Az emelést már elérték, azt viszont egyelőre nem, hogy munka legyen az otthonápolás. Félsiker?
Amikor meghallottuk az emelés hírét, megkérdeztünk több száz érintett szülőt, hogy ezt sikernek tekinti-e. Óriási volt az öröm, volt, aki sírva fakadt. Azért annak, aki eddig 29 ezer forintot kapott, s jövő évtől 90 ezret kap, vagy annak, aki két sérült gyermeket ápol és 52 ezret kapott, most pedig 135 ezret kap majd, óriási változás lesz ez az életében. És az, hogy sikerült változást elérni, nagyon sok ember hitét visszaadhatja. Sokan lemondtak arról, hogy bármiféle változást el lehet érni ebben az országban.
Ahhoz képest, hogy a nyáron leszavazták a költségvetési bizottságban az emelésről tett javaslatot, még a legújabb nemzeti konzultációba is bekerült a téma.
Meglehetősen okafogyott, hiszen a konzultációban szereplő kérdést már eldöntötték: január 1-től megemelik az ápolási díjat. A kormánynak ez arra jó, hogy az emberek megerősítsék, igen, fontosnak tartják az ápolási díj emelését, és ezzel elmondhatja a kabinet, hogy jót cselekedett.
Eldöntött tény az emelés?
Így tervezik, elvileg. Úgy tudjuk, még az idén a parlament elé kerül a javaslat, és megszavazzák. Már a szöveg is kész állítólag, a szociális törvénybe kerül majd be.
Ennyire biztos benne, hogy megszavazzák?
Október 12-én ezt jelentette be Orbán Viktor. Úgy gondoljuk, hogy saját hitelessége miatt nem beszél olyanról, ami nem valósul meg. Bízunk abban, hogy november végén már látunk erről írásos dokumentumot.
Van arra forgatókönyvük, ha mégsem szavazzák meg?
Mi most is folytatunk kampányt, bár jelenleg kevés látható dolog van ebből. Csak az egyik célunkat értük el: azt, hogy az ápolási díj elérje a mindenkori minimálbért, ez az ígéret szerint 2022-re megvalósul. De az, hogy ismerjék el munkaként az otthonápolást, nem történt még meg. Miként az sem, hogy az idős hozzátartozót ápoló juttatását megemeljék. A nemzeti konzultációban erről kellett volna kérdezni.
Látnak arra esélyt, hogy ezt is elérjék?
Különben nem csinálnánk. Bízunk abban, hogy jövőre sikerül azt elérni, hogy elfogadják munkának az otthonápolást. Gondoljunk bele: most az a szülő, aki 24 órában ápolja a gyerekét, ha megbetegszik és kórházba kerül, 45 nap után megszűnik az ingyenes tb-je. Ezért az otthonápolók nem lehetnek betegek, szabadságról szó sem lehet az esetükben.
Miért annyira biztos abban, hogy a kormány belátja, munkának kell tekinteni az otthonápolást?
Mert fontos téma lett.
Tény, hogy még az interjú helyszínéül szolgáló kávézóban is képben volt a pincér a témában.
Rengetegen tudnak az otthonápolásról, nagyon nagy a társadalmi támogatottsága. Ha ezt sikerül megtartanunk, akkor az egy olyan nyomásgyakorlás, amivel kénytelen a kormány tovább foglalkozni. Azok a szakembereik, akik ezzel foglalkoznak, tisztában vannak a téma súlyával. Az a kérdés, hogy a döntéshozó fontosnak tartja-e annyira – akár taktikából – hogy meglegyen a továbblépés. Azon kell dolgoznunk, hogy fontosnak tartsa.
Például úgy, hogy a Parlament elé viszik a szülők a fogyatékos gyereküket?
Ideális esetben nem így kellene, hogy történjen. Ez egy teljesen magától értődő dolognak kellene lennie.
Lehet, hogy még nincs teljes siker, de már maga az ápolási díj megemelése is olyan eredménynek számít, amire tíz éve nem volt példa a szociális szférában.
