A Kádár-rendszernek csak középszerű apologétái voltak, s ennek a most megszilárduló Orbán-rezsimnek még ilyenjei sincsenek, csupán jól megfizetett helyezkedői, értelmiséginek álcázott oligarchái, hatalom védte álforradalmárai és szánalmas propagandistái. Alaposan megzavarhatná tisztánlátásunkat e rendszer igazi, autokratikus és predátori természetét illetően, ha élne ma egy Szekfű Gyula formátumú apologéta.
Ez Gyurgyák János véleménye. A konzervatív történész a 168 óra által szervezett konferencián beszélt Szűcs Jenő Európa-képéről. Gyurgyák szövegében megemlítette, hogy Szűcs a legnagyobb magyar gondolkodók egyike volt, akit mindig Magyarország megoldatlan problémái izgattak, de európai távlatokban gondolkodott. Szerinte Szűcs a válaszokat sohasem örökké adottnak vélt nemzeti sajátosságokban, ködös nemzetkarakterológiában kereste, hanem a társadalmi képletekben, struktúrában.
A Szűcs-életmű elemzése alapján arra jut,
Gyurgyák önkritikusan megjegyzi, hogy ők a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején illúziók rabjai voltak, légvárakat építettek, miközben Szűcs már kristálytisztán látta a helyzetet, és a demokrácia lehetőségének elpuskázásától óvott. Gyurgyák szerint hiába, mert a vissza nem térő, egyszeri lehetőséget elpuskázták, elpuskáztuk, és legfeljebb a felelősséget lehet szétosztani a közvélemény, a politikai és értelmiségi elit, népiek és urbánusok, liberálisok, szocialisták, konzervatívok, szélsőségesek között. Ám ez a végeredményen már nem változtat.
Gyurgyákot Tóth Ákos, a 168 óra főszerkesztője előzte meg a sorban, ő köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy Szűcs szerint mennyire fontos a forráskritika, idézte a történészt, aki szerint
a kiemelésekkel operáló szelektív történelemlátás nem tanított meg gondolkodni.
Tóth szerint ugyanakkor valaminek lenni kell közbül, ami pedig ott van, az a szavaink, mondataink, tetteink iránti elkötelezettség, a hivatásunk védelmének vágya, azaz a forráskritika maga. Mint mondta:
Mindazt óvni kell, ami a hivatásunkat hivatássá teszi, legyünk bár történészek, újságírók, vagy – ahogy azt a szakmájuk tisztességéért legutóbb kiállók szép példáján át láthattuk a hajléktalanokkal kapcsolatos vérlázító eljárás kapcsán – ügyvédek. Mert megvannak a források, és bár torzulhattak, ahogy törvényszerűen torzulniuk kell az emlékezet által, de még nem oly távoliak, hogy csak szóbeszéd útján terjedhessenek, megvannak a dokumentumaink, ismerjük és fölismerjük a valódi műveket, a valódi gondolkodói nagyságot, amilyen Szűcs Jenőé is volt, és bár folyamatos támadás alatt, de megvannak a hivatásunk alapjai, amelyeket oly kétségbeesve és gyakorta reménytelennek tűnő küzdelemben óvunk – de van még mit óvnunk.
A konferencián Romsics Ignác a Molnár Erik-féle nemzetvita kapcsán beszélt Szűcsről, Zsoldos Attila pedig A középkor fényei címmel tartott előadást. A programot kerekasztal-beszélgetés zárta, amelyen Csizmadia Ervin, Stefano Bottoni, Szikra Dorottya és Kovács Mónika próbálta Lakner Zoltán moderátor vezényletével megérteni, hogyan puskáztuk el a rendszerváltást.
A fő kérdés mindvégig az volt, hogyan van és lehet Magyarország Európában, ahogy azt Szűcs Jenő is próbálta megérteni. Csizmadia így írt erről a konferencia előtt a 24.hu-n megjelent cikkében:
Ha Szűcs Jenőt újraolvassuk, és leírását a mai folyamatok tükrében nézzük, sorvezetőt kaphatunk, hogy jobban értsük a Nyugatot és saját magunkat. Mi sem halaszthatatlanabb feladat ugyanis, mint e kettő újraértelmezése. Nem az egyiké vagy a másiké külön-külön, hanem a két régióé együttesen. Számomra ez ennek a konferenciának a legélőbb tanulsága.
Kiemelt kép: Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
