Irigy Karácsony Gergelyre?
Miért lennék irigy?
Szóba került korábban, hogy ön lehetne az a közös miniszterelnök-jelölt, ami most úgy látszik, ő lesz.
Azt hiszem, Gergő az MSZP miniszterelnök-jelöltségét vállalta el.
És a Párbeszédét.
Nyilván ő az egyik esélyese annak is, hogy közös miniszterelnök-jelölt legyen, de mások is pályáznak erre. Szél Bernadett továbbra is egyedül indulna.
De önt sem az összes ellenzéki párt jelöltjeként hozták szóba, csak az MSZP-DK közös jelöltjeként.
Az egy dolog, miként hoztak szóba, más dolog, hogy én mit vállalnék. Akkor is világossá tettem, hogy egy vagy két pártnak minden szimpátiám mellett sem szeretnék a jelöltje lenni. Ha elő tudnék mozdítani egy szélesebb összefogást, akkor megfontolnám.
Ha jól emlékszem, ez úgy kezdődött, hogy Tóth Bertalan MSZP-frakcióvezető azt mondta az ATV-ben, hogy önnel már beszéltek informálisan erről. Ön utána azt mondta, hogy nem volt ilyen megkeresés. Miért mondhatták ezt, hogyan történhet ilyen?
Azt nem tudom eldönteni, hogy ők miért mondhatták. Én szeretek pontosan és valósághűen fogalmazni, és amikor megkérdezték, hogy beszélt-e velem valaki, akkor megmondtam, hogy nem.
Tehát akkor nem volt megkeresés.
Maguk között persze beszélgethettek, de komoly kezdeményezések előtt azért az illetőt is illik megkérdezni.
Akkor beszéljünk arról, hogy írt hozzánk egy újságcikket, amiben összefoglalja, hogy mi a probléma a mai magyar politikai rendszerrel. Megtenné, hogy most ennél is rövidebben összefoglalja ugyanezt?
A magyar politikában most két előadást lát az ember. Az egyik egy szörnyen hamis bábszínház, amit Orbán Viktor ad elő, és arról szól, hogy támadják Magyarországot. Álkonfliktusokat próbál kampánytémaként eladni. Ezeknek egy része egyszerűen nem igaz, más része ugyan létezik, de nem ilyen méretben, vagy ilyen módon.
A második előadás arról szól, hogy ebből az aránytalan, meghamisított választási rendszerből az első fordulót kiiktatták, ezért a kisebb pártok nem tudják hitelesen megmérni a támogatottságukat. Az ellenzéki oldalon most 10-12 párt szerepel a politika színpadán. Azok, amelyek egy százalék körül mozognak, szembekerültek azzal, hogy ők bizony nem fognak bekerülni az Országgyűlésbe, és kezdenek felkéredzkedni a nagyok szekerére.
Melyek ezek a kis pártok, amelyekről beszélünk?
Bármelyik közvélemény-kutatásból lehet látni. Amelyik a 2 százalékot sem éri el, annak nagyon komolyan el kell gondolkodnia.
Az Együtt és a Párbeszéd van talán stabilan két százalék alatt.
Ott vannak a Liberálisok, ott a MoMa.
Amennyiben tényezőnek tekintjük ezt a két pártot.
Szerepelnek, írnak, nyilatkoznak, van legalább egy karakteres és jó arcuk, aki tartalmas politikai témákat tud napirendre tűzni. Azt látjuk, hogy december táján ezek a legkisebbek elkezdtek csoportosulni és felkéredzkedni a nagyobbakhoz. Ugyanakkor az 5-10 százalék közé mérhető pártok még mindig széttartanak.
LMP, MSZP, Jobbik, DK.
Igen, ez a kör, de két sarok van. A jobb sarokban a Jobbik próbálja kiszorítani a Fideszt. Ezt nagyon régóta csinálják.
Mármint a korábbi Fideszt. Jogos feltevés lehet azt mondani, hogy a Fidesz jobbra áll a Jobbiktól.
A Fidesz próbálta elvenni a Jobbik témáit, sőt retorikai elemeit is. Odáig ment ez a versengés, hogy az Európai Parlamentben csodálkozva tapasztalhatták: ma már a Fidesz inkább jobbra tart, mint a közép felé húzó Jobbik. Tehát ketten vannak a jobb sarokban, ők annak a közönségnek a kedvét keresik.