Ez így van, ennek ellenére azt gondoljuk, hogy ez még mindig csak egy minimum, amit meg kellett tenni. De a megemelt segély, amit majd kapnak az érintettek, még mindig nem sok. De nemcsak a pénzről van szó, hanem olyan egyéb szolgáltatásokat is biztosítani kellene, amelyeknek köszönhetően az érintett családok biztonságban érezhetik magukat. Nonszensz, hogy nem tud ügyet intézni egy otthon ápoló. Vagy nem mehet orvoshoz. A díj megemelése az első lépés volt, de ez alapnak számít.
Miért most lett ez ekkora ügy, és miért pont most állt bele a kormány? Hiszen még választási kampány sincs.
Közrejátszhatott az, hogy meghirdették a családok évét. Arra, hogy családok élnek a létminimum alatt kiszolgáltatott körülmények között, nem teheti meg a kormány a családok évében, hogy nem lép semmit. A másik ok pedig az, hogy azzal, hogy petíciót indítottunk az aHang platformon és több tízezer levelet kaptak a döntéshozók, valamint minden médium naponta foglalkozott az ügyünkkel,
2011-ben alakultak, 2013-ban kezdték az otthonápolásos kampányt, 5 év kellett ahhoz, hogy ide eljussanak. Milyen stratégia mentén építettétek fel a sikeres kampányt?
Közösségszervezési módszerrel dolgozunk. Ennek első lépése az, hogy meginterjúztatjuk az érintett családokat arról, mit látnak problémáknak. A listából kiderült, hogy mi az, amit a legfontosabbnak éreznek, ez az otthonápolás esetén az ápolási díj volt. Kiderült, hogy akiket nem érintett az otthonápolás, ők is elismerték, hogy az otthonápolók nagyon nehéz helyzetben vannak. Aztán 2013 szeptemberében meghatároztuk a célt: azt, hogy az ápolási díjat emeljék fel a mindenkori minimálbér szintjére. Megnéztük, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek intézményi ellátása mennyibe kerül, és hogy mennyi az ápolási díj a szomszédos országokban. Vagyis minden kérdést körbejártunk, ami ezt a témát érintette. Ez adott annyi muníciót ahhoz, hogy lobbizhassunk. Olyan aduk voltak a kezünkben, amikkel már lehetett érvelni, és nemcsak a politikusokat, hanem a hétköznapi embereket is meg tudtuk győzni.
Az érintettek bevonása is a stratégia része volt?
Érintettek nélkül nem lehet végigvinni ügyeket. Az otthonápolási kampányban több száz sorstárunk látszódott. Nem arról van szó, hogy valakik kitalálják, hogy ezt a helyzetet meg kell oldani, hanem mi érintettek mondtuk azt, hogy változtatni kell.
Az otthonápolást végzőket könnyű volt rávenni arra, hogy felvállalják történetüket a nyilvánosság előtt?
Évekig tartott meggyőzni őket. Ha valakinek születik egy fogyatékos gyereke, vagy megbetegszik egy hozzátartozója, az ma Magyarországon egyet jelent az elszegényedéssel. Nincsen olyan erős ellátórendszer, ami megtámogatná őket. Nagyon sokan szégyellik, hogy problémájuk van. És ha valakinek otthonápolásra szoruló hozzátartozója van, az egy kicsit kívülállóvá teszi az embert, pedig önhibáján kívül került ilyen helyzetbe. Azzal, hogy társadalmasítottuk ezt az ügyet, sikerült láttatnunk, hogy ez nem csak az otthonápolókra érvényes, mert mindenki az élete folyamán kerül olyan helyzetben, hogy gondoskodásra szorul, vagy gondoskodnia kell valakiről. Olyan volt, mint amikor egy palackból kiszabadul valami: egyre több szülő jelentkezett, hogy elmondaná a nyilvánosságnak a történetét. Mert már nem érezték szégyennek.
Úgy sikerült hosszú időre tematizálni a közbeszédet és a politikát, hogy bár sok az érintett, nem tudtak tömegek a Parlament elé vonulni, hiszen otthon kellett maradniuk, ápolni a gyerekeiket.
De nekünk nem kellett az, hogy 600 ezer ember álljon ki a Parlamenthez. A folyamatos jelenlét volt a lényeg, látszódnunk kellett folyamatosan. Ha kiállást szerveztünk, fontos volt, hogy mindig legyenek ott szülők, akár csak 100-an, 150-en.
Elég erős kép volt, ahogy az a néhány szülő kiállt a Parlament elé a sérült gyerekével.
