Mottó: „A gyűlölet gyilkol, legyetek éberek!”

(A katolikus pap a nagycsécsi áldozatok temetésén)

Galgagyörkön 2008. július 21-én támadtak romák házaira Molotov-koktéllal, augusztus 8-án Piricsén két házat gyújtottak föl, egy menekülő asszonyra rálőttek sörétes puskával. November 3-án Nagycsécsen lőttek agyon egy roma férfit és testvére feleségét. A kettős gyilkosság némi társadalmi szolidaritást keltett. Pár hónappal később, 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön Csorba Róbertet és ötéves kisfiát lőtték agyon közvetlen közelről, ezután már a rendőrség is kezdte összekapni magát, de még a következő, április 22-i tiszalöki gyilkosság után sem sikerült a merénylők nyomára jutni. A rendőrség az augusztus 2-án történt, kislétai  hatodik halálos támadásig is tehetetlennek bizonyult. Augusztus 20-án egy látványosnak szánt, kommandósokat is bevető akcióval elfogták a tetteseket, a debreceni Perényi 1 zenei klub teltházas buliján.

A politika hosszú ideig rendészeti kérdésnek tekintette a cigányok elleni támadásokat, a rendőrség pedig késve fedezte föl, hogy pontosan kitervelt terrorakció zajlik a cigányság megfélemlítésére. A nagycsécsi kettős gyilkosság után mutatkoztak a szolidaritás első halvány jelei. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után Sólyom László köztársasági elnök magához rendelte Draskovics Tibor igazságügy-minisztert, Bencze József országos rendőr-főkapitányt és a legfőbb ügyész helyettesét, „megdöbbenten és felháborodottan” fogadta beszámolóikat, és megsürgette a nyomozást. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman követelte, hogy vessenek véget „a képmutató és kétértelmű politikai nyilatkozatoknak, az elhallgatásoknak”. 2009. április 22-én az éjszakai műszakba készülő családapát, Kóka Jenőt lőtték agyon Tiszalökön. Bajnai Gordon miniszterelnök kijelentette „polgártársunk meggyilkolása egy sorozat része, szégyenteljes, állatias cselekedet”. Bencze annyit tudott hozzáfűzni, hogy a nagycsécsi, a tatárszentgyörgyi és a tiszalöki bűncselekmény kétségtelenül összefügg, a bizonyítékok elégségesek a tettesek elítéléséhez, már „csak” meg kell találni őket.

A  kislétai gyilkosság után Bajnai hívta magához Draskovicsot, Benczét és a Nemzeti Nyomozó Iroda főnökét, minden támogatást megígért. Sólyom Bajnait kérette, és társadalmi egyeztetést kezdeményezett. A pártok és a kisebbségi szervezetek Draskovics és Bencze főkapitány fejét követelték a parlamentben. Mielőtt azonban felmentésükre sor kerülhetett volna, két hét múlva elfogták a tetteseket. Közülük hármat, Kiss Árpádot és Kiss Istvánt, valamint Pető Zsoltot tényleges életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítéltek, a negyedrendű, sofőrként közreműködő Csontos István 13 évig tartó szabadságvesztést kapott. A hatóságok azonban mindmáig adósak maradtak annak kimondásával hogy miféle rasszista, szélsőjobbos szervezet, baráti társaság bátoríthatta, szervezhette, támogathatta, pénzelhette a gyilkosságsorozatot.

De nem csak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit is tettek sorstársaikkal. Miért nem szólaltak meg a befolyásos és/vagy celeb cigányok, miért nem adakoztak az áldozatok hozzátartozói javára? Miért nem vonultak nálunk az utcára tömegével, ahogy a kisebbség elleni náci akciók esetén tőlünk nyugatra, a cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek, az érintett települések lakói?

Mennyiben felelős a politikai elit, amely a kezdeti lózungonktól eltekintve semmiféle szolidaritást nem vállalt az áldozatokkal, azok hozzátartozóival? Miért hagyta magára a fenyegetett cigány közösségeket az állam, miért gyanúsította meg (uzsora, tarnabodi lövöldözés) a gyilkosságokkal kezdetben éppen őket?

Miért nem okozott jóformán semmiféle társadalmi megkönnyebbülést a gyilkosok elfogása és megbüntetése ?

Mennyire felelős mindezért a nyomozó hatóságok, a mentők, a tűzoltók hanyagsága, gyakorta szakmai dilettantizmusa, törvénysértései?

A hazudozó titkosszolgálatok utóbb bíróság elé állított vezetőit miért mentették fel? Miért nem lehet betekinteni ezekbe a titkosított bírósági ítéletekbe?

Az ügyészi vádirat miért igyekezett elmismásolni, hogy egy rasszista gyilkosságsorozatról volt szó, amit azért követtek el, hogy destabilizálják a társadalmi rendet, polgárháborús helyzetet erőszakoljanak ki? Miért irtózik az igazságszolgáltatás attól, hogy kimondja: a bőrük színe miatt ölték meg az ártatlan embereket.

