolcs utcai kórházban, hogy három hónap szanatórium vár rám. Alkudozom, hogy az most lehetetlen, vizsgáznom kell. Mire rám néz, és így szól dühösen: Akkor meg fogsz dögleni, fiam. Már kértem is a beutalót.”

Két év lett abból a három hónapból, ugyanis a csípőn is tbc-s foltot talált a konzílium, s hogy ne törjön a csont, Lajcsit térdtől nyakig gipszágyba fektették, az első évben fel se kelhetett.

A séta az volt, hogy pokrócba bugyoláltak vaságyastul, és kitoltak a teraszra. Legalább sokat olvastam, köztük Thomas Mannt, a szanatóriumot el is neveztem Varázshegynek. A kúra végén fűzőt kaptam, azt még évekig hordanom kellett, de legalább mehettem vissza a főiskolára. Amit addigra átszabott a politika, Ferenczy Bénit dekadensnek, nyugati elhajlónak, tanait a szocialista realizmussal összeegyeztethetetlennek minősítették, kitették a szűrét az intézményből.

Így is meglett a diploma. Lajcsit felvette a művészeti alap, „járt vele annyi havi pénz, hogy nem haltam éhen”. Az első megbízása egy szocreál munkára szólt, akkoriban csak olyan létezett. „Egy vásárhelyi óvoda akart öt mesefigurát az udvarára. Csupa nálam idősebb művészt bíztak meg, válogathattak, a végén nekem maradt a Piroska és a farkasból a farkas.” Egy szocreál farkas. „Pedig én inkább Csipkerózsikát csináltam volna meg.”

A mindenki megelégedésére kivitelezett ordas után szóba került egy grandiózus szoborsorozat lehetősége. Lajost berendelték a minisztériumba, izgult nagyon, a témát nem sejtette, vagy inkább nem akarta sejteni.

„1955-öt írtunk. Egy osztályvezetőhöz küldtek, aki azzal kezdte, hogy van itt munka bőven, Cséri elvtárs, és a kezivel mutatta, hogy a huszonöt centis szobortól a kétméteresig mindenre szükség van, a téma pedig nem más, mint: Lenin. Hát, azt nem vállaltam. Inkább az én kis dohos, utcafronti szuterénben található műtermemben művészkedtem, egyebek mellett dolgoztam a sárrétudvari költő, Nagy Imre szobrán. 1956 októberére szinte el is készültem vele. Pechemre, amikor bejöttek az oroszok, valami túllelkesedett fiú a szomszédból lőni kezdett légpuskával a tankokra. Észrevették, odapörköltek, nem maradt semmi se a fiúból, se a művekből, de még a műteremből sem.”

Amúgy Lajos bizakodva fogadta ötvenhatot, vonult az egyetemistákkal, ott volt az Oktogonnál, ott az Írószövetségnél, ott a Bem téren s a Kossuth téren is. Akkor ment el a kedve, kicsit, amikor Déry Tibor író neve hallatára néhányan zsidózni kezdtek körülötte a tömegben. Aztán benézett a Fészek Klubba, s még inkább elment a kedve. „Az épp forradalmi bizottságot választó művészek között ott találtam a pár héttel korábban még véres szájú kommunistákat, akik már eleve párttagként kerültek a főiskolára. Az egyikük színpadiasan, terpeszállásban, gépfegyverrel kezében kiabálta, hogy leszámol a ruszkikkal, de persze november negyedike után ő kopogtatott először a Kommunista Párt ajtaján, és évtizedeken át nem győzte dicsőíteni a nagy Szovjetuniót. Kapott is később Kossuth-díjat. Illetve hát azt is.”

Szóval Lajos elszomorodott, s kisétált a Fészekből. „Hazamentem inkább Cséri mamához, gondoltam, várjuk ki a végét.”

Hogy ki az a Cséri mama?

Lajos még 1955-ben nevet váltott: Kleinből Cséri lett. Egyrészt: mestere, Pátzay Pál jó ideje mondogatta neki, hogy „egy művésznek Magyarországon nem annyira jó, ha Klein a neve”.

Másrészt: sokadmagával, köztük bizonyos özvegy Cséri Jenőnével lakott közös albérletben. A műfordításból és fekete-fehér fotók színezéséből élő Csériné férjét, egy kommunista hadimérnököt a sztálini diktatúra likvidálta Leningrádban még 1937-ben, az asszony utóbb megjárta a koncentrációs táborokat. „Neki sem adatott túl könnyű élet. Egyszer csak azzal állt elém, hogy édes fiam, neked sincs senkid, nekem sincs, hát légy a fogadott fiam. Amitől én olyan boldog lettem, mintha ráleltem volna az elpusztított enyéimre.”

Cséri Lajos lenintelenül nem tudott megélni a művészetből. „Maradt az, hogy bekerültem a rendszerbe.” Előbb a Népművelési Intézetben lett tanácsadó, járta az országot, műkedvelő művészeti csoportokat szervezett, segített, „szerettem őket, őszinték voltak és naivak, semmit nem akartak elérni, senkit nem akartak szolgálni, kizárólag az alkotás vágya vezette őket”. 1963-ban a minisztériumba vezényelték, a képzőművészeti osztályon kapott szobrászati főelőadói állást. „Ez lényegében azt jelentette, hogy mindenféle beruházások zsűrijébe engem delegált a tárca.”