Nem tüntettünk senki ellen, hanem saját magunkért álltunk ki, mert nem láttunk mást választást. Akkor már évek óta csináltuk ezt, leveleztünk, próbáltunk egyeztetni. Amikor már nem megy más, akkor kénytelen vagy odamenni, és azt mondani, oké, én ide kiállok, megmutatom magam, ha máshogy nem megy. Ennek a Parlament előtti akciónknak köszönhetően állt mellénk a média nagy része.
Miért érezte a fél ország magáénak az ügyet?
Mert ez egy pártpolitikán túlmutató ügy. Pontosan azt akartuk hangsúlyozni, hogy van olyan, ami mindenen felül áll. Az nem kérdés, hogy annak segíteni kell, aki otthon marad a sérült hozzátartozóját ápolni.
Nemcsak Parlamenten kívüli akciójuk volt, az őszi nyitányon a Házba is bejutottak, sajtótájékoztatót tartottak, néhány ellenzéki képviselő pedig még Az otthonápolás legyen munka! feliratú pólót is magára húzta. Miért csak az ellenzék néhány politikusa vett részt az akcióban?
Mi a kormánypárti képviselőknek is adtunk pólót, de ők nem vették fel. A Jobbik sem vette fel, ők fehér szalagot tűztek a ruhájukra.
Úgy pozicionálták magukat, hogy politikán felül és párton kívül állnak, mégis szükségük volt a képviselőkre, hogy az ügy a döntéshozók asztalára kerüljön. Mennyire engedték közel magukhoz a politikusokat?
Tudatosan távol tartottuk magunkat tőlük. Azért voltak próbálkozások. Ellenzékben mindig sokkal bátrabbak a politikusok, és persze megkerestek minket. De az vitathatatlan, hogy a maguk módján támogatóak voltak.
Mivel dörgölőztek?
Egy idő után ez már egy nagyon menő téma volt, pont azért, mert iszonyatosan nagy volt a társadalmi támogatottsága. Nyilván fontos volt számukra a médiamegjelenés, viszont mi nem engedtük, hogy politikusok felszólaljanak a kiállásainkon. Kormánypárti képviselő is támogatott minket, és úgy tudjuk, hogy többen lobbiztak is az ügy érdekében a kormánypárton belül. Nagyon fontos politizálni, de számunka a politizálás azt jelenti, hogy beleszólunk a minket érintő dolgokba.
Számítottak arra, hogy ennek az ügynek ekkora lesz a társadalmi támogatottsága, és hogy a politikusok versenyezni fognak érte?
Amikor megjelent az első nagyobb cikk az otthonápolásról, és az aHangon a petíciónk több ezren aláírták rövid idő alatt, már látszódott, hogy ez nem csak a mi ügyünk. Ehhez a témához mindenki tud kapcsolódni. És tényleg, ez mindenki ügye lett. Azok is kitették a Facebook-profiljukhoz az Otthonápolás munka matricát, akik nem is érintettek.
A téma korábban is felkeltette a közvélemény érdeklődését, 2005-ben szintén több tízezren írtak alá egy ilyen témájú petíciót. Sőt, népszavazásra is akarták bocsátani a kérdést. Mégsem történt akkor áttörés.
Valószínűleg az a módszer, amivel mi dolgozunk, a folyamatos építkezés magával hozza a nagy támogatottságot. Ha mindenki magáénak érzi az ügyet, akkor azt közösen lehet képviselni. Az is fontos volt nekünk, hogy hitelesen tudjuk képviselni az otthonápolást. Ez egy tiszta ügy. Nekünk semmi más célunk nincs, csak hogy felemeljék a díjat és munkaként ismerjék el az otthonápolást.
A politikusokkal milyen volt a tárgyalás? Mikor ültek le először a döntéshozókkal? Ennek is megvolt a jól felépített, kidolgozott stratégiája?
2016 őszétől egy személyes levelet küldtünk ki az összes országgyűlési képviselőnek. Egy érintett anyuka-újságíró munkatársunk írt egy sablon szöveget, és minden érintett beleírta a személyes történetét. A levélben mindenki arra kérte a képviselőket, ismerjék el munkaként az otthonápolást, és legalább a minimálbér járjon érte. Ez előtt is folyamatosan írtunk a képviselőknek, csak válaszra sem méltattak minket.
