Belföld

Székelyföld: ahol bevisznek egy zászlóért a román rendőrök, erre mindenki kitűzi a zászlót

Kálmán Attila
Kálmán Attila

újságíró. 2018. 08. 04. 08:00

– A feleségem is éppen így állt a kapu előtt, és ivott az üvegből. Mondtam is neki mindig, hogy »Te, te rohadt alkoholista!«

– Ez csak víz.

– Akkor elnézését kérem! Ugye nincs harag?

– Dehogy van.

Amikor ez a párbeszéd lezajlott egy rozzant biciklit toló, kacagó bácsi és köztem Csíkszeredán, akkor valahogy nagyon otthon éreztem magam – hiába voltam egy másik országban, 763 kilométerre Budapesttől.

Pedig az a cirka 800 kilométer, és az a cirka százéves országhatár, ami elválasztott Magyarországtól, elég sokat számít. Főleg annak a másfél millió magyarnak, akiknek a Románia szót írták a személyi igazolványukra. Egy riportba nyilvánvalóan lehetetlen mindent belezsúfolni erről a kérdésről, úgyhogy csak a legerősebb székelyföldi benyomásaimat igyekszem átadni.

Fotó: 24.hu

Székelyföldre magyarok várnak haza magyarokat

Egyszer már bejártam Erdélyt gimnáziumban, mert az osztályfőnököm úgy gondolta, hogy a nyári táborok szóljanak arról, hogy körbeutazza az osztály a Trianonban elszakított országrészeket. Ezúton is üzenem Törzsök Édua tanárnőnek, hogy ez elég jó ötlet volt, még úgy is, ha egy csapat tinédzser akkor leginkább annak örült, hogy mennyire olcsó a szesz Magyarországhoz képest. Bennem így is mély nyomot hagyott, hogy él több millió magyar kisebbségiként a magyar országhatárokon kívül: kicsit máshogy beszélnek, máshogy élnek, és

amikor anyaországi magyarral találkoznak, akkor minden gesztusukkal, minden vendégszeretetükkel azt sugározzák, hogy nekik mennyire fontos, hogy magyarok.

Biztosan van olyan külhoni magyar is, akinek ez nem fontos, több millió ember nem lehet ugyanolyan, nekem mégis ez az általános tapasztalatom.

Fotó: 24.hu

Most, amikor a Tusványos-fesztivál miatt másodszor is Székelyföldre jöttem, akkor is pont ezt éreztem. Már a Brassó felé tartó éjszakai vonaton összehaverkodtam egy székelyudvarhelyi férfival, aki a harmadik mozdulatával már húzta is elő a pálinkás üveget a táskájából, hogy kóstoljuk csak meg azt a „finom kis szilvát.” Az első mozdulat egy Donald Trumpot simán alázó, tenyérropantó kézszorítás volt, a második a két vagon közötti ajtó elhúzása, hogy beállhassunk oda cigizni a tiltó tábla alá.

Románia igazi Kelet-Európa. A kalauz is ide jár bagózni, csak majd a határőrökkel nem szabad kekeckedni, mert a román rendőr, az nem viccel

– mondta az útitársam, és mindenben igaza is volt. A két hálótársam – Rotterdamból hazafelé utazó, pocakos, kopasz, negyvenes, román kikötői rakodómunkás – is pont ugyanezt mondta. És tört némettel még azt hogy „West viel Geld, Ost wenig Geld”, és „Kinder, England”. Szóval ez is pont, mint otthon. Ezen kívül a románul folytatott eszmecseréből csak annyit értettem, hogy „Marlboro”, „Metaxa”, „Suzuki Vitara”.

Kicsit minden, mint otthon, csak mégis rosszabb

Aztán egy kényelmetlen, hálókocsi felső ágyán, 190 centi magas férfiként, részegen eltöltött éjszakával később befutott Brassóba a vonat, és minden olyan volt, mint 15 évvel korábban, csak a lejről húztak le egy csomó nullát.

Nadrágszíjakat áruló cigányok a pályaudvar előtt, rohadó szocialista tömbökre szerelt Coca-Cola-reklámok, és záróvonalon előző Daciák.

Az erdélyi városok nem sokban különböznek a kelet-magyarországi városoktól, talán lepukkantabbak. Ami más, mint Magyarországon, az a Hargita medvék járta hegyei között kezdődik. Azok között a fenyőfás, sziklákkal és birkanyájakkal telehintett meredélyek között, ahol nem lepődnék meg, ha Szőts István vagy Tamási Áron karaktereibe botlanék. És botlok is, csak már leginkább baseballsapkákban és elnyűtt pólókban járnak.