És akkor a bal sarokban tulajdonképpen ki marad?
Mindenki más, de parlamentbe jutási eséllyel a mai felállás szerint csak Gyurcsány, Karácsony és Szél Bernadett rendelkezik, ők azok, akik mögött mérhető pártok állnak.
Most mondott három erős egyéniséget, akik nem fogják hagyni, hogy a saját pártjukon belül ne ők legyenek a listavezetők és a miniszterelnök-jelöltek.
Mind a háromnak jelenleg erős pozíciója van a saját pártján belül, de gyenge az országgyűlési választások kimenetelében. Nekem a Csongor és Tünde három ördögfiókája jut eszembe: a bocskor, a köpeny és az ostor csak egy tulajdonosnál működik. Mind a három politikus tud valamit, de egyik sem elég a győzelemhez. Itt lenne nagyon hasznos a két választási forduló, de nincs. Marad az egymás felé fordulás vagy a közeledés.
Hallottam olyan véleményt is, hogy mit szervezkednek az ellenzékiek, úgysincs esélyük a győzelemre. Miért nem mondják inkább ki, hogy a kétharmad megdöntése a demokratikus ellenzék célja.
Nehéz realizmussal vádolni valakit, aki most azt mondja, hogy a cél a Fidesz megverése az ellenzék számára.
De ha valaki nevez és indul egy versenyen, akkor győzni akar.
Vagy túlélni. Ahogy azt ön is írja a cikkében, látunk olyan dolgokat, amikre a politikai túlélés lehet a magyarázat.
Nézze, az úszóversenyeken középen indítják a legesélyesebbeket, de a nyolcas pályán is úgy kell úszni, hogy győzni akarok.
Akkor miért nincs megegyezés? Mindenki pontosan tudja, hogy így nem lehet győzni.
Két okból. Az egyik az, hogy a választási rendszer rendkívül igazságtalan, az erőket felmérő első forduló nagyon hiányzik. Ez nem egy hagyományos kétosztatú politikai rendszer, mint egyes országokban, itt még mindig alakulnak és tűnnek el pártok. A másik, hogy még van idő. Január 10. táján felébred a politika, és akkor kezdődik a finis. A németek ezt szokták forró fázisnak hívni.
Ennél durvább lesz ez?
Durvább is, de egy felforrósodott választási szakaszban képlékenyebbé válhatnak a pártok.
Lehet, hogy a forró tavasszal annyira kétségbe lesz már esve mindenki, hogy egymás nyakába borulnak?
Nem biztos, hogy a kétségbeesés lesz az, hanem a realitás és a helyzetfelismerés. Közeledik a cél és a maratoni mezőnyök is alakulnak még az utolsó negyed órában.
Van nekünk egy választási sorozatunk, a Csatatér, kiválasztottunk öt olyan körzetet, amelyek többé-kevésbé reprezentálják az ország politikai konfliktusait. Az én körzetem a budapesti első választókerület. Itt a felmérések szerint a jelenlegi struktúrában 50 százalék fölött nyerne a Fidesz. De ha egy jelölt lenne, akkor még szoros is lehetne a verseny.
Ma már sorra ismételgetik a pártok, hogy minden körzetben egy ellenzéki jelölt kellene. De a politikai tabló nagyon torz. Az egyik oldalon a hatalmas, túlfinanszírozott, jogilag túlbiztosított kormányzati blokk terpeszkedik, és vele szemben sorakozik fel apróra szeletelve a másik oldal. Persze, hogy ebből az a kiút, hogy legyen egy közös ellenzéki jelölt. De azzal is számolni kellene, hogy a választóközönség nem tud feldolgozni ennyiféle pártot. Ne a politikai elemzőkre és az újságírókra gondoljunk, hanem az átlag választóra. Akkor lehet ezt a meccset lejátszani, ha az ellenzéki oldalon tényleg egy ember és egy lista jelenik meg, és nem 3-4, mert az műsornak szórakoztató, de politikának nem sikeres.
Érdekes lesz megnézni azt a meccset, ahogy Gyurcsány Ferenc, Szél Bernadett és Karácsony Gergely eldöntik egymás között, hogy ki lesz az az egy, aki elindulhat.
