„Mindjárt jövök, csak leszaladtam a közértbe” – mondja szabadkozva Magyari Bea, amikor felhívjuk, hogy megérkeztünk az otthona elé. A tiszaújvárosi panel kilencedik emeletén élő nő hamarosan kilép a boltból, a kosara szinte teljesen üres: olcsó tízdekás szalámi, százforintos energiaital lapul csak az alján.

Rám fér, mert nagyon fáradt vagyok. De ne írja meg, hogy energiaitalt is vettem, mert még kitalálják, hogy minek siránkozok, amikor még erre is futja

– mondja, miközben elindulunk az otthona felé.

Bár a lakás tiszta és rendezett, a fürdőszobaajtón lévő hatalmas horpadásokon megakad a szemünk.

A fiam csinálta, amikor elvesztettem a karom. Őt a Facebookon értesítette a főnököm, kérte, hogy jöjjön be azonnal, mert az anyukájával súlyos baleset történt. Gondolom, akkor eszébe jutott az édesapja, aki a karjaiban halt meg. Nagyon megijedt, hogy engem is elveszít

– emlékszik vissza Magyari Bea.

Az emlegetett baleset 2015 augusztusában történt. A nő egy kisdarab nyers tésztát szeretett volna leszedni a gép széléről, de a masina elkapta először az ujját, majd a forgófej tüskéje átszúrta a tenyerét, végül leszakította a kezét. A tragédia óta nagyon félti a jobb kezét, és azt is, ami a balból megmaradt.

A baleset minden pillanata belém ivódott, végig eszméletemnél voltam. Emlékszem, hogy láttam a gépben a leszakadt karom, hogy jöttem lefelé a lépcsőn és nem akartam elhinni, ami történt. Láttam, hogy csak a két csont maradt meg, se hús, se bőr nem volt rajta húsz centi hosszan. Csak a csont, de az is kificamodott. Összevissza zúzódott a bordám és a mellem attól, ahogy próbáltam tartani magam, hogy ne rántson be teljesen a gép. Akkor tudtam csak kiszabadulni, amikor leszakadt kezem

– idézi fel a borzongató részleteket.

A szerencsétlenül járt asszonyhoz az egyik kolléganője ért oda először. Amikor meglátta, mi történt, előbb kiabálni kezdett, majd ledermedt és sokkot kapott. A kiabálásra végül az irodából futott be egy fiatal fiú a műhelybe, aki azonnal szorítókötést tett a csonkra. Beát végül mentőhelikopterrel vitték a miskolci kórházba, ahol tucatnyi műtét várt rá.

Milliószor lejátszottam már magamban a dolgokat. Sokáig el sem akartam hinni. Reggelente, amikor felébredtem, mindig azt hittem, hogy csak álmodtam, tényleg csak rossz álom az egész. Sokáig ugyanúgy éreztem a karomat, mint amikor még megvolt. Emiatt sem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörtént

– teszi hozzá.

Az igazságügyi szakértők azóta megállapították, nem működött a tésztagépen a retesz. Bea azt mondja, többször is jelezte a hibát a főnökeinek, hiába. Elmondása szerint még akkor sem tettek semmit, amikor oda hívta őket a tésztagéphez, és megmutatta a problémát. Most már bíróságon van az ügy.

Júniusban lesz a hatodik tárgyalás. Tanúkat hallgatnak meg. Ez még mindig az az eljárás, amit hivatalból indítottak a baleset után. 20 millió forint kártérítést kértünk az ügyvédemmel, ők 4 milliót ajánlottak. De ezt is csak azok után, hogy az ügyvédemmel megkerestük őket, hogy a közös megegyezés lenne a legjobb mindenkinek.

A felajánlott összeget viszont annyira keveslik, hogy nem fogadták el. Marad a pereskedés. „Ebbe inkább ne menjünk bele” – mondja, amikor arról kérdezzük, korábbi kollégái tanúskodnak-e mellette. Végül megemlíti, hogy a tragédia után többen is meglátogatták a kórházban a munkatársai közül, de aztán elfordultak tőle. Olyannyira, hogy vannak, akik ellene tanúskodnak a bírósági eljárás során. Mégsem haragszik rájuk.