A tíz évvel ezelőtti, a  magyar kriminalisztika történetében példátlan terrorsorozatot és a cigányság mindennapjait jól ismerő szakemberek, emberjogi aktivisták véleményét kérdeztük.

Bócz Endre egykori budapesti főügyész

A „társadalom” mint olyan különböző kérdéskörökben rengeteg pro és kontra válasszal adós. Egy Mikszáth Kálmánnak tulajdonított mondás szerint a magyar nép olyan, hogy szántani is lehet a hátán, ha az eke nemzetiszínű.

Egy időben – az 1970-es, ’80-as években – Tonhauser László későbbi rendőrezredes még őrmester volt a VIII. kerületi kapitányságon, és szakmaszeretetből megtanulta a lovári nyelvet. Akkoriban elkezdett „cigánybűnözésről” beszélni, ami természetesen ugyanúgy sok oldalról váltott ki tiltakozást, mintha ma történne. Tauber István, az ELTE. ÁJK Kriminológiai Tanszékének volt oktatója a cigányság körében tapasztalható bűnözést vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy nem nagyobb a gyakoriság, mint az ugyanolyan életkörülmények között élő nem cigány népesség körében, de a cigány népesség jóval nagyobb hányada tartozik ebbe a csoportba. Megállapította azt is, hogy a cigány népességen belül van (volt) körülbelül 30 olyan (meglehetősen népes) klán, amely nemzedékek óta hivatásszerűen bűnöző életet él. Én sem hiszek abban, hogy a cigány mivolt bűnözésre predesztinál, de elfogadom, hogy egy cigány családba születő gyereknek nagyobb esélye van arra, hogy olyan körbe születik, ahol ez a sors vár rá.

A nem cigány népesség körében tradicionálisan széles körben élnek cigányellenes előítéletek, érzelmek és hagyományok, sokan vélekednek úgy, hogy „a cigányság” mint egész, rászolgált az ellenszenvre, végül a kifejezett gyűlölet sem ritka. Lehet, persze, hogy a cigányság is viszonozza mindezt, de ők az ebből fakadó esetleges megnyilvánulásokat hitelesebben tudják magyarázni aktuális sérelemből fakadó indulattal. Az ellentétek nagyon hosszú múltra nyúlnak vissza, a cigányság nagy tömegeinek a szegregációja azonban állítólag nem csökkent a ráfordításokkal arányosan. A nem cigány népességet bőszíti, hogy mennyi pénz megy el a felzárkóztatásra, és milyen kicsi az érzékelhető eredmény. Tudott dolog, hogy az Országos Cigány Önkormányzat kezén milliárdok tűntek el, de az OCÖ egykori elnökének felelősségét nem sikerült megállapítani, talán azért is, mert ő biztosan tudja „a cigányság” szavazatait szállítani. A cigányság mellett kiállni népszerűtlen, szerintem ezért nem vállalkozik rá politikus. Az ellentétek felszámolását már sokszor megígérték, de ez kampányokkal megoldhatatlan, mert nagyon tágra nyílt az olló, és ezt csak tudományosan is megalapozott, komplex, kitartó és fáradságos, hosszú ideig tartó munkával lehetne felszámolni.

Az úgynevezett romagyilkosságok ügyéből tudtommal készült játékfilm, amit nem láttam, a tárgyalásról dokumentumfilm. Ez utóbbit láttam, természeténél fogva nem alkalmas népmozgalom  kiváltására.

Az eljárás anyagát a Belügyi Szemlében megjelent cikkben feldolgoztam.

A nyomozás elég sarlatán módon folyt, és magam sem tudom, hogy miért nem ismerte fel senki, hogy ez terrorcselekmény volt.

Gulyás József volt országgyűlési képviselő

Van olyan kár, amit meg lehet téríteni, de elveszített anya, apa, testvér, gyermek esetén a kártérítés nem használható fogalom. Ha átélsz egy olyan támadást, hogy rád gyújtják a házat, fegyverrel vadásznak rád és túléled, semmiféle kártérítés nem tünteti el az átélt traumát, félelmet, és az elveszített hozzátartozót sem lehet pótolni. Ha ágybavizel a gyermeked, vagy éjszakánként felsír az átélt borzalmak miatt, a kártérítés nem oldja meg a problémát. A kárenyhítésnek mégis van értelme, ahogy a lelki támasznak, a mentális támogatásnak, az együttérzésnek is. A támadások idején azonban nem kapott kellő figyelmet még az sem, hogy terrortámadás áldozataivá váltak honfitársaink, pusztán származásuk miatt.

