Úgy kezdődött, hogy nyelvháborút nyertek
Miközben az ellenzék kénytelen elképzelt Soros-tervek között közlekedni a mindennapokban, a legritkábban nyer nyelvpolitikai küzdelmet. A ritka esetek egyike fordult elő, amikor a munkatörvénykönyv-módosítást rabszolgatörvényként ismerte meg a nyilvánosság. Aligha rekonstruálható, ki volt az, aki először használta a fordulatot, az azonban biztos, hogy elnyomott ellenzékiek sokasága azonosult vele, mert minden elkeseredés, tehetetlenség metaforájaként értelmezhető számukra.
A választópolgárok nagyjából felét képviselő Orbán-ellenesek rabságát szimbolizálja az elnevezés, amely váratlan módon az új ellenállás origója lett. Az új nem a mozgalom erejére vonatkozik, minthogy arról keveset tudunk, s már a választások óta is láttunk az aktuálisoknál sokkal nagyobb demonstrációkat. Sokkal inkább arra, hogy az eddigi megmozdulások éppen a Fidesz egyik legfőbb és legokosabb használt fegyverének jelentenek kihívást:
Ki emlékszik már Komjáthi Imrére?
Pedig nem úgy nézett ki, hogy idáig fajul a helyzet. A december 8-i szakszervezeti tüntetés a szokott módon zajlott, séta a Jászai Mari térről, szabad szemmel látható, de erőt nem mutató tömeg, unalmas szónokok. Úgy tűnt, a halott szakszervezetek elszalasztják az esélyt, hogy felüljenek, hiszen inkább az érdekvédelmi mozgalomra szabott intézkedés nem létezik, ennek ellenére nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. A túlórák számának növelése, a tőkések, a munkaadók kiszolgálása a magyar melósokkal szemben olyan ügy, amelyben radikálisan fellépni a szakszervezeteknek jól áll. Ám a vezetők éppen úgy viselkedtek, ahogyan évek óta mindig, nem mertek kockázatot vállalni, pozíciójuk őrzése fontosabb volt, mint rizikót, azaz a kormánnyal szembeni radikális konfrontációt választani. Ennek nyomán haza is küldték volna a tömeget az Alkotmány utcából, minden úgy zajlott volna, ahogyan évek óta: eljönnek, meghallgatnak, hazamennek, a jogszabály csöndben életbe lép, a kutya még csak nem is ugat, amikor a karaván halad.
Csakhogy a Magyar Szocialista Párt alelnöke, Komjáthi Imre magához vette a mikrofont, majd berontott a Kossuth térre. Nem keveset kockáztatott, nincs nevetségesebb, mint egy zászlóval egyedül rohangáló ellenzéki pártalelnök, csakhogy a politikust követték társai, kibontakozott az első konfliktus. A tiltakozók rendőrsorfallal találkoztak, volt dulakodás, és az első sorokban már feltűnt Tordai Bence párbeszédes képviselő is. Ahogyan látjuk, úgy alakult, hogy sem akkor, sem azóta nem a Botka László által árulónak nevezett Molnár Zsolt volt az első sorban, aki azóta viszont feltűnt. A Pesti Srácoknak beszélt arról, elképzelhetőnek tartja, hogy azért figyeltették meg ellenzéki politikai körök, hogy a fővárosi MSZP-t ellehetetlenítsék, igaz, azóta az állami médiánál szerepet vállalt a tiltakozó képviselők között.
Fotó: Bielik István / 24.hu
Az ellenzéki politika radikális reformja
A Komjáthi akciója nyomán kialakult Kossuth téri egymáshoz feszülés után úgy néz ki, sok minden átbillent az ellenzéki politikusok sorának fejében. A parlamenti ellenzék lényegében nyolc éve próbál azonos módon nyomást gyakorolni a kormányra (értsd: sarkallja nevetésre Orbánékat): sajtótájékoztatókat tartanak, nyílt leveleket írnak európai parlamenti képviselőknek, ellátogatnak az ATV esti műsoraiba, ahol elismétlik, hogy nem hagyják, de olykor odáig is elmennek, hogy interpellációkkal kísérleteznek vagy azonnali kérdéseket tesznek fel a parlamentben. Mármost egyet biztosan tudunk: mindez soha, semmilyen formában nem vezetett eredményre. Nem tudtak nyomást gyakorolni a kormányra, s nem lett több szavazójuk.