Csak egy olyan kollégám volt, aki hónapokkal később is keresett telefonon, de jó ideje már ő sem hív. A volt főnökeimmel pedig egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Egyszer felhívtak, amikor még a kórházban voltam, de azt nem kérdezték meg, tudnak-e bármiben is segíteni. Ha az utcán találkozunk, akkor köszönünk egymásnak, de ennyi

– mondja, majd feszengeni kezd a kanapén. Bármilyen pózban is ül, egy idő után sehogy sem érzi jól magát. A mocorgásra az ölébe kéredzkedik a kutya is.

Kényelmetlen, van, aki hol az egyik karjával támaszkodik, hol a másikkal. Én pedig csak az egyikkel tudok. Ezek aprónak tűnő, mégis rettenetesen bosszantó dolgok. Nem tudok normálisan rákönyökölni, de nem tudom még csak feltenni sem. Fáj a vége, és pont olyan magasságban van, hogy zavar

– panaszolja Megyeri Bea, aki régóta szeretne magának egy műkart, de az annyira drága, hogy esélye sincs a megvásárlására. Húszmillió forintba kerülne egy megfelelő kar. Bár a társadalombiztosítás fizetné az összeg nagyobb részét, neki még így is 3-4 millió forintot kellene előteremtenie.

A karja elvesztésével gyakorlatilag mindent újra kellett tanulnia. Egy barátnője segítette át élete legszörnyűbb időszakán. A baleset utáni első hónapban minden nap elment hozzá, tanítgatta mozdulatokra. Olyanokat például, hogy kell egy kézzel felöltözni, fizetni a pénztárnál, takarítani vagy kutyát sétáltatni úgy, hogy közben ki tudjon nyitni egy ajtót, vagy fel tudja venni a telefont. Magyari Bea azt mondja:

Mindent újra kellett tanulnom, hogy egy kézzel is el tudjam látni magam. Akár a tisztálkodásnál vagy a takarításnál. Egy egyszerű kézmosás is gondot okoz, nem tudok kezet mosni. Szólnom kell mindig valakinek, hogy mossa meg. Rengeteg egyszerűnek tűnő dolog van, amit nagyon nehéz megcsinálnom. Ilyen például a cipőfűző bekötése. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megtanultam, hogyan tudom bekötni egyedül. És akkor még a házi munkákról meg a főzésről nem is beszéltem. Külön meg kellett tanulni krumplit pucolni. Kicsontozni ugyan nem tudom a húst, de felkockázni már igen. Előfordult, hogy a jobb kezemmel vágtam valamit és azt vágtam el, de olyan is volt, hogy a balt vágtam meg, mert szendvicset akartam csinálni, és ahogy a sérült kezem alá szorítottam a kenyeret, elvágtam. De olyan is volt, hogy megégettem a csonkot, amikor vasalás közben igazítani próbáltam vele a ruhát.

A nehézségek ellenére sem hagyja el magát. Elmosolyodik, amikor arról kérdezzük, a körmét is maga festi-e már ki:

Ezt nem én csináltam. Ilyen szépre nem tudom kifesteni, de egyszínűre igen. Az ecsetet belemártom az üvegbe, majd beteszem a lábujjam közé, aztán amikor ez megvan, akkor húzgálom a körmöm az ecset alatt. De csak világos lakkal merem megcsinálni, mert nagyon csúnya, ha a bőrömre megy. A gázon lévő szikráztató gombot is a lábujjammal nyomom be. A gomb a fal és a másik gomb között van, oda pedig nem fér be a térdem.

Miközben a konyhában szorgoskodik, szóba kerülnek a lelki, a párkapcsolati ügyek is. Az is, hogy mennyire változik meg az ember személyisége ilyen tragikus eset után.