2009 őszén felvetettem az áldozati kárenyhítés szükségességét, miután az általam vezetett parlamenti ténymegállapító bizottság közzétette jelentését a Nemzetbiztonsági Hivatalnál folytatott vizsgálatokról. Az elsőfokú ítélethirdetést követően, 2013 nyarán sikerült elérni, hogy a kormány döntsön az áldozati kárenyhítésről, ám a kormányhatározat végrehajtása kisiklott, mert a 2014-es választások előtt kiosztott támogatások odaítélését nem előzte meg kellően alapos és empátiával elvégzett állapotfelmérés.

Nemcsak a nemzetbiztonsági szolgálatok követték el műhibák sorozatát, hanem később, az állami egészségügyi-nevelésügyi ellátórendszer is csődöt mondott.

A támadásokat követően a megfelelő orvosi, szakpszichológiai és mentális segítségnyújtás, a nevelési tanácsadó tevékenység vagy a kiskorúak esetében az óvodai-iskolai nevelés során részleges volt vagy elmaradt. Vannak ugyan civil segítők, ám a kívülről jövő segítség nem lehet elégséges arra, hogy az ellátórendszer fogyatékosságait pótolja.

2010 decemberében – Vásárhelyi Júlia és Judit lánya kezdeményezésére – jött létre egy közösség azzal a céllal, hogy a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosságot túlélő hozzátartozóknak segítsen karácsony előtt. A támogatottak körét később kiterjesztettük a 2008-2009-ben megtámadott összes roma családra. Elsődleges célunk az volt, hogy segítsük őket a tragédiák feldolgozásában, elemi szükségleteik kielégítésében, ügyes-bajos dolgaik intézésében. Bár a Facebookon zárt csoport maradtunk, valójában nyitott a támogatói közösség. Elsősorban akkor és abban segítünk, amiben szükséges, legyen szó akár orvosi kezelésről, ezzel járó utazási költségekről, gyógyszerekről, téli tüzelőről, iskolakezdési támogatásról, ruházatról, alapvető élelmiszerekről, vagy munkahelykeresésről. Nem csak az évfordulós megemlékezésen nyitunk ajtót rájuk.

Tisztelet illeti azokat, akik műalkotásokkal (filmmel, színdarabbal, verssel, zenével, képző- vagy fotóművészeti alkotással) tartják felszínen ezt a fájdalmasan ki nem beszélt tragédiát, mert szembesíteni kell, még akkor is, ha a korszellemet irányítani gondolók ezt éppen nem akarják.

Donáth László evangélikus lelkész

Nem gondolom, hogy az évtizede meggyilkolt cigány emberek emlékezete semmivé lett volna, vagy a múló idő kikezdte volna a tragédiát. Ellenkezőleg, ha akarták, sem tudták bulvárosítani, a hírfogyasztók napi rémületigényéhez tárgyiasítani. Mint másfél évszázada a tiszaeszlári nagy pör, az e gyilkosokkal szembeni eljárás is többé lett, mint igazságszolgáltatás. Bár minden maradt a régiben.

Csalóka a sokakban szunnyadó vágy: van olyan szenvedés, mely megállásra készteti az embert, vagy megváltoztatja magatartását. Van, aki szorong, van, aki, gőgös, de változni és változtatni alig akar valaki. Változzék a világ meg a másik ember, ő úgy tökéletes, ahogy van. Nem gondolkodik erről másképp a cigány sem. Céljai vannak, érdekei itt a földön, akár a gádzsónak. Aki meghalt, meghalt. Nem gondolkodtak erről másképp Jézus tanítványai sem. Szétfutottak, hazudoztak, próbáltak megfelelni és visszailleszkedni abba a közegbe, amelyből a názáreti – többnyire botrányosan – magához hívta őket. Tükör által homályosan látjuk őket is, de bátornak vagy hősnek nem mondhatjuk egyiküket sem. És mégis: Jézus gyalázatos halála válik számukra úttá kimenni mindabból, amit valaha jónak, hagyománynak, személyes és közösségi létezésük feladhatatlan értékének vallottak. Pál apostol egyenesen kárnak és szemétnek nyilvánít mindent, ami akadályává válnék annak, hogy a názáreti Jézusról szóljon, s róla is csak, mint a megfeszítettről. Nem illendő ironizálni, de mintha az ember szenvedésének botránya a zsidóság kiváltképpen való jellegzetessége lenne. A zsidóságnak, nem az egyes zsidónak. Az utóbbi esetleges. Az előbbit mindig hozzá lehet és kell is mérni az Íráshoz. Keresztényként még súlyosabb a követelmény, hiszen nem a törvény, a tízparancsolat szava, hanem Jézus a norma: neki és előtte kell számot adni arról, mi közöm testvérem kiontott véréhez.

Számomra egykor is, most is az a legfontosabb, hogy közöm van hozzá: akárki ontotta is a másik vérét, mindnyájunkat beszennyez, és mindnyájunk felelősségét teszi nyilvánvalóvá a jóvátehetetlen árnyékában is. Ahogy a Prédikátor mondja:

Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.