Térjünk azért vissza kicsit a politikai részére. Még egy sorozatunk indult el nemrég, ami közvélemény-kutatással méri, hogy az emberek hogy érzik magukat Magyarországon. Ebből az derült ki, hogy az emberek többsége azt érzi, hogy jobban él most, mint tíz éve. A Fidesz a rossz kormányzásra azt mondaná, hogy 3,5 százalékos gazdasági növekedés van, az egészségügy javul. Kinek higgyen egy átlagos választó?
A klinikai diagnózist végig kell vinni, hogy hiteles eredményt kapjunk. Sokan joggal érzik úgy, hogy több pénz van a zsebükben. De miért? Elsősorban azért, mert Magyarország része lett a nyugati jóléti övezetnek. A nyugati gazdaság húz magával, de mások nálunk jobban kihasználják a jelenlegi fellendülést. Ennél sokkal jobb is lehetne a helyzetünk, például nem megy el ennyi ember külföldre dolgozni, nem roskadozna az oktatás, ami korábban az egyik erősségünk volt, nem fertőződnének az emberek a kórházakban, nem lenne ekkora szegénység. Megoldatlan, szőnyeg alá söpört téma a romakérdés is.
Amikor 2010-ben jött a Fidesz, akkor azt mondtam, hogy a demokrácia ingája átlendült, de ha van egy erős parlamenti többség, az sok problémát meg tud oldani. Utána szomorúan láttam, hogy nem oldotta meg, sőt, egyre rosszabb lett a helyzet.
Van egy másik oldal, amely szerint megoldották ezeket a problémákat.
A húzóágazatok a gazdaságban a külső beruházások, amelyek viszonylag sok munkahelyet, de kevés hozzáadott értéket hoznak Magyarországra. Az Audi Győrben összeszereli az autóit, de Ingolstadtban fejlesztenek és árusítanak. Ráadásul a gépkocsiipar igen sérülékeny. Ha csökken a jövedelem, legelőször az autóvásárlást halasztja el a fogyasztó. Ez az iparág gyorsan követi a pénzügyi változásokat és könnyen áttelepíthető.
Az uniós belépéssel kaptunk egy olyan jogi, intézményi foglalatot, amelyen belül Magyarország egyenrangúan tud mozogni. Ezt Orbán Viktornál jobban senki nem tudja. Őt engedik be egyedül abba a terembe, ahol ugyanolyan helye van, mint mindenkinek, és ugyanannyiszor nyithatja ki a száját, mint bárki más. Ott érvényesül az a demokratikus aránytalanság, hogy Málta, Lettország vagy Magyarország pontosan ugyanannyit beszélhet, mint Franciaország, Németország, bárki.
Most. De vannak olyan tervek, hogy ez ne így legyen.
Ez az egyenlőség így marad, mert hozzátartozik az EU-hoz. De van, amikor sem Orbán Viktor, sem Robert Fico nem akar előretolakodni. Amikor a költségvetési befizetéseket kérik, akkor mindenki szemérmesen félrenéz, és hagyják, hogy Németország leperkálja a befizetések 26 százalékát. Viszont amikor megfordul a sor, és azt mondják, hogy most lehet kihozni a pénzt, akkor tolonganak és verekednek, hogy kinek mennyi jut. De amire célzott, az a gyorsítási effektus lehet.
A Macron-féle kétsebességes Európa.
Vannak politikusok, akik ezt szörnyűségként állítják be, de nincs abban semmi rossz, mivel ebben a versenyben mindenki maga jelöli ki a helyét. Az adott létszám mellett a világon a legtermészetesebb dolog, hogy széthúzódik a mezőny. De azt Szlovákia önmaga döntötte el, hogy benevez ez euróba, és meg is csinálta.
És volt egy időszak, amikor majdnem bele is rokkant.
Bizony, mert nehéz a mutatvány. Az a csapat, amelyik ezt fölvállalta, az ennek a terheit is viselte. De Szlovákia ma már az első osztályról integet nekünk, és ez fontosabb számára, mint a Visegrádi Négyek.
De akkor eszerint a logika szerint, ha csatlakozni akarunk az EU első vonalához, akkor le kell mondanunk olyan kényelmes monetáris döntésekről, amelyekkel az Orbán-kormány szeret élni, mint például a gyenge forint.
