Belföld

A pápa pincére voltam. Meg a Terminátoré

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2018. 12. 24. 17:00

Bemutatkozásnál a szentatya kezét nézte, de, állítja, nem azért, hogy jattra kémleljen. Schwarzenegger pedig azt írta neki: visszatérek. Ő Tajtyi Zsolt, a Gundel egyik teremfőnöke.
Korábban a témában:

A nyáron kibringázott hozzánk Arnold Schwarzenegger, hogy jött ebédelni. Sortban, pólóban érkezett, miközben nálunk elvárás a zakó, de úgy voltam vele, a Terminátorral csak kivételt tesz az ember. És hát bármelyik univerzumból érkezett is a Gundelbe, úgy pusztította el a gulyáslevest, öröm volt nézni. A végén azt írta az extra vendégkönyvünkbe, hogy: „I’ll be back!” Vagyis: „Visszatérek!” Nem vagyok az a bizalmaskodó felszolgáló, de őt megkértem egy közös szelfire. Érdekel?

Én vagyok itt az egyik éttermi vezető, hozzám tartoznak a felszolgálók, a tanulók, a hoszteszek, a londiner, szóval a fronton dolgozók. Tök őszintén mondom, a Gundel nekem nem munka, hanem szórakozás. Többször hívtak külföldre, nem mentem, kapacitáltak tanítani, oda se, mert az életet szeretem, és az életet itt találni, Magyarországon nekem ennél följebb nincs. Szajkózom a fiataloknak, hogy ha nálunk megtanuljátok a szakmát, utána a világban bárhol megálljátok a helyeteket, kávéházban, bisztróban, étteremben, ötcsillagos szállodában. Nálunk minden Zsolnay és ezüst, tányérfedővel tálalunk, számos ételt az asztalnál fejezünk be, a vendég szeme láttára szeleteljük a bárányt, filézzük a tengeri halat. Ez nem egy sima étterem, hanem a magyar Belle Époque, minden a régi pompa, a régi világ visszaidézéséről szól, a falon Munkácsy, Benczúr, Rippl-Rónai, Márffy, Berény és Aba-Novák, a függönynek is súlya van, a csillároknak pláne. Amikor életedben először belépsz, elkerekedik a szemed, a miliő kicsit benyom a szőnyegbe.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Aki ötven perc alatt végez, az csupán éhes. De a vendégek zöme nemcsak jóllakni jön, hanem itt ül három órát, hallgatja a cigányzenét, beszélget a pincérekkel, kér és kap ötletet, mit nézzen meg a városban, hová menjen színházba, szórakozni, másnap hol vacsorázzon, hol iszogasson, én meg fölírok címet, telefonszámot, amit kér. Az a dolgom, hogy mihamarabb otthon érezze magát a vendég nálunk, a Gundelben, és nálunk, Budapesten, Magyarországon. Minden asztal más. Ha gyerekkel érkeznek, nyert ügyem van, rajta keresztül azonnal él a kapcsolat, mert a kicsi őszinte: mosolyog, kedves, éhes, szomjas. Ő kap először ételt, félre az etikett, ha korog a gyerekgyomor, azonnal cselekedni kell, rántott husi rizzsel vagy tészta szósszal, zömmel ez a kölökrendelés. Amikor végez, viszek rajzlapot, színes ceruzát, hadd fogyasszanak nyugodtan a szülők. Az eleven, érdeklődő srácokat, akik nem a telefonjukat bizgerálják, hívom, segítsenek felvágni a húst az apjáéknak.