Még szkeptikusabban: mintha mindig az ölés ideje lenne. Mikor virrad ránk végre a gyógyítás napja?

Barcsi István ügyvéd, a IV. rendű elítélt, Csontos István védője

Hangsúlyozom, nemcsak ügyvédként, sőt elsősorban nem az ügyben védőként eljárt személyként válaszolok, hiszen a felvetett kérdések túlmutatnak az ügyön. Jócskán.

Azt tapasztalom, hogy roma ügyfeleim nagy részének sincs már fogalma a cigányvadászokról. Nem olyanokról beszélek, akik az eset idején mondjuk 5-10 éves gyerekek voltak, hanem harmincas-negyvenes és idősebb emberek kérdeznek rá, amikor felemlítem a dolgot, hogy „az mi is volt?”

De úgy félnek a „migráncsoktól” hogy csak na!

Nálunk nincsen szolidaritás, semmilyen szinten. Hamarabb adakoznak egy beteg kutya miatt (ami helyes, mármint az adakozás, nem az, hogy hamarabb), mint hogy szolidárisak legyenek a cigánnyal. Azok ugyanis „mind büdös bűnözők”, azok is, akik nem, mert „bennük van a cigányvér”.

Nem tudom megfejteni, miért nem állt ki az elesettekért az akkori politika. Az egy szem Gyurcsány volt egyszer másfél órát a tárgyaláson, az első szünetben le is lépett… Nem tudom megfejteni: nem volt népszerű az ügy, nem lehetett jól eladni a médiában? Csak a véres és a rendőrségi-bírósági részekre volt igény? Nem tudom. Ez értelemszerűen ugyanúgy ráillik az „átlag Józsira”, mint bármelyik politikusra.

A  magyar rendőrség szigetszerű működése volt az egyik ok, ami miatt az esetek nem értek össze hamarabb. A nyilvántartásuk, bár országos, általában csak a saját területükre koncentrál, onnan szednek infókat. Több megyét érintő esetben mire a megyei rendőri vezetés összehangolja a dolgokat, rengeteg idő telik el, a hatékonyság csekély. Lásd: a vadászfegyvereiket a gyilkosok elfogása után a tévében ismerte fel a vadász  felesége, nem a rendőrök adták össze a kettőt meg kettőt.

Az áldozatsegítés jogi környezete akkor is silány volt, most is az. Éppen ezért jogon kívüli megoldással létre lehetett volna hozni a nagypolitikának olyan alapítványi vagy hasonló formát, amellyel pénzt lehetett volna gyűjteni, s értelmesen, kontrollált módon segíteni szakemberekkel az áldozatokat. Ahogyan a vörösiszap-adományokat is elköltötte pártunk-kormányunk másra, vélhetően ennek sem lett volna más a sorsa. De hallgattak a civilek, hallgatott mindenki. Farkas Flórián pedig már akkor is hiteles ember volt, neki biztos nem adtak volna, de ő sem pozicionálta magát, ahogy sok cigány hajjakend sem. Ha még ők sem, akkor mit lehetett volna várni a „fehérektől”? Szánalmas ez az egész… Ebben az országban, ahol kapa hull az emberek szájából, ne várj semmi jót. A társadalom hozzáállása nem a rendőrségen múlik, olyanok a rendőreink, mint a társadalmunk.

Ex-ügyészként és több mint húsz éve az ügyésszel szemben dolgozó ügyvédként azt gondolom, hogy az ügyészek által is szent váderedményességnek titulált valami áll a cigányok elleni gyilkosságok ügyészi kezelése mögött is. Fogjunk kevesebbet, de azt két kézzel. Nem véletlen, hogy az ügyészek által kirázott ügyekben emelt pótmagánvádakban rendre elítélik a vádlottat, csak az kétesélyes, ott dolgozni kell a vádelismertetéséért, nem csak melegedni a tárgyalóban. Tehát nem szégyellősek, csak opportunisták. A bíró meg a vádat tárgyalja. A kör bezárult.

Noszkai Gábor, a Budaörsi Tanoda Alapítvány alapítója

A társadalom közömbös maradt a cigányok sérelmére elkövetett sorozatgyilkossággal kapcsolatban. Ez a XX. század feldolgozatlan hazai közösségi traumákból fakad. Ráadásul még mindig elevenen élnek a cigányság túltámogatását hangsúlyozó alaptalan mítoszok. 1990 óta a cigányokkal szemben megnyilvánuló – tartózkodó, félelemmel átitatott vagy gyűlölködő – érzület szemernyit sem csökkent. A gyilkosságsorozat ideje alatt, a nyomozás érdekeire hivatkozó hírzárlat jobbára a „nem zörög a haraszt” érzését erősítette a többségi társadalomban.