Fotó: 24.hu

Bárkivel beszélünk – székelykapukat faragó mesteremberrel, üres falu utolsó háza tornácán ülő nyugdíjassal, csíkszeredai hokissal –, fel sem vetődik, hogy ne lenne fontos a magyarságuk. Sőt, kisebbségi magyarként sokkal erősebben ragaszkodnak hozzá. Az világlik ki a szavaikból, hogy a román állam nem segíti, hanem nehezíti az életüket.

Persze, hogy fontos, hogy magyar vagyok. Már hogyne volna az!

– mutatja Szabó Gábor, fafaragó-mester az ajtajára faragott Nagy-Magyarországot. Büszke zetelakai székely ember, aki mind az 53 kapuját teljes lélekkel faragta, hiába már „inkább autók járnak be rajtuk, nem szénás szekerek”. A funkció már a múltba vész, de a nemzeti büszkeséget ugyanúgy hirdeti minden egyes kapu.

Mint ahogy a házak homlokzatára tűzött székely zászlók is. Karcfalván egy egész utca hosszában, minden házon lobognak a türkiz-sárga zászlók.

A környékről valakit elvittek a rendőrök – román rendőr nem viccel! – egy székely zászló miatt: hát mindenki kitűzte.

Fotó: 24.hu

Jó-e, ha bárhogy beavatkozunk a székelyek dolgába?

Kényes kérdés a székely-magyar nacionalizmus, nehéz megítélni, hogy az erre ráugró magyarországi politikusok hogyan tudnának segíteni ezeken az embereken. Úgy, hogy egyszerre legyenek harcosak és diplomatikusak is, körültekintőek és határozottak, hatékonyak és a román szuverenitást nem bántóak.

Az irredentizmus, a sovinizmus és románokkal szembeni felsőbbrendűsködés biztosan nem használ.

Az már egy fogósabb kérdés, hogy a magyar állam pénzbeli támogatásaival mi a helyzet. Három kritika szokott megfogalmazódni ezekkel kapcsolatban: hogy egyáltalán miért ad pénzt Magyarország külföldre, amikor otthon is van elég baj; miért azokra a dolgokra ad, amikre; és hogy nem bizonyos érdekkörök ülnek-e a támogatásokon? Az utóbbi kettőt hagyjuk meg a tényfeltáró cikkek témájának, az elsőre viszont van válaszom, ami persze vitaképes.

Fotó: 24.hu

Míg Magyarországon azt látom, hogy sok támogatás gyakran azokhoz megy, akik csókosok és már egyébként is tele van a zsebük, addig Székelyföldön azt, hogy

ha nem lenne a magyar pénz, akkor nem lenne az, amit az ottani magyarok megvalósítottak belőle.

És ez jó, ennek magyarként örülök. És ha el kellene valahonnan venni ugyanazt a mennyiségű pénzt, amit a magyar állam a külhoni magyaroknak küld, akkor Kis-Magyarország határain belül könnyedén rá tudnék mutatni a megfelelő helyekre.

Egy kis kambodzsai ízelítő

Egy hónapja mosta el az eső az utat. Nem úgy tűnik, hogy nagyon meg akarnák csinálni. Minek mozogjon a magyar?

– mondja a tornácon ülő nyugdíjas bácsi, amiben lehet egy adag pesszimista túlzás, de út, na, az tényleg nincs egy darabon, mert egy áradás miatt leomlott. A szakasz két végén könnyen megkerülhető útlezárás táblák, amiket mindenki megkerül, de azért éppen csak elférnek az autók a semmibe nyíló lukak mellett.

Fotó: 24.hu

Apropó autók: ennyi lovaskocsi, és utakon flangáló tehén, birka innen nyugatabbra nem nagyon van.

Az erdélyi vidék látványosan állattartásból, erdőgazdálkodásból él, a magyar falvaknál rosszabb színvonalon.

Nem ritka látvány a szekér elé befogott lónak az árokparton füvet kaszáló család látványa – így legalább ingyen eszik az állat.

Nicolae Ceaușescut jobban megérezték a magyarok, mint Kádár Jánost – mélyebbről kell kapaszkodni, ha van hova. Aki kapaszkodni akar, az megy a városba, külföldre, mondják, amikor kérdezzük, hogy merre vannak a fiatalok. Az is jól érzékelteti a helyzetet, hogy amikor Bálványoson egyszer csak elment az áram, és nem folyt víz a csapból, akkor csak a vállát vonogatta a panziós, hogy ki tudja mikor lesz újra bármelyik. Ilyennel utoljára a kambodzsai Battambangban találkoztam.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Asian guy pulling warm pant, concept of sexuality problem or weight loosing

Mi okozza a reggeli merevedést?

Kommentek

Budapest, 2014. október 9.
Korda György és a képen nem látható Balázs Klári énekel a Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártjának rendezvényén Budapesten, a Sas utcában 2014. október 9-én.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.