A nagymamáknak is jár a kitüntetett figyelem. Őket jellemzően szülinapra hozza le a család, nosztalgiából, mert a nagyi egyszer, réges-rég evett nálunk, esetleg itt tartotta az esküvői vacsoráját. A múltkor egy ilyen idős hölgyet bevittem körülnézni a séfhez, aki a ház nevében dedikált neki egy régi Gundel szakácskönyvet. Azt a boldogságot! Ünnepi alkalmakkor megesik, hogy kihívom a konyhafőnököt, beszéljék át személyesen a menüt, na, abban van ám erő, amikor tetőtől talpig hófehérben, séfsapkában megjelenik az asztalnál a mester.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Persze nem mindig és minden rózsaszín diadalmenet, megesik, hogy csapnivaló napja van a vendégnek, csinálhatsz bármit, semmi se jó. Bekéri az ételt, belekanalaz, nem ízlik, beviszed a tányért a séfhez, megkóstolja, mondja, „ennek kutya baja”. A vendéglátás ilyenkor ott kezdődik, hogy nem vitatkozol a vendéggel, hanem elnézést kérsz tőle, viszel neki mást. Ilyenkor rendre megcsinálom, hogy ha ő vagy az asztalnál bárki más nem kér desszertet, a szakácsokkal csokoládéval ráíratom egy tányérra, hogy „nothing”, vagyis hogy „semmi”, alá egy mosolygó arc, mellé minisüti, apró Gundel-palacsinta, falat Dobos-torta, amit épp felad a cukrászat. Minden édességre rákerül a fedő, odalépünk a kollégákkal az asztalhoz, s mondom a szomorkodónak, hogy „megérkeztek a desszertjeik”. Amire jön a hevesen tiltakozás, hogy ő direkt nem kért semmit, mondom, most már mindegy, felemelem a close-t, és ott a tányéron a „semmi”. És ott a mosoly, a tányéron meg a vendég arcán is. És ha csak a vacsora végére is, de összeáll az elégedettség. Focistának készültem, tudom, legkésőbb a meccs végén győzelemre kell állni. És ha megvan a győzelem, akkor a vendég jó eséllyel visszajön, és ajánl minket a barátainak is. Aminél nincs jobb reklám.

Olykor férj és feleség összevész az asztalnál, hogy a másik mit egyen, aminek hátterében rendre az áll, hogy egyikük több ételbe is belekóstolna. Én persze nem állhatok egyik fél pártjára sem, csupán vázolom a lehetőségeket, s ajánlom, kerüljön a tányérra fél adag abból, amit az illető magának választ és egy másik fél abból, amit a párja neki. És kész is a békesség. Olykor viszont az az egyetlen megoldás, ha tűr az ember. Életem legnehezebb vendége Alfonzó volt. A nyolcvanas években másodállásban dolgoztam a Duna korzón a Dubarry kávéházban, odajárt a társaságával. Nagyra tartom ma is, de produkált húzós helyzeteket. Bejöttek, kértek egy kancsó szódát, ami ugye ingyen van, meg egy-egy presszót, aztán a művész úr Pick szalámit meg néhány zsömlét húzott elő a táskájából, és jelezte, vigyek tányérokat. Ültek négy-öt órát, Alfonzó időnként, rám se nézve odaszólt, mint egy cselédnek, hogy „fiam, hozz még szódát”.