A hétfői vitán például Tóth Bertalan MSZP-elnök beszédében őszinte indulat és szenvedély hallatszott, majd az ellenzék kivonult a teremből. A szerdai szavazáson pedig az ellenzék – a Mi Hazánk nevű Fidesz-szatellitszervezet kivételével – akcióba kezdett. Korábban elképzelhetetlen jelenetek játszódtak le az Országgyűlésben. Az ellenzék blokád alá vette a pulpitust, zavar uralkodott, végül a fideszesek úgy szavazták meg a rabszolgatörvényt és a többi jogszabályt, hogy Latorcai János a patkóból, párttársai köréből vezényelte az ülést, a kaotikus események idején nyilván szabálysértések sora történt, Tordai Bence a miniszterelnök arcába tartott telefonon közvetített élőben, az ellenzéki képviselők meg korábban elképzelhetetlen módon, vállt a vállnak vetve küzdöttek az ügyükért.
És szavazóik alighanem erre vártak.
Lett ellenzék, lett ellenállás
Pedig a képviselők kockáztattak. Elvégre nem tudhatták, nem ripacsoknak tartják-e majd őket ahelyett, hogy ellenállóként emlékeznek meg róluk. Ám napközben már terjedt a közösségi médiában, hogy álljanak a harcoló képviselők mellé azok, akik ki akarnak állni az ügyért. Estére tüntetés is szerveződött. Fontos megjegyezni, szó nincs arról, hogy sohasem látott mennyiségben érkeztek volna emberek a Kossuth térre, nincs olyan tömeg az utcákon, mint akár idén áprilisban vagy az internetadó elleni tüntetéseken. Ráadásul a realitással fontos szoros kapcsolatot tartani: bármi történt is, mindvégig kétharmada volt a Fidesznek, ahogyan most is az van.
Noha világos, hogy a választópolgárok fele nem a Fideszre szavaz, ennek a pártnak hatalmas a többsége és a támogatottsága, az ellenzék szavazóinak száma meg maximum stagnál.
A kérdés, hogy a választók mit szólnak a mostani fejleményekhez. Az jól érezhető, hogy az ellenzéket támogatók egy része úgy érzi, végre kiálltak értük és az ügyért, azaz az ellenzéknek nagyon hosszú idő után sikerült valamilyen társadalmi elégedetlenséget becsatornáznia. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a civilek színpadra engedjék őket, szinte provokációnak számított, ha valaki pártzászlóval jelent meg tüntetésen. Ez most megváltozott. Azaz az ellenzék azzal, hogy eldobta korábbi eszközrendszerét, és radikálisan átalakította cselekvését, az ellenállás új formáit alakította ki, ezzel pedig elérte, hogy hitelességet nyert az ellenzéki polgárok körében, lobogóik legitim részei a meneteknek.
Azaz, ha a pártok nem is, az ellenállás emblematikus politikusai elnyerték a politikailag aktív ellenzékiek elismerését.
Ez már a bázisa lehet az ellenállásnak. Az ilyen alkalmi koalíciók érdemi erőt jelenthetnek, egyes ügyekben eredményt érhetnek el, képesek lehetnek nyomás alatt tartani a kormányt, illetve az ellenzék szerint a nemzeti érdeket eláruló közintézményeket. Az például szinte hihetetlen, hogy az ellenzék hosszú évekig némán tűrte, hogy az évi 80-90 milliárd forintból eltartott állami média lejárató riportokat közöljön róla, de képviselői esztendőkön át ne jussanak be a televízióba. Nyomást tettek az intézményre, és a hétfő reggeli híradóban máris megjelentek a tüntetések képei. Önmagában vicces, hogy ez eredményként jelenik meg, de az állami média tényleg képes volt akár napokig hallgatni a kormányt negatívan érintő hírekről.
