Dani Rodrik már akkor globalizációkritikus volt, amikor az még nem volt menő. A Harvard most hatvanéves professzora Törökországban, szefárd zsidó családban született, és már a 1997-ben felhívta magára a figyelmet azzal, hogy az amerikai közgazdaságtan legkevésbé globalizációkritikus időszakában megírt egy olyan tanulmánykötetet, amelynek az volt a címe, hogy
Túl messzire ment a globalizáció?
Rodrik bizonyos kérdésekben azóta is szemben maradt a fősodorral, csak mostanra ismert közgazdászból szupersztárrá vált. Leginkább azért, mert sikerült az eseményeket 20 évvel megelőzve magyarázatot adnia a populizmus jelenlegi sikereire.
Most pedig épp Budapesten járt, mert idén ő kapta a Rajk László Szakkollégium John von Neumann-díját. A Rajk minden évben elhoz egy világszinten is jelentős közgazdászt Budapestre, hogy átvegye a díjat. Tavaly pont Richard Thaler kapta meg, aki nem sokkal később a közgazdasági Nobel-emlékdíjat is bezsebelhette.
Rodrik legismertebb elmélete arról szól, hogy van egy kis probléma azzal, amerre a világ halad. Szerinte ugyanis abból a hármasból csak kettő létezhet együtt, hogy
- Az erős nemzetállamok
- A mélyen integrált, globalista gazdaságok
- És a demokrácia
Három nem. Pedig most úgy csinálunk, mintha mind a három létezhetne. A globalizáció és a nemzetállamok azért, mert a nemzetállami szabályozásokat a határokon átívelő gazdasági kapcsolatok leginkább eltörölnék, standardizált szabályozást bevezetve helyettük, egyszerűen azért, mert így olcsóbb és gyorsabb. De a nemzetállamok saját politikai céljaihoz ezek a szabályozások kellenek, ezért ha lemondanak róluk, azzal bizonyos politikai döntésekről is lemondanak. Ha lemondanánk a nemzetállamokról, akkor lehetne valóban globalizált az államok közötti kereskedelem, ez lenne nagyjából a föderalista politikai berendezkedés, amelyre az Európai Unión belül is vannak kezdeményezések.
Ha a nemzetállamok erejét szeretnénk megőrizni, akkor a globalizált kereskedelmet kell valamennyire visszaszorítanunk, vagy erősebben szabályoznunk, amellyel a Bretton Woods-i egyezményhez jutnánk, ahol a világ legerősebb iparosodott államai szabályozták közösen a saját gazdaságukat. Ennek viszont a globális kereskedelem nyertesei nem fognak örülni, márpedig a nagy cégek és az olcsóbb termékeket kereső fogyasztók pont a nyertesek közé tartoztak.
Rodrikkal az előadása előtt beszélgettünk, ahol elmondta, hogy eredetileg a föderalista megoldást látta kívánatosabbnak, de az eurózóna válsága ráébresztette, hogy a világ pont nem erre fog menni.
Harmadik verziónak ott van az, amit Arany Kényszerzubbonynak nevez. Ezek azok a nemzeti kormányok, ahol nem mondtak le a közvetlenül számonkérhető demokratikus választásokról, de a globális gazdaságot igyekeznek valamilyen speciális módon menedzselni, miközben a nemzetállam megtartja az eredeti hatalmát.
Rodrik szerint a globalista megoldás már csak azért sem működik, mert az euróválságnál kiderült, hogy még Európában, ahol az államok között viszonylag kevés különbség van, is erősebb a nemzetállam, mint a föderalizmus igénye. Az Egyesült Államokban évszázadokig tartott az a folyamat, amíg a föderalizmus valódi nemzetet csinált a nemzetállamok szövetségéből, és erre Európában nincs idő. Jelenleg semmi olyasmi nincs, ami a nemzetállamokon átívelne, és olyan ereje lenne, mint maguknak a nemzetállamoknak.
Ezért az, ha a nemzetállammokon átívelő gazdaság épül, de nincs föderalista megoldást a kezelésére, akkor automatikusan kormányok közötti kereskedelmi szabályozássá alakul át a gazdaság szervezése, ami egy olyan eredményt szül, mint amilyen most Brüsszel. Egészen eltávolodva az emberektől és tele problémákkal. Amikor az emberek európaszerte azt mondják, hogy nem éreznek kapcsolatot a döntésekkel, amelyeket Brüsszelben hoznak, akkor érezni lehet, hogy itt valami probléma van.
Elviekben van rá esély, hogy az Európai Unió teljesebb politikai unióvá váljon, de nem pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent. Lehet olyasmi, mint Svájc, vagy az Egyesült Államok, de államokon átívelően erre nincs jó példánk. Lehet az is, hogy nem teljes politikai föderalizmus lesz, hanem egymást átfedő intézmények, amelyek az európai társadalom különböző részeit fedi át. És azt már említettük, hogy ez viszonylag sok időbe is telne.
Ott tartunk, hogy amire vágyunk, az nem megoldható, de ami megoldható, arra nem vágyunk.
Rodrik a globalizmushoz és a kereskedelemhez hasonlóan például a magyar helyzetről sem az amerikai közgazdászok általánosan elítélő véleményét mondja vissza.
Nem ismerem annyira a magyar gazdaságot és a magyar politikát, hogy megmondjam, megfelelő gazdasági modellt választott-e a magyar kormány, de azt látom, hogy a magyar gazdaságban van egy olyan tendencia, amelyik csuklóból elutasít minden gazdasági elméletet, ami kívülről jön.
– mondja Rodrik. Szerinte ez egyébként nem feltétlenül rossz ösztön, mert a gazdaságok gyakran sokkal jobban teljesítenek, ha kidolgozzák a saját gazdasági megoldásaikat, mert ezek sokkal inkább a saját gazdaságaik igényeihez és valóságához lesznek szabva.
Nem is igazán ellenzek néhány magyar gazdasági ötletet, mint a szektorális adók, a bankadók, vagy a közmunka. Amit ellenzek, az az, hogy a neoklasszikus közgazdaságtant el kell utasítani.
Rodrik szerint nem igaz, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan nem tud semmit tanítani Magyarországnak.
Az viszont nem biztos, hogy az erősödő nemzetállamokkal együtt is tartható, hogy az Európai Unió bizonyos tagországok teljes gazdasági növekedését támogassa. Rodrik szerint az út, amit Magyarország választott, végső soron inkompatibilis az Európai Unió többi részének politikai gyakorlatával. És azok pénzek, amelyeket Magyarország az Európai Uniótól kap, nem biztos, hogy fenntarthatóak ennyire különböző politikai döntéshozó rendszerekkel.