Az meg már itt, a Gundelben esett meg, hogy egy szintén sokadmagával érkező tévés celeb magához intette a legidősebb, legprofibb pincérünket, nyugdíjas, joviális, ősz hajú felszolgálót, aki úgy nézett ki, mintha egy Hrabal-regényből lépett volna elő, és odavetette: „Van maguknak ez a Ferenc József kedvenc levese nevű ételük, mondja csak, mi ez, maga még biztos ismerte a császárt, hehehe.” A kolléga természetesen rezzenéstelen arccal elmesélte, miből áll, hogyan készül az étel, és eladott belőle pár adagot a csapatnak.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Gyöngyösön születtem 1967-ben. Édesanyám előbb az Egyesült Izzóban, aztán a hatvani kórházban volt titkárnő. Apám, Tajtyi István úri szabó, az Operaház főszabásza. Csuda szakember, menő olasz énekesek varrattak nála, sőt, még a púposok is imádták, mert olyan zakót készített rájuk, ami elfedte a testi hibájukat. Az öregem eredetileg futballistának indult. Játszott a Szekszárdi Dózsában, a Diósgyőrben, a Salgótarjánban, kétlábas hátvéd, kincs, hadsereg-válogatott szintig jutott. A tarjáni időszakban bajnokin pályára lépett sokszor az Aranycsapat tagjai ellen, ezerszer mesélte, hogy a hatalmas termetű Lantos Mihály, ha másként nem ment, labdával együtt takarította el az ellenfeleit. Puskásékról a kedvenc sztorija, hogy föltették a sörösüveget a keresztlécre a vinklibe, aztán a tizenhatosról fogadásból tízből tízszer lerúgták. Azt meg magától Puskástól hallotta később, hogy Öcsi bácsi a Realban egyszer sípszó előtt lőtt be egy szabadrúgást, a bíró visszarendelte a labdát, Öcsi bácsi pedig odasúgta neki, „sebaj, spori, ugyanoda teszem… mehet?”. És bevágta ugyanoda. Hatalmas Puskás-fan volt az öregem, amikor kijött a film az Aranycsapatról, elvittem a moziba, potyogtak a könnyei.

Annak idején annyi volt a tehetség, öt közel azonos tudású válogatottat kiállíthattunk volna. A nagymamám testvére, a debreceni Dodi bácsi, beceneve Vihar, amúgy Virág József, kerettag volt az Aranycsapatban, állítólag azon csúszott el, hogy szerette a bulit, napokra eltűnt csajozni, mulatni. Hetven felett, klottgatyában, papucsban is leiskolázott minket, pedig ugye én is fociztam. Először a gyöngyösi ifiben nyomtam jobbszélsőként, aztán, amikor Miskolcra kerültem vendéglátóipariba, átvett a Diósgyőr, de apám, aki egy „rendes szakmát” akart a kezembe adni, eltiltott a sporttól. Szerencsére a legifjabb Tajtyik sem maradnak focista nélkül, az öcsém fiát kivitte a Villareal, tizenhárom éves, tavaly gólkirály volt a korosztályában, találkozol majd még a nevével.

Érettségi után, 1985-ben Pestre költöztem. A főiskolát céloztam, de nem voltak meg hozzá a jegyeim. Egyik nagyapám hatvani bányászember, aztán párttitkár lett, mondta, segít a felvételiben, ám arcoskodtam, hogy majd saját erőből megoldom. Naná, hogy nem sikerült. Aztán meg munka mellett évről évre azzal áltattam magam, hogy majd jövőre, majd jövőre, s végül elmaradt a dolog. Ma már bánom, komoly pozícióhoz kell a diploma. A fiam, Patrik lesz a család első diplomása, még pár hónap, jobban várom, mintha a magam államvizsgájáért izgulnék. Vendéglátós ő is, pedig nem akartam, hogy az legyen. Nem családbarát szakma a miénk, utáltam, hogy a fiam úgy nőtt fel, hetente legalább ötször nem voltam otthon a fürdetésnél.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Szóval 1985-ben a Stadion Hotelben lettem felszolgáló, másfél év után az étteremben brigádvezető, 1989-től pedig főpincérként rám bízták a sörözőt. Aranyélet. Állami cég alkalmazottjaként ugyan szerény fizetést kaptunk, de volt jatt. Meg némi okosság, mint annak idején a komplett vendéglátózásban.