Ha például az ellenzékiek a jövőben bemehetnek az állami tévébe, ami nyilvánvalóan alapvető joguk, máris elértek célt, alakítottak kicsit a rendszeren, egyáltalán: módosításra kényszerítették.
Miért hagyták, hogy így legyen?
Összességében Orbán Viktornak persze ettől még nem sok oka van az aggodalomra. Még az sem látszik, hogy az ominózus túlóratörvényt módosítania kellene, ahogyan be kellett avatkoznia az internetadó vagy a vasárnapi boltzár ügyében. Ám a fordulat, ha megtörténik, nem is rövid távon jelenthet kihívást a rendszernek. Most annyi látható, hogy az ellenzéki szavazók egy részének tényleg elege van, és kész könnygázig feszíteni az indulatokat a tüntetéseken. Ráadásul a korábbi időszaktól eltérően nem minden szereplő pacifikálni, dühöt és indulatot levezetni szeretne, hanem éppen ezekkel megjeleníteni a társadalmi elégedetlenséget. Nem is teljesen érthető, hogy a tüntetés, amely eredetileg arra szolgál, hogy dühöt és akaratot jelenítsen meg, miként lett Magyarországon bulika.
A változásban megkerülhetetlen a Momentum szerepe. Az olimpiai népszavazás sikere után folyton a semmibe tartó párt megérezte a pillanatot, és radikális stratégiaváltást mutatott be. Politikusai közül Donáth Anna máris az események emblematikus szereplője: elvitték a rendőrök, fogdában volt, hogy aztán a vasárnapi tüntetésen a színpadon pirózva adja meg a jelet társainak, akik jelentős méretű füstölővé változtatták az Alkotmány utcát, hogy aztán az MTVA-akció is a párt ötlete legyen. A „vegán workshopok szervezésétől” villámgyorsan jutott el a párt addig, hogy Fekete-Győr András is füstbombát dobjon a Kossuth téren. A vidéki tiltakozások közül például Pécsen egyértelműen a lilák dominálták az ellenállást.
Igaz, az MTVA-nál történt események már a parlamenti pártok főszereplésével zajlottak – valamire mégis csak jó a képviselői igazolvány, a parlament tagjait nem lehetett megakadályozni abban, hogy bemenjenek a köztévé épületébe. Hadházy Ákos és Szél Bernadett biztosan ennek az ellenállásnak az emblematikus alakja lesz, de alighanem mind a tizenhárom bent akciózó képviselő jelentős erkölcsi tőkét halmozott fel az ellenzéki szavazók körében. (Hadházy, Szél, az MSZP-ből Kunhalmi Ágnes, Szanyi Tibor, Ujhelyi István, a DK-ból Székely Sándor, Vadai Ágnes, Varjú László, az LMP-ből Ungár Péter, a Liberálisoktól Bősz Anett, a Jobbikból Kepli Lajos, Stummer János, Varga Damm Andrea.) De ez igaz az éjszaka szintén ott tartózkodó párbeszédes Szabó Tímeára is, hogy azóta pedig sorra jelenjenek meg a politikusok, így a névsor egyre bővül.
Ugyanakkor a politikai realitásokból az következik, hogy a pillanat elmúltával jöhetnek majd a súlyos problémák. Merthogy a pártok érdekei hosszú távon különböznek, így a korábbi időszakok tapasztalataiból és a hatalom logikájából is az következik, hogy versenyt folytatnak az események politikai tőkéjének megszerzéséért. Már ha van ilyen. Arról ugyanis egyelőre keveset tudunk, hogy a többség vajon díjazza-e a masszív ellenzékiek által régóta várt stratégiaváltást. Az majd később derül ki, hogy az ellenzék számára elméletileg elérhetők reményt vagy reménytelenséget látnak bele az ellenállási akciókba.