De nemcsak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit tettek sorstársaikkal, velük. A nyilvánosság fórumaitól elzárt cigány közösségek az eseményekről hallomásból, legfeljebb a bulvármédiából szereztek tudomást. Ezek a források nagyrészt csak a közösségi hisztériakeltésre voltak alkalmasak. Nagyon kevesen voltak azok a cigány vezetők, akik személyes hitelességüket kockáztatva szólítottak fel higgadtságra és erőszakmentes, fellépésre. Nem vonultak az utcára tömegesen tiltakozni, nem szólaltak meg cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek sem.

A magukat szabadelvűnek vagy baloldalinak tekintő pártok sem folytatnak következetes kisebbségi emancipációs tevékenységet, még kevésbé antirasszista politikát. A nyilvánosságot pedig áthatják a „cigányokról” mint egységes kollektivitásról vallott nézetek: ezek a cigányokat egyenjogú állampolgárokként el nem ismerő voltáról nemcsak a hétköznapi életben, hanem a különböző hatósági eljárások gyakorlatából is meggyőződhetünk. Bibó István írta 1948-ban, hogy a rendi társasdalom nem asszimilál, pontosabban nem az egész közösséghez asszimilál, hanem egyes kasztokhoz, csoportokhoz. Az egész közösséghez való asszimilálás csak a polgári társadalmakban kezdődik meg.

A politikai elit nem ítélte el következetesen a terrorista jellegű gyilkosságsorozat mögött álló eszméket, az újnáci, hungarista, paramilitarista szervezeteket.

Nem okozott jóformán semmiféle társadalmi katarzist a gyilkosok elfogása és megbüntetése, mert feltételezhető volt, hogy nem minden elkövető személye került nyilvánosságra, és kizárólag az akciósorozat végrehajtóival szemben sikerült vádat emelni. A nyomozó hatóságok pedig általában ki akarják zárni a gyanúsításból a bűncselekmény rasszista elemét.

Magyar Elemér jogvédő ügyvéd, a közel egy évig jogtalanul fogvatartott tarnabodi fiatalemberek védője

Már az is érdekes volt, hogy a 2008. július 21. és 2009. augusztus 3. között kilenc helyszínen lejátszódó szörnyű történéseket egyesek utóbb egyfajta sajátos nyelvi pongyolasággal cigány sorozatgyilkosságnak kezdték emlegetni, mintha azokat romák követték volna el.

Az a hazai bűnüldözés színvonalának ismeretében szinte természetesnek volt mondható, hogy jóformán már a kezdet kezdetén, s utána majd egy éven keresztül a nyomozóknak egyetlen jelentősebb verziójuk volt az esettel kapcsolatban, mégpedig az, hogy az elkövetők feltehetően cigányok voltak. A vita inkább csak abban volt, hogy a cselekményeket valamiféle családi bosszú vagy uzsorás leszámolás motiválta-e. A rendőrök gondolkodása épp olyan sablonos és előítéletes, mint az egész honi társadalomé.

A 2008. szeptember 29-i tarnabodi esetet követően kommandósok bevetésével Tarnabodon őrizetbe is vettek három roma fiatalt, az elfogásukat kirívó kegyetlenséggel, az intézkedés alá vontak jogainak szó szerinti sárba tiprásával hajtották végre, a roma kisebbségi önkormányzat helyi elnökével szemben is durva erőszakot alkalmaztak minden ok nélkül.

Ezek a rohamrendőrök külső megjelenésükben, viselkedésükben, mentalitásukban nagymértékben hasonlítottak egyébként a később elfogott igazi debreceni gyilkosokhoz.

Az már szinte természetesnek volt mondható, hogy miután a három fiatal letartóztatását elrendelték (több emberen aljas indokból elkövetett emberölés kísérlete gyanújával), és megtörtént a nagycsécsi két ember halálát eredményező támadás, a rendőrök feltevése az volt, hogy ezt a bűncselekményt pedig a letartóztatott fiatalok hozzátartozói követték el az egyik fiatalkorú édesapjának vezérletével, mégpedig azért, hogy ezzel eltereljék a gyanút a már  börtönben lévő hozzátartozóikról.

A tarnabodi elkövetőkre vonatkozó feltevései mellett a nyomozóhatóság egészen az igazi tettesek elfogásáig kitartott, a letartóztatásukat többször meghosszabbíttatta, s folyamatosan látókörében tartotta a tarnabodi hozzátartozóikat is.

Én a miértekre nem tudok választ adni. Nem tudom, mi volt ennek a szörnyű sorozatgyilkosságnak a háttere, voltak-e titkosszolgálati szálai, miért fogadta mindezt viszonylagos közöny az egész társadalom, de még az érintett népcsoport többsége részéről is. Nem tudom a válaszokat. De azt tudom, hogy ez az a nép, amelyiknek a többsége nem háborodott fel a zsidók elhurcolásán, mint ahogy később a kuláküldözéseken sem. A besúgó házmesterek világa.