Életem legfontosabb hónapja 1993 májusa, ekkor született a fiam, és ekkor jöttem át a Gundelbe, ahol nem mellesleg az első hetemben vendégül láttuk az angol királynőt. A feleségem is vendéglátós, ő szólt, hogy az állam eladta a Gundelt két amerikainak, Ronald Lauder pénzügyi befektetőnek és a szakmai részt intéző, világszerte kétszáz étterem megnyitását irányító Láng Györgynek. Lauderék 1992-ben nyolc hónapra bezárták a házat, teljes felújítás, ekkor hozták vissza az emlegetett régi pompát és az autentikus, a szocialista vendéglátástól elütő szemléletet. Lett saját borunk saját szőlőterülettel Egerben és Tokajban, saját pirospaprika-malmunk és saját libafarmunk, ahonnan a májat hozzuk. Séfnek a zseniális Kalla Kálmánt igazolták, aki Láng Györggyel parádés étlapot állított össze a korábbinál könnyebb, egészségesebb, modernebb tételekkel, hozzá mert nyúlni olyan klasszikusokhoz, mint a Gundel fogas, amiről elvette a besamelt, adott viszont hozzá grillzöldséget, fokhagymás spenótot, fehérboros mártást. Kalla zseni, a YouTube-on is fönt van, ahogy Kalla az angol királynő menüjét készítve nyúlhúsból koronát formáz. Egy csapásra hírnévre tettünk szert, az egész magyar maszekvilág idejárt csodálkozni, tanulni, fogásokat ellesni. És persze itt lettem én is igazi pincér.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A vendéglátás alapja, hogy megadod a tiszteletet. Itt minden hölgynek alásegítjük a széket, a damasztszalvétát beengedjük az ölébe, ő kap először étlapot, az úr kóstolja a bort, de a nőnek töltünk először. Ha valaki azzal lép be, hogy szevasz, azt felelem, jó estét, üdvözlöm a Gundel étteremben. A placcon nem tegeződöm, a bratyizós kiszolgálás nem idevaló. Jó, van az a törzsvendég, aki tegez, még olyan is akad, aki úgy tegez, hogy nem tegezem vissza, de ő speciel már nyolcvan éve is a Gundelbe járt, és ünnep, ha láthatom, a nevét nem mondom, megróna érte, hiszen úriember, és nem csupán attól, hogy szivar nélkül sose láttam őt. Az is előfordul, hogy egészen magas rangú potentátok hajnalig maradnak, kiülnek a teraszra, olyankor ők határozzák meg, meddig tart a munkaidőm. Cserébe pirkadatkor megesik, hogy kap az ember egy-egy névjegykártyát azzal, hogy „bármi van, Zsoltikám, csörögjél”. Természetesen ilyenkor sem tegezek vissza. És olyan sincs, hogy bármelyikükre rácsörögnék, hogy bedöglött a mosógépem, tessék már segíteni; minden szitut, minden mondatot a helyén kell kezelni.

A vendég örömének egyetlen korlátja a többi vendég nyugalma. Főleg a kilencvenes évek elején, az első újgazdagok megjelenésekor történt meg gyakran az a baleset, hogy az amúgy szertelenül bőkezű vállalkozók sorra rendelték a feleseket meg a pezsgőket, és a sokadik után, ahogy a filmekben látták, kezdték dobálni maguk mögé a kiürült kristálypoharat. Na, az ilyet gyorsan rövidre zártuk, taxit hívtunk. Ittas vendéggel komolykodni, lekezelni őt hiba, annál csak az rosszabb, ha megijedsz tőle. Találd meg vele a hangot, és legközelebb elnézést kér. Nem egy ilyenből lett törzsvendég, a múltkor valamelyikük a barátnője születésnapjára kibérelte a fönti báltermet, százhatvan négyzetméter, ültek ketten a tonnás üvegcsillár alatt, és semmi nem számított. Szabadnapomon volt, kérte, én szolgáljam ki őket, természetes, hogy jöttem.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A pénzzel leglazábban az orosz és a kínai bánik, szereti mutatni, hogy semmi nem számít. Tartunk egy rendkívül drága konyakot, ez a Louis XIII, nagykerára két-háromezer euró, a palack kristály, a kupak aranyozott, ötven-száz éves tételek keveréke. Legutóbb egy tízfős orosz csapat kért belőle. Tízszer négy cent, fölálltak, tószt, és húzóra úgy bevágták a tizenharmadiklajosokat, darabját hatvanezerért, ahogy te eltüntetsz egy barackot, aztán visszaültek, ettek tovább. Később kértek még egy kört. A minap volt egy kínai asztalom, a rendelésnél nem az ételeket nézték, hanem az árakat, és mindenből a legdrágábbat választották, hiába terelgette őket a somelier, hogy a 2013-as Chateau Margot nem passzol a halhoz, nevetve ragaszkodtak az eredeti elképzeléseikhez. Óriási show-t csaptak. És óriási számlát hoztak össze.