Az ellenzék viszont immár egyirányú utcában van. A stratégiaváltás ugyanis láthatóan saját szavazói támogatását elnyerte, s mértéktelen csalódás, a legvégső elhiteltelenedés következne, ha visszatérne korábbi napi rutinjához, amely üzembiztosan vezet a Fidesz újabb és újabb kétharmadához. A szokásos forgatókönyveiket már láttuk, miként azt is, hová vezet korábbi munkájuk.
Azt azonban még nem, mit reagál a Fidesz. Arra ugyanis nem árt emlékezni: amikor a legmélyebben volt ebben az újkori Orbán-korszakban a párt támogatottsága, amikor az internetadó ellen tüntetve óriási tömegek voltak az utcán, az MSZP támogatottsága pedig csöndben közeledett a Fideszéhez, akkor jött a rezsicsökkentés és minden megfordult. Tehát nagy kérdés, mit választ a kormánypárt. Inkább pacifikál, nevetgél a hisztiző ellenzéken, mint Deutsch Tamás teszi, úgy tesz, mintha semmi nem történne, vagy végül úgy ítéli meg, jelentős a kihívás, és erővel üt vissza. Ha az utóbbi forgatókönyvet választja, akkor az utóbbi 12 év legfeszültebb időszaka következik: egymásnak feszülnek a felek, a Fideszről pedig kiderül, meddig hajlandó elmenni az autokrata rezsim kiépítésében, bebetonozásában. Például börtönbe küld-e politikusokat. Miként akkor derül ki az ellenzékiekről is, mennyit mernek kockáztatni azért, ami szerintük a haza ügyét jelenti.
Az utolsó rabszolgafelkelés
De akárhogyan alakul is a pártok támogatottsága, a politikai események sora, az szinte biztos, hogy a jelenlegi ellenzék az utolsó rabszolgafelkelést szervezi meg. Ez azt jelenti, hogy a rabszolgatörvény elleni tiltakozás keretében kialakított új stratégiája végső esélyét jelenti az ellenzéknek, hogy az Orbán-rendszer valódi, hiteles ellenállójaként jelenjen meg a választópolgárok közössége előtt. Amennyiben viszont nem jár sikerrel, azaz nem nyer újabb támogatókat, a felhalmozott erkölcsi tőkét elégeti vagy küzdelmét megunja és feladja, alighanem örökre eltűnik vagy a NER asszisztenciájaként, a rendszer részeként folytatja munkáját.
Korábbi stratégiái elbuktak, hitelességi tőkéje nem volt, kreatív energiái kifulladtak. Egy radikális váltással viszont mindből nyert most. Új stratégiát talált, elkötelezett szavazói körében biztosan jelentős erkölcsi tőkét halmozott fel, a „megvettek” vádját legfeljebb keveseknek kell tovább hordozniuk, de nem azoknak, akik az élen jártak az utóbbi hetekben, elsősorban a Momentumnak köszönhetően pedig kinyíltak az ellenállás lehetséges formáiról való tudások. Arról nem szólva, hogy közben a szakszervezetek egy héten belül újraéledtek, Székely Tamás komoly beszédet mondott az Alkotmány utcában, s sztrájkot is bejelentett.
A napokig tartó tiltakozások nem tarthatók fent hosszú távon, az ellenállás más formái viszont igen. A következő időszak nagy kérdése, hogy a pártokban és a vezetővé váló politikusoknak lesz-e elég erejük és kreativitásuk fenntartani a feszültséget, szervezni az ellenállást, s fontos társadalmi ügyekben eredményt elérni, azaz meggyőzni a társadalom mind több tagját, hogy képes a rendszerrel szemben érdekeket képviselni, megüzenni: az elnyomottak már nincsenek egyedül. Ezen múlik, képes lesz-e megépíteni a rendszerkárosult társadalmi csoportok és rétegek koalícióját.
A politikai képzeletünk kevés ahhoz, hogy minderről Orbán Viktornál pontosabb és komplexebb összegzéssel szolgáljunk, ezért hozzá fordulunk. Ő egy másik ügyben azt mondta: bármi megtörténhet.