Ez az az ország, ahol valahogy soha sem sikerült elérni, hogy az ügynökök aktái nyilvánosságra kerüljenek, ahol ma is erős a gyanú, hogy a hatalom birtokosainak egy része kapcsolatban állt a szocialista állambiztonsági szervekkel, és ez a kapcsolati háló még ma is működik.

Ez az eset kirívó volt, s remélhetőleg sokáig az is lesz a magyar bűnüldözés esettárában, de a parázs a hamu alatt tovább izzik azóta is.

Hidvégi-B. Attila, a RomNet.hu  felelős szerkesztője

Nem értjük, hogyan fordulhat elő a 21. század fejlett demokráciájában, egy jogállamban ilyen tragédia. Értetlenül állunk, hogy a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen technikai eszközökkel felszerelt, információs bázissal rendelkező titkosszolgálatok a szoros figyelem, kontroll ellenére nem képesek meggátolni az évszázad legsúlyosabb és legdrámaibb terrorhullámát. Ma már látjuk és tudjuk, hogy a társadalomba mélyen beágyazódott előítélet milyen mértékben képes befolyásolni a szakmaiságot, a hivatást és a józan észt. Láttuk, hogy elvileg az államot képviselő rendőr szemében az alsóbbrendűnek gondolt, mindössze ötéves cigány élet mennyit ér. Annyit, hogy az elkövetők hóban hátrahagyott lábnyomát levizelje.

Egy évtized telt el tatárszentgyörgyi tragédia óta, és a cigányság, az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének életét, sorsát, jövőjét ma is félrediagnosztizálva kezelik. Ma is füstmérgezés a látlelete a szétroncsolt szívnek, a szétlőtt koponyának.  A fizikai sebeket papok gyógyítják, a lelket pedig politikusok. Gyógyíthatatlan betegségeket, vírusokat oltanak naponta belénk, arra kényszerítve, hogy eszközök nélkül, mi magunk találjuk meg az ellenszert. Belénk oltották a társadalmi közönyt, a beletörődést, minden rossz elfogadását. A mindennapok túlélése érdekében százezrek, milliók lehajtott fejjel depresszióban vegetálnak. Maradék erejükkel próbálnak kapaszkodni a levegőbe, amely jórészt az egyetlen elérhető és szabad dolog maradt számukra.

Emlékezzünk, hogy a romára keresztelt cigány önkormányzati vezető eltörölte a rasszista sorozatgyilkosság áldozatinak emléknapját, és a legelső intézkedése az volt, hogy a cigányság Dohány utcai székházának faláról leveresse a társadalmi közakaratból a terrorhullám hat halálos áldozatának tiszteletére avatott emléktáblát.

Követeljük, hogy február 23. legyen hivatalos emléknap, az ötéves Csorba Robika és édesapjának brutális kivégzésének évfordulója legyen a cigányság gyásznapja. Legyen ez a nap intő mementó a társadalom minden tagjának, hogy a nőket, anyákat, apákat és kisgyermekeket agyonlövő és megsebesítő rasszista ideológia mai is itt van elevenen közöttünk. Ma is fegyverekkel akarnak emberi életeket kioltani, ma is polgárháború kirobbantását akarják cigány származású emberek kivégzésével elérni.

Merjük kimondani, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlást nem lehet egy lapon, egy bővített mondatban említeni egy tisztelt és megbecsült pedagógus és egy kiváló élsportoló halálával. Mert a katonai pontossággal megtervezett és végrehajtott gyűlöletbűncselekmény nem más, mint tudatos népirtási szándék, olyan terrorcselekedet, amely faji alapú mészárláshoz, véres konfliktusokhoz, háborúhoz akart vezetni.

Számunkra, cigányoknak kell legyen a legnagyobb tanulság a 2008 és 2009 közötti 14 hónap rettegése. Be kell látnunk: hibáztunk. Óriási bűnt követtünk el, mert nem ismertük fel a rasszista sorozatgyilkosság történelmi felelősségét és az azzal járó kötelességünket. Nem volt bátorságunk egyöntetűen kiállni, cigányok tízezrei által egyszerre világgá kiáltani, hogy nem engedünk a népirtás céljából verbuválódó erőknek.

L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány szakmai vezetője

A cigányok helyzete, integrációja nagy adóssága a magyar társadalomnak. A legnagyobb baj az, hogy igazából sosem sikerült szembenézni a problémával, a rendszerváltás előtt sem, és azóta sem. A probléma az évtizedek során csak nőtt, és a felelősséget sosem vállalta érte senki. Ma már akkora, hogy lassan országrészek helyzetét határozza meg. A gondokkal pedig egyre inkább napjaink jellemző hibáztató viszonyulása párosult, ami mára már gyűlöletbeszéddel megterhelt helyzetet okozott. Mára szépen kiépült az emberekben „a cigány” általános képe, amihez sztereotípiák sora kapcsolódik, a sok gyerek vállalásától a prostitúcióig, a bűnözéstől az alkoholizmusig, a lustaságtól a genetikai kódoltságig vagy a történelmi meghatározottságig.  Ezeket hangosítják ki, és ezeket is hiszik el az emberek, még akkor is, ha nem találkoztak soha cigánnyal.