A keletiekkel megesik, szerencsére egyre ritkábban, hogy füttyögnek, integetnek, csettintgetnek, kiabálnak utánad, miközben te másik vendéggel beszélsz. Odafordulsz, bólintasz, hogy kis türelmet, de csak csinálják. Nem kell haragudni rájuk, náluk ez a természetes, most tanulják, hogy Európában nem ez a módi. A többség azonnal megérti a gesztusomból, hogy „tisztelem önt, köszönöm, hogy bejött hozzánk, de kérem, módosítson a viselkedésén”. A dekódolásban az is segít, hogy csupa olyan asztalt látnak maguk körül, ahol a hely szelleméhez illően szórakoznak, fogyasztanak az emberek, s adott esetben feddően néznek rájuk, ami a legnagyobb egóval megáldott milliomosnak is kellemetlen.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Minden náció más, mindnél van extra figyelmet igénylő tényező. Például a japánoknál, amint belépnek, azonnal le kell vegyük, ki a főnök, aztán az övé a főhely, ő ül le először, minden fogást ő kap elsőként. Viszont sosem rendel, sosem fizet, azt elvégzik helyette a segítői. Tudni, nehezen bírják az alkoholt, így természetesen nem az ötvenszázalékos pálinkát kínálom nekik. És a tenger gyümölcseivel sem állok elő, esznek abból odahaza olyat, ami fél órája még úszott, viszont húsból olyat teszek elé, amitől elkerekedik a szeme. Hálás vendégek, soha, semmi nem marad a tányéron, igaz, ez nem mindig az elégedettség jele, néha csupán az az ok, hogy náluk súlyos tiszteletlenségnek számít a maradék. Kedvenc külföldi vendégem az amerikai, végtelenül közvetlen, érdekli kultúra, történelem, politika, építészet, még a ház múltjáról is rendre kérdez. Ja, és vele mindig előkerül, hogy éjszaka biztonságos-e sétálni az utcán, és alig akarja elhinni, hogy Budapesten bármikor nyugodtan andaloghat.

Jóllakattunk mi már rengeteg királyt, államfőt, kormányfőt, világszervezeti elnököt Kofi Annantól Bushig és Putyinig, a holland királynőtől a japán császárig. Csúcspolitikusra, gazdasági vezetőre extra figyelmet fordítunk, olyankor alap a szeparált asztal, kérésre különterem, akár behúzott függönnyel.

Amikor kérdi némelyik különösen kedves vendég, ki a szívemhez legközelebb álló ember, akit valaha kiszolgáltam, a telefonomból előkeresem, ahogy épp kezet fogok II. János Pállal. Úgy volt, hogy a pápa 1996-os magyarországi látogatásán mi adtuk Pannonhalmán az ebédet. Tiszta időutazás. És nem csak az apátság épülete és berendezése miatt. Hetekig zajlott az egyeztetés protokollról, menüről, milyen hosszú lehet, ki vega, ki allergiás. Mindent grammra elterveztünk. Eljött a nagy nap, azon belül is az étkezés, Kalla úr és két szakácsa a konyhaszinten az első fogással belép a liftbe, az ajtó becsukódik, a kabin elindul felfelé, aztán: félúton megáll! Mi az étkező szintjén várakozva látjuk az üvegfalon át, hogy a séf úrék derékig állnak odabent. Se föl, se le. Rémülten rohanunk a bencés protokolloshoz, hogy éhen marad a szentatya, itt a világvége, de a szeme se rebben, csak mosolyogva, csöndesen így szól: „Ezer évet vártunk a pápára, végre megérkezett, ő is tud várni ránk öt percet. Nyugalom, szólok Józsinak, a karbantartónak, megoldja.” Telefon, Józsi két perc múlva megérkezik, három perc alatt benyom, kinyom pár gombot, eltekeri az eltekerőt, és a lift séf úrékkal megindul felfelé.