Mikor indult meg a kétoldalú kommunikáció?
2017-ben Latorcai Csaba helyettes államtitkár fogadott minket.
Külön felkészültek arra, hogy a politikusokkal tárgyaljanak?
2016 őszétől a Civil Kollégium Alapítvány támogatásával újabb érdekérvényesítő módszereket tudtunk elsajátítani, például tárgyalástechnikát is. Készültünk arra, hogy nagyon szép szavak hangzanak majd el, de nekünk az volt a fontos, hogy konkrétumokat mondjanak ki, lehetőleg írásban. Akkor pár százalékos emelést sikerült elérni. Megkeresték azt a megoldást, ami a legkevésbé finanszírozás-igényes. Ez kis siker volt, de az érintettek életében érdemi változást nem hozott. Többször nem szerettük volna ezt, ezért jutottunk arra, hogy széles társadalmi támogatottság kell, mert akkor nincs helye a mellébeszélésnek.
Rétvári Bence államtitkárral milyen volt a tárgyalás?
Két és fél órán át gyűrtük egymást. Jogász végzettsége lévén nagyon jól ki tudja kerülni és meg tudja magyarázni a dolgokat, és nehéz belekötni abba, amit mond. Lenyűgöző, ahogy meg tudja indokolni azt, hogy nagyon komoly emelések történtek. Ő azzal érvelt, hogy ez a kormány volt az, ami 63 százalékkal emelte meg az ápolási díjat. Azt viszont már nem tette hozzá, hogy ez 7500 forintot jelentett összesen.
Hogyan reagáltak erre az ügyes kommunikációs fogásra?
A nyílt kommunikációt választottuk: kiálltunk, és elmondtuk, hogy ez a 63 százalék mit jelent. Bosszantott minket, hogy azt éreztük, nem vesznek minket komolyan. Elkezdték például magyarázni, hogy mi az ápolási díj. Ez olyan, mintha most önnek azt kezdeném el fejtegetni, hogy mi az újságírás.
Mi volt az a pont, amikor áttörést sikerült elérni?
Szerintem amikor látták a rengeteg aláírást. Az aHang által elindított online petíción kívül több mint 200 településen kezdtek aláírásgyűjtésbe és matricázásba. Magától kezdtek el úgy segíteni az emberek, hogy nem kértünk meg senkit erre. Valószínűleg a kormány is érezte, hogy nagy a társadalmi nyomás, és ez lehetett az a pont, amikor rájöttek, kell valamit csinálniuk, mert az rossz fényt vet a döntéshozóra, ha a társadalom teljesen mást akar.
A hajléktalankérdésben is nagy a felháborodás, mégsem tűnik úgy, hogy változtatnának a politikán.
De a hajléktalanügy egy megosztó téma. A hajléktalanságot sokan a mélyszegénységgel azonosítják, és nem lett megmutatva az az oldala is, hogy hajléktalanná gyakorlatilag bárki válhat. Az otthonápolás sikerült bemutatnunk úgy, hogy ez bárkit érinthet, hiszen bárkinek születhet önhibáján kívül fogyatékos gyereke, vagy betegedhet le hozzátartozója úgy, hogy otthon kell maradnia vele.
A netadós tüntetés felhajtóereje is az volt, hogy ez mindenkit érinthet, azért is mozdult meg annyi ember.
Igen, mert amikor azt sikerül megértetni, hogy rólad van szó, akkor lehet mozgósítani. A módszerben, amit mi csinálunk nagyon fontos az önérdek megléte.
Politikusoktól kaptak visszajelzést?
Főleg az ellenzéki politikusok közül mondták, hogy csodálják a kitartásunkat. Erre csak azt mondtuk, hogy évek óta neveljük úgy a gyerekeinket, hogy éjszaka is fel kell kelnünk, mert forgatni kell őket. Ehhez képest ez a kampány meg sem kottyan. Én rendszeresen éjszaka és hajnalban dolgoztam ezen, mindig meg is jegyezték az anyuka társak, hogy már megint hajnal 3-kor küldtem e-mailt. Amikor elaludtak a gyerekek, akkor tudtunk egymással telefonon beszélni, persze suttogva. Egy ilyen kampány óriási kihívás, de az otthonápolás fizikálisan és lelkileg is sokkal megterhelőbb.