Mit várhatunk így tőlük a kérdéssel kapcsolatban? Először is, a leszakadó térségek roma közösségei nem összetartó közösségek. Összefogás maximum a nagycsaládok szintjén van, és komoly ellentétek feszülnek például a romungro és az oláh cigány csoportok között. Maguk a cigányok, akik nyomorúságban élnek, nem rendelkeznek sem tudással, sem szervezői képességekkel. Abban szocializálódtak, hogy ők másodrendű állampolgárok, nekik mindig megmondta a tanult többség a „tanácsházán”, most meg a hivatalban, hogy mit kell tenni. A jogsérelmeket észre sem veszik, mert nem tudják, hogy mi az. Az ő pozíciójukból nem lehet felháborodni. Semmin. A túlélési stratégiájuk között nem szerepel a jogokkal való élés, gyakran a jogkövető magatartás sem. Bár a jogkövető magatartás a korrupcióval párhuzamosan növekedve ma már lassan sehol sem jelenik meg beépült értékként.

A helyi érdekképviseletük, a kisebbségi önkormányzatok rendszere bár „elméletileg” nagy demokratikus vívmány, alkalmatlan a feladatára. Szörnyülködnek kicsit a romagyilkosságokon, nem látnak és nem értenek összefüggéseket, és csak úgy tekintenek rá, mintha egy távoli országban történt volna. Nincs tettrekészség. A hír elhamvad. Ma a szegregátumok világában önszerveződés nincs, csírájában sem. A részvételi demokráciától fényévekre vannak.

A roma értelmiség hatása? Nos, ők értik a veszélyét ennek az egésznek. De az ő hatásuk nem ér le a tömegekhez, sajnos. Elszakadtak a falvak cigányságtól, vagy talán sosem voltak hozzájuk közel. Aki eljut valameddig, az nem a terepen akar működni később. A roma integrációhoz kapcsolódó korrupciós ügyek, a Farkas Flóriánhoz és társaihoz kötődő vezetői viszonyulás újabb olyan megerősítés a cigányokhoz való hozzáállásban, ami a negatív véleményeket tovább erősíti. A cigányok „bűnössége” ma állami szinten is jelen levő üzenet.

A többség pedig szerintem egyszerűen nem akar foglalkozni vele. Távol akar maradni tőle. Távol maradni ezektől a gyanús, zűrös emberektől, ügyektől. Ez sokkal erősebben működik, mint az emberjogi kérdéseken tipródni.

Setét Jenő civil jogvédő, Idetartozunk Egyesület

Ha tudnám és közzétenném a miérteket, akkor vagy boldog lennék, vagy börtönben.

A magyar társadalom közömbös a cigányok sérelmére elkövetett sorozatgyilkossággal szemben, bár az előítélet intenzitása változó, de folyamatosan jelen van. Mértéke és intenzitása függ a véleményvezérek és a média magatartásától, a társadalmi feszültségek, köztük a szegénység szélesedésétől és mélyülésétől.

Előzmények:

1. Az RTL Klub Mónika Show-ja megteremtette a milliókban, hogy „ezek nem is emberek”, és hogy „ezek nem mi vagyunk”.
2. A széljobb egész létezését a cigányellenes retorikára fűzte fel.
3. A vidéki lakosság, amely konfliktusba keveredett az elszegényedett és létfenntartással küzdő romákkal, a körükben megjelenő devianciákat és bűncselekményeket egyöntetűen „cigánybűnözésként” dekódolta.
4. A széljobb retorika népszerűségének növekedésétől a „normál pártok” is beleálltak a társadalom hergelésébe a szalonrasszizmuson át a nyílt uszításig.
5. 2006 előtt egy-egy politikus belebukhatott a cigányozásba, 2006 után már nem számíthatott gyors karrierre, aki nem cigányozott. Így lettünk könnyed célpontjai a társadalmi gyűlölködésnek.
6. A társadalom pedig azért nem volt szolidáris, mert sem a politika, sem a média nem volt az.

De nem csak a „magyar magyarok” hallgatnak, a magyar cigány közösség is mintha megfeledkezett volna arról, mit tettek sorstársaikkal, velük.

Meggyőződésem, a roma kisebbség identitását is a többség határozza meg. Ez pedig a legszörnyűbb győzelem felettünk! A cigány emberek ugyanazt a magyar sajtót, tévét fogyasztják, amely őket vadállatokként mutatja be, amely az ő megkérdezésük nélkül képez a fejük fölött egy társadalmilag konstruált romaképet. De ugyanez fontos a többségi identitásképzés szempontjából is, hiszen ennek lényegi eleme, hogy „az a magyar, aki nem cigány”.