Itt kell mérlegelni az ország helyzetét. Volt nemrég egy kezdeményezés, ahol néhányan névvel, arccal kiálltunk az euró bevezetése mellett, mert úgy ítéltük, hogy több az előnye, mint a hátránya. Például Surányi György, aki korábban nagyon óvatos volt ebben a kérdésben, ahogy én magam is. Elmondtam, hogy nagyon nem mindegy, milyen egészségi állapotban kapcsolódik rá egy gazdaság az eurózónára. Különösen fontos lesz az átváltási árfolyam is, hogy 300, vagy 350 forintból lesz egy euró, mert ez az egész további életünket meg fogja határozni.
De miért kellene nekünk csatlakozni az EU első vonalához, amikor eddig viszonylag hatékonyak voltunk a döntések megakadályozásában a második vonalból is, és haszonélvezői vagyunk annak, amit az első vonal adni tud, de nagyon kevés kötelességünk van cserébe?
Azért, mert ennek a sunyi és kockázatos játszmának, amit Orbán játszik, most megváltoznak a feltételei. Már látszik az irány és a mód. Az EU el van hájasodva, de végre felébresztette valami. Az első pofont a Brexit adta. Én nagyon szigorú vagyok vele, mert sokat foglalkoztam az unióval és dolgoztam is benne. Van egy belső intézményi köre, amelyik nagyon meg van elégedve magával és elhiszi, hogy ez a világ legjobb dolga, de elfelejti kinyitni az ablakot és kinézni, hogyan húz el Kína, India. Őket ébresztette fel a Brexit.
A másik nagy pofont Trump adta. A Brexit után lehetett volna úgy csinálni, hogy az EU-ról áttoljuk a súlyt a NATO-ra, ahol még mindig ott van Nagy-Britannia, vagy Törökország, de Trump ezt is bizonytalanná tette.
Az EU-n belül is megváltoztak a dolgok. Németországban sem olyan egyértelmű már a kormánytöbbség. Franciaországban van egy vadonatúj erő, amelyik szinte a semmiből tört elő. A német-francia páros most valószínűleg azt fogja mondani, hogy lépjünk végre a gázra. A gyorsítás centruma pedig az eurózóna, mert az Európában a legerősebb és a legszervezettebb.
De ez továbbra sem oldja meg a problémát. Az lesz akkor, amit egyre többen akarnak, hogy vegyék el a támogatásokat, ha egy ország nem teljesíti a demokratikus elvárásokat?
Ön volt Magyarország első uniós biztosa, akkor már volt Soros-terv, amit végre kellett hajtani?
Nem volt, nincs és nem is lesz. Ez egy konstruált hazugság. Ha Orbán Viktor nekem nem hisz, akkor legalább Navracsics Tibornak hihetne. Néhány Soros-cikkből fabrikálták az úgynevezett tervet. Az Európai Unió bonyolult szervezet, ahol 28 kormányfő együtt dönt, és ehhez van egy 750 fős parlament, ami a nyilvánosság előtt vitatkozik, valamint egy óriási szakapparátus, az Európai Bizottság. Ilyen háttérrel szamárság azt gondolni, hogy ezek közé a fogaskerekek közé csak úgy be lehet dobni egy mestertervet, amitől aztán a gépezet megindul abba az irányba.
Már az is művészet, hogy ebben a mechanizmusban egyáltalán napirendre tűzessek egy témát, a megoldások pedig rengeteg résztvevő érdekein múlnak. De odáig is hosszú út vezet, hogy egyáltalán beszéljenek valamiről. Ezek gyermeteg álmok, hogy jön a Soros György, beszól az EU ablakán, és onnantól mindenki azt csinálja, amit ő mondott.
Most a CEU-n vagyunk, adódik a kérdés, mi lesz a választások után az egyetemmel?
Azt látom, hogy a CEU teljesítette a formális követelményeket, de Orbán Viktor a választások előtt nem tudja kiengedni ebből a túszhelyzetből, mert akkor ő veszítene. Ez viszont rossz a CEU-nak és rossz az országnak.
Kiemelt kép: Karancsi Rudolf / 24.hu