A szobrászat maradt hétvégére: arra épp elég, hogy évi egy-két plakettel, portréval szerepelhetett kiállításokon.

Ebben a mederben csordogált volna az élete a nyugdíjig, ha 1970-ben nem látogatja meg amerikai rokonait. „Hónapokba telt elintézni, hogy kiengedjen a népköztársaság, de csak sikerült.” A kint töltött négy hét alatt szerelembe esett egy ötvenhatos magyar nővel, olyannyira, hogy materializált vallomásként azon nyomban megmintázta az asszony portréját. Az agyagszobor a cortlandi egyetem öntödéjében került bronzba. Kiderült, az universitas épp tanárt keres, aki a mintázás alapjaira tanítaná a művészet szakos hallgatókat.

Egyéves meghívást kapott Cséri Lajos, s kedvelte őt annyira a Kádár-rendszer, hogy megkapta az engedélyt. „Az elbeszélgetésen kérdezi Ilku miniszter, hogy Cséri, maga ugye kint fog maradni?. Azt feleltem, teljesen őszintén, hogy miniszter elvtárs, nekem negyvenötben se kellett hazának Amerika, mert van nékem egy betegségem, a honvágy, ami miatt minden perc kínszenvedés, ha nem lehetek biztos abban, hogy hazajöhetek.”

Szóval egy év kint, a mintázott asszonyból nyomban feleség lett, aztán egy év Budapesten, jött Lajossal a nő. Aztán még egy felkérés tanításra, még egy év odakint, majd megint itthon, de akkor már hol az arával, hol nélküle, kit épp hova szólított a munkája.

„Idővel feszültségek léptek fel, melyeket nem tudtunk kezelni.” Így fogalmaz ma eufemizálva Cséri bácsi, az afrikkutató.

A szakítás idején már a hetvenes évek közepén jártunk, Lajost a minisztérium kölcsönadta pár évre a Művészeti Alapnak, megszervezni a lektorátusi osztályt. „A munkámat imádtam, ráadásul kilenc gyönyörű nővel dolgoztam együtt.” Ez lett Lajcsinak az igazi Amerika.

Műterme szalonná nőtte ki magát, társasági gyülekezőhellyé vált, vagy, ahogy ő mondja: „Ez itt a Szabad Kikötő! Mindenféle szakmákból, a világ minden tájáról megfordultak nálam emberek, ki pár órára, ki hónapokra maradt. Megesett, hogy tizenöten aludtak szanaszét pokrócokon. Legtovább egy nigériai testvérpár maradt. Egy cetlivel a zsebükben érkeztek Magyarországra, a cetlin egy név, akit keresni kell a minisztériumban: az én nevem. Valamelyik rokonuk ajánlott. Budapesti egyetemi felvételihez segítettem a srácokat, diplomát is szerzett mindkettő, ma az egyik Kanadában él, magyar feleséggel, három gyerekkel, a másik New Yorkban telepedett le. A fiúk apának, a gyerekeik Lajos papának szólítanak, hetente beszélünk.”

Saját gyereke nem született Cséri Lajosnak, „pedig szerettük volna nagyon, de elvetélt a feleségem, ikrek, most lennének negyvenöt évesek, gondolok rájuk néha”.

Ma már, kilencven fölött jobb szereti Lajcsi, ha jut némi magány.

„Kérik a kezemet, de nem adom. A múltkor nyomkodja a barátnőm két kézzel a sezlont, hogy de jó kis rekamié ez, milyen jól elférnénk rajta mi ketten, Lajos. Nézek rá kedvesen, mondja tovább, hogy áthozná a papucsát. Azt válaszoltam, inkább ne. Kérdezte, miért ne. Hát mert attól tartok, egy hétre rá fogkefe érkezne, aztán meg a bőröndök, és ekkora kalandba én már nem vágok bele.”

Inkább mintáz. Hatvanévesen, a minisztérium képzőművészeti osztályvezetőjeként ment nyugdíjba, bő harminc éve, azóta tizensok köztéri szobrot készített, zömmel Sárrétudvariba; cserébe községtől, kerülettől, államtól kapott a díszpolgárságtól a tisztikeresztig mindenféle kitüntetést.

Annyi a mű, hogy a szülőfaluja múzeumában saját tárlatot kapott, az van kiírva az ajtóra: Cséri Lajos állandó kiállítás. „Szemben a templommal! Vasárnap is nyitva. Akadnak, akik mise után átsétálnak körbejárni a zsidó Lajkó szobrait. Már most szép kis anyag jött össze, s ha meghalok, a lakásom összes műtárgya is ott lel otthonra. Készítettünk leltárt, hogy egyszerűbb legyen a szállítás, biztosabb a megőrzés. Ezért már érdemes ilyen sokáig élni és ilyen sokat megélni. Volt benne sok kínlódás, sok keserűség, de igyekeztem úgy cipelni, hogy fájdalom, bosszúvágy ne kösse gúzsba a cselekedeteimet. Sose gyűlöltem, mindig csak szerettem.”