Társadalmilag az a cigány lehet „sikeres” aki nem lépi át a cigány szerepek korlátait, nem vállal szoros köteléket az emancipációért küzdő cigányokkal, és semmikép sem rendelkezik polgárjogi aktivista attitűdökkel.

Ki merem jelenteni, hogy a cigányok maguk is súlyosan előítéletesek. A többi cigánnyal szemben. Ennek ellenére a roma emancipációért küzdő szervezetek szervezték meg az áldozatok temetését, a hozzátartozók támogatását. Az egykori ORÖ-elnök Kolompár Orbán minden helyszínen segítette a családokat, Horváth Aladár szolidaritási megmozdulásokat szervezett. Daróczi Ágnes a Phralipe szervezettel intézte az áldozati családok kárenyhítését és megsegítését. Jómagam 2011 után a megemlékezések szervezője voltam időnként 100-120 telelpülést bevonva. Ládi István a nagycsécsi RNÖ vezetője, helyben segített, Váradi Gábort a Miskolci RNÖ vezetője emléktáblát készíttetett. Hídvégi-B. Attila, a RomNet főszerkesztője minden áldozati családdal kapcsolatban állt és több karitatív akciót szervezett megsegítésükre.

Miért nem vonultak az utcára a cigányok védelmében a kormány tagjai, a politikai pártok, civil szervezetek, értelmiségiek, művészek, az érintett települések lakói? Mert a többség sem! A kisebbségek politikai aktivitása és kultúrája sohasem fogja meghaladni a többségre vonatkozó jellemzőket. A magyar társadalom egyik jellemzője a szolidaritás felszámolása. A másik mozgató rugó a félelem. Egyszerűen féltek együttérzeni!

A politikai elit semmiféle szolidaritást nem vállalt az áldozatokkal.  Nem ítélte el a terrorista gyilkosságsorozat mögötti eszméket, politikai pártot, újnáci, hungarista, paramilitáris szervezeteket sem.

A magyar állam intézményei is résztvevői voltak a rasszista sorozatgyilkosságnak mulasztásaikkal, a munkájukban érvényesülő előítéletekkel és rasszizmussal. Azt is tudhatjuk, hogy az államhatalom intézményeinek tudomása volt/van a szélsőségesek félkatonai szervezeteinek hálózatáról, azok fegyverraktárairól és kiképzőtáborairól.

A médiának és a politikának sikerült az ügyet egyfajta etnikai gettóban tartania, tehát nem a társadalom közös ügyeként kezelték, hanem valamifajta cigány belügyként. Ez velük történt, nem velünk. Ennek egy nagyon sajnálatos nyelvi bizonyítéka, hogy az eset nem rasszista sorozatgyilkosságként került be a köznyelvbe, hanem „romagyilkosságoként”, amelynek áthallásos üzenete, hogy a romák által elkövetett gyilkosságokról beszél. Állításom, hogy

mind a társadalom, mind a politika úgy élte meg, hogy a rasszista sorozatgyilkosság nem más, mint a korábban a romák által elkövetett bűntények, gyilkosságok büntetése, kiegyensúlyozása.

Ez egyébként egy rettentő szőrnyű, eddig ki nem beszélt vonulata az ügyeknek, hiszen egy demokratikus jogállamban nem létezhet a kollektív büntetés, és minden bűnelkövető önmaga viseli a felelősséget bűnéért, tettéért. Maga a 2010 utáni kormány is évről-évre a tatárszentgyörgyi áldozatok emlékére szervezett megemlékezéseinkre olyan közleményeket adott ki, amelyekben egyenlőség jelet tett Olaszliszka és Tatárszentgyörgy közé, és évekig tartó tiltakozásunkba került, amíg felhagyott ezzel.

Maga a vádirat is igyekezett elmismásolni, hogy egy rasszista gyilkosságsorozatról van szó, amit azért követtek el, hogy destabilizálják a társadalmat, polgárháborús helyzetet erőszakoljanak ki. Tehát a tettesek terroristák, olyan szalonnácik, akik a cigányokat (zsidókat, migránsokat) nem tekintik embernek.

Összegezve azt gondolom, a jelenlegi társadalom korképe és kórképe a romagyilkosságokhoz való viszonyulás. A közöny, a félrefordulás, a hibáztatás a társadalom lassan ölő mérge. Amikor pedig a vezetői szint is szisztematikusan ezt az üzenetet erősíti meg, akkor nincs mit várni. Működik, és most már önjáróvá vált a gépezet.

Az összeállítást Stépán Balázs és Tódor János készítette.

Kiemelt képünkön:Az áldozat felesége, valamint családtagok és barátok állnak sírva a 2009. április 22-én agyonlőtt 54 éves, roma származású Kóka Jenő holttestét szállító halottaskocsi mellett Tiszalök-Újtelepen, mielőtt a helyi temető ravatalozójába kísérik. Fotó: Balázs Attila / MTI