Errefelé sokan szeretik az elefántos követ. A piacról feljövők ráülnek, megpihennek. A biciklisek átugratják, a kutyák körülszaglásszák, a kisgyerekek megsimogatják, és azt kérdezik: „Az ormánya miért arrafelé mutat?” Hát, mert arra van az iskola, magyarázza Hermann bácsi, akinek az apja, a nagyapja is az öreg házban élt, ahol éjszakánként mindenki sütött. Kenyeret, kalácsot, jóféle fokhagymás lángost, kétszersültet, piskótát