Az étkezés végén a láthatóan elégedett János Pál kérte, hadd köszönje meg a teljes személyzetnek az ebédet. Megadta a módját. Fölsorakoztunk úgy huszonöten, mindenkivel kezet fogott, mindenkivel váltott pár szót és mindenki kapott tőle egy-egy rózsafüzért. Nem vagyok vallásos, de mély nyomott hagyott bennem a nekem jutó fél perc. Pláne, hogy két héttel később, hasonlóan a többiekhez, kaptam egy óriásborítékot, benne az ott készült fotó. Bekereteztem, fönt van otthon a falamon. A rózsafüzér mellett. És persze a telefonomban is benne. Mutassam?… A haverjaimtól megkaptam, jellemző, hogy a bemutatkozásnál nem a szentatyát nézem, hanem, pincérhez illően, a szentatya kezét, azt, hogy vajon mennyi jattot ad.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Egy hivatalos étkezés sose hosszú, nincs rá idő, a pápát sem terhelhettük tíz fogással. Minden szigorú protokoll szerint zajlik, például egy-egy fogásnak akkor van vége, amikor a fővendég és a meghívó leteszi az evőeszközt. Akkor azonnal rámolunk, és hozzuk a következő fogást, hiába kanalazna még párat egy „sima” vendég az Újháziból, mert a miniszterelnök nem vár a titkárra. Ez még a szocializmusban is így működött. Annak idején a Gundel adta a cateringet a Parlamentben, régi kollégák mesélik, hogy Kádár János falt, a tűzforró levest is egyetlen perc alatt belapátolta, a stábtagok föl sem tudták emelni a kés/villát, már takarítottunk is, na, ott aztán kellett igyekezni.

Erzsébet királynő ebédjéről sajnos lemaradtam, annyira friss húsnak számítottam, nem szolgáltam föl, de őrzöm az egyik ültetőkártyát. Gyűjtöm az ilyeneket, egész szép kollekcióval büszkélkedhetek. A minap a kezembe került Jacques Chirac ültetőkártyája. Na, az annyira nagy sztori, hogy ki se bontom minden részletét. A Várban szolgáltunk föl neki, tízórás műszakot nyomtunk, az üresjárat alatt valamelyik ökörködő kolléga a nyakamban szalagon lógó névjegyem hátoldalára felírt egy baromságot, röhögtünk egyet, aztán elfeledkeztem a dologról. Az ebédnél nekem jutott Chirac úr, a kollégámnak Göncz Árpi bácsi. Tükörben dolgoztunk, vagyis mindent egyszerre csináltunk. Hajolok be az előétellel, hogy „bon appetit”, amikor rám villan a kolléga tekintete, a szemével jelez a névjegykártyámra. Rögtön leesett, mi a szitu, a kezemmel azonnal eltakartam a lapocskát. Mázli, mert ha Chirac felnéz azzal, hogy „köszönöm”, és ott az orra előtt az a felirat, hogy… na, tán még mindig Szegeden ülnék. Hülye voltam, de tanultam belőle.

