Ma hasonló kihívások érik Európa államait, mint a 19. század végén, amikor a demokrácia nevében fellépő erők rákényszerítették az addig boldog örökbékében regnáló liberális erőket, hogy fogadják be őket. Ez persze hosszú folyamat volt, küzdelmekkel, tüntetésekkel, oda- és visszacsapásokkal, melynek végén a demokrácia jelszavával fellépők elérték, hogy a liberálisok jobbnak tartották a szimbiózist, mint a demokraták további kirekesztését.
E világ belső repedései senkit nem érdekeltek, míg a liberális demokráciák két feltételnek (egy külsőnek és egy belsőnek) megfeleltek. A külső feltétel egy a demokráciák mellett létező párhuzamos univerzum léte volt: a kommunizmusé. A belső feltétel pedig az, hogy a liberális demokráciák gazdaságilag és társadalmilag igen potensek voltak.
A feltételek azonban már csak olyanok, hogy nem léteznek örökké: mind a külső, mind pedig a belső feltételek megszűntek, ráadásul nagyjából egy időben, az 1980-as évek végén.
A történelem azonban már csak olyan, hogy a kimerülésnek van egy pozitív olvasata is, nevezetesen az, hogy a kommunizmus helyén az addig elnyomott országokban demokráciák jöttek létre:
Ezzel a változással úgy tűnt, a liberális demokráciák korábban megindult folyamata teljesedik ki, s így is volt. Csakhogy, míg a diktatúrából a demokráciába való átmenetet egyértelműen pozitívan élte meg a kontinens, a második feltétel erodálására nem találtunk tartós sebtapaszt: az újonnan létrejövő demokráciákban élő emberek életkörülményei nem íveltek magasra.
Napjainkban továbbá azt látjuk, hogy a világ számos gondolkodója értékeli át az átmenet során kialakuló gondolkodási konszenzus egyik fő elemét: a képviseleti demokráciát. E gondolkodási attrakció egyik zavarba ejtő hozadéka,
Mindezt felfoghatjuk liberalizmus és demokrácia kiújuló ellentétének.
Mint említettük: a liberalizmus nehezen adta meg magát a demokrácia 20. század eleji rohamának, amint azonban ez megtörtént, együttműködésük hősiesnek és véglegesnek tűnt. Ám a feltételek módosulásával a liberálisok kezdik úgy látni, a demokrácia nem hoz nekik túl sokat a konyhára. Ezért aztán a demokrácia egyik történelmi attribútuma, a képviselet kerül (ha nem is nyilvánosan) a támadások középpontjába.
A Soros-féle nyílt társadalmat Soros bősz ellenfelei hajlamosak sehogy vagy legfeljebb konyhafilozófiaként értelmezni, holott itt sokkal többről és másról van szó. Soros egy egész korszak (nevezzük ezt a felvilágosodás korának) gondolkodási paradigmáját kívánja felülvizsgálni, amikor ezt mondja:
Ideje, hogy a felvilágosodás értelmezése szerinti józan észt olyan kritikus szemmel vizsgáljuk, mint ahogy a felvilágosodás vizsgálta a külső isteni és világi hatalom mindenhatóságát.
Mit is jelenthet ez a mai korra nézve? Azt, hogy a liberális demokrácia képviseleti fókuszáltságát kell új megvilágításba helyezni és kritikával illetni. Azaz manapság a nyitott társadalom épp olyan kihívás a képviseleti demokráciára, mint amilyen anno a világi hatalom volt az istenire.
Soros a racionalizmus kora fő termékének tekinti a képviseletet, de véleménye éppen az, hogy túl kell lépnünk a racionalizmus korán és be kell lépnünk – ahogy ő mondja – a „gyarlóság” korába.
A gyarlóság a kulturális eltérések egészen széles skáláját veszi figyelembe… A nyugati képviseleti demokrácia nem biztos, hogy a nyitott társadalom egyetlen lehetséges kormányzati formája.
Voltaképp tehát Európa bevándorlás útján történő újraértelmezése egyúttal szakításközeli állapotot is eredményez a racionalitás fő megnyilvánulásként értelmezhető képviselettel. „Gyarlók vagyunk, tehát nyitottak vagyunk” – foglalhatnánk össze a filozófia lényegét, szemben a „racionálisak vagyunk, tehát hiszünk a képviselet elvében” felfogással.
Soros sokak által képviselt véleményt mond. Ha mások talán nem is beszélnek gyarlóságról, de arról igen, hogy a liberalizmus védnökségével a demokráciát korlátozni kell. A magukat demokratáknak vallók meg a liberalizmust akarják korlátozni.
Merőben új konfliktusok elé nézünk, sőt ezekben már nyakig benne vagyunk.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