Sok minden megváltozik a másikban is egy ilyen dolog után. Eleve az, hogy akadályozva vagyok sok mindenben, ugyanúgy a közlekedésben, mint a mindennapokban. Megváltozik az ember, és néha nem úgy reagál dolgokra, és én sem úgy reagálok, mint kellene. Nagyon rossz érzés egy nőnek, ha nem tudja teljesen ellátni az asszonyi teendőket

–  mondja, miközben felrak egy kávét. Majd elkomorodik, amikor az előszobában látott csekkrengetegre kérdezünk rá. Elmeséli, hogy a baleset után nagyon sokáig havi húsz ezer forintból élt. Ezt később kiegészítette a baleseti járadék, a testi fogyatékkal élőknek járó támogatás, de így is csak 42 ezer forintra nőtt a havi bevétele. Ez pedig nemhogy a hitelére, de a rezsire és a mindennapi betevőre sem volt elég. Elindult a lejtőn, ha csak valami csoda nem történik, az utcára kerül.

Korábban 4,2 millió forint hitelt vett fel svájci frankban. Ezt csaknem nyolc évig rendesen fizette. A baleset után azonban munkaképtelenné vált, így tovább nem tudott már törleszteni. Erről így beszél:

Volt olyan, hogy azt sem tudtam, másnap mit eszünk a gyerekkel. Írtam a banknak, hogy méltányolják a helyzetemet, de még csak nem is válaszoltak. 6,2 milliós tartozással simán továbbadták a követeléskezelőnek. Ott ez az az összeg felkúszott 7 millióra. Ők sem voltak hajlandók semmilyen egyezségre, továbbadták a helyi végrehajtónak, aki már 8 milliót követel tőlem. Csak a jóindulatán múlik, hogy meddig maradhatok még a lakásban.

A kilátástalan helyzetbe került asszony megpróbált önkormányzati lakáshoz jutni, hogy legyen hova mennie, ha kilakoltatják, de azt a választ kapta, jelenleg nincs üres lakás. Megpróbált munkát is kérni az önkormányzattól, ám ebben sem tudtak neki segíteni. Arra kérték, érdeklődjön gyakrabban, ha majd tudnak, segítenek.

Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha kiraknak. Nem tudom. Nincsenek szüleim, a gyerekem pedig elment Pestre dolgozni, hogy hátha ott jobban boldogul. Nagyon szeretne már összeköltözni a barátnőjével

A nő egyébként az egyik környékbeli faluban talált egy fogyatékkal élőket alkalmazó munkahelyet, ahol négy órát dolgozhat naponta. Azt csinálja, amit éppen kell: takarít, vagy épp meósként ellenőrzi a kész termékeket. Negyvenöt ezer forint a fizetése.  Igaz, ennek a harmadát azonnal le is csípik a tartozásai miatt. Hálásan beszél erről a munkáról, mert így legalább fel tudja adni a csekkjeit. Feladásra pedig gondolni sem akar:

Azt hiszem, korábban úgy gondoltam volna, hogy soha nem élnék túl egy ilyet. De amikor az ember benne van, akkor rájön, bármennyire is nehéz az élet, akkor sem adhatja fel. Most már végig csinálom. Már csak a bírósági dolgok miatt sem adom fel. Nem hagyom, hogy a történtek után ezt tegyék velem. Csak tudja, iszonyúan nehéz, mert ezt soha nem lehet feldolgozni lelkileg. A bíróságon is állandóan felelevenednek ezek a rossz emlékek. Volt, hogy képeket kellett nézegetnem, és megmutatnom rajtuk, hol van a retesz, amelyik nem működött. Szünetet kellett elrendelni, mert sírás lett belőle.

Az asszony rendszeresen jár pszichológushoz, különböző fizikoterápiás és gyógykezelésekre. Elkísérjük egy kezelésre, közben meséli, hogy a mai napig vannak fantomfájdalmai. Sokszor úgy érzi, mintha össze lennének roncsolódva az ujjai:

A bal csuklómat úgy érzem, mintha meggyötörték volna, pedig meg sincs. Szerintem ez azért van, mert ott kezdte el törni a csuklómat a gép.

Aztán bemegy kezelésre. Még van utána hová hazamennie.