A kártyakollekcióm egy másik darabjának is elmesélem a sztoriját. Pár hónapja bejött egy amerikai úr a családjával. Ebéd közben büszkén újságolta, hogy járt ám már Magyarországon, méghozzá 2006-ban, ugyanis ő vezette az akkoriban Budapestre látogató ifjabb Bush elnök gépét. A hazaútra az ételt a repülőre a Gundel szállította, ami annyira ízlett a pilótának, hogy eltette a menükártyát, s elhatározta, egyszer az életben visszatér megköszönni a gasztronómiai élményt. S hogy most tényleg visszatért, a desszert után átnyújtott nekem egy dobozt, benne a tizenkét éves kártya és ugyanarról az elnöki gépről Bush kedvencéből, az M&M’s cukorkából pár zacskó. Totál elérzékenyültem.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Többször forgattak filmet a házban, pincérként gyakran a mi felszolgálóink szerepelnek, egyszer maga Láng úr is beállt felszolgálni, tán a Csodálatos Júliában. A színészek közül Robin Williams tette rám a legnagyobb hatást. Nem dolgozni jött, sima vendégként érkezett. Telt ház, alig lépett be, mindenki róla beszélt, de megszólítani senki nem merte, egész addig, míg a szomszéd asztaltól egy laza amcsi gyerek mosolyogva átkiabált neki, hogy „hello Robin”. Ő meg azzal fordult oda, hogy „nanu, nanu”. Röhögött mindenki. Kialakulnak olykor nagyívűbb spontán produkciók is, a múltkor egy opera-énekesnőt addig kapacitált végtelenül kedvesen egy számára ismeretlen vendég, hogy a hölgy előadott pár dalt. Állva vastapsolta a ház. Jó sztori az is, amikor Melanie Griffith és Antonio Banderas ült be a stábjával. A terem túlvégében egy pasi vacsorázott három nővel, és a sustorgó csajok befűzték, menjen már oda a Banderashoz autogramért. A fickó el is indult, csakhogy szegény nem ismerte Banderast, és a papírjával egy asztallal korábban, hasonlósan spanyolos karakterű úrhoz lépett oda, az meg persze mutatta, bocs, a Banderast amott találja. A csajok beestek az asztal alá, úgy kacagtak, Banderasék a fejüket fogva dedikáltak.

Na, behozom nektek a repi vendégkönyvet, tényleg kevesen látták, még kevesebben írhattak bele. Tessék, itt a Schwarzié…  Találsz bőven műalkotásnak is beillő bejegyzéseket sir Andrew Lloyd Webbertől Paul Newmanig, Jiří Menzeltől Zsigmond Vilmosig. Utóbbi szerint a Gundel „best restaurant in the world”. Placido Domingo kottát rajzolt, Roger Moore az Angyalt skiccelte föl, na, ő nálam ült… Íme Kertész ImreBodrogi Gyula és Catherine Denuve, ők együtt vacsoráztak. Emitt Laura Bush, itt meg Churchill lánya. Ez valamelyik orosz külügyminiszter aláírása, ez a japán külügyminiszteré, ez meg az indonézé. Itt Gerhard Schröder, ott Viktória koronahercegnő, amott a monacói miniszterelnök. Ez pedig Lévai Anikó autogramja, két oldallal odébb Soros György. Tom Jones, aztán a Roxette énekese, ő pedig az ABBA egyik tagja. Hoppá, ez Alex Ferguson a Manchester Unitedtől! De Cseh Laci szövege a legédesebb, velem ellentétben nem cifrázza, mi is a vendéglátás célja. Dumálok itt másfél órája, ő bezzeg két tőmondattal megoldja: „Nagyon finom volt a vacsora! Köszönöm!” És hát ez a lényeg, nem?

vissza a címlapra

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

LOS ANGELES, CA - DECEMBER 3: Charles Manson is escorted to court for preliminary hearing on December 3, 1969 in Los Angeles, California.  (Photo by John Malmin/Los Angeles Times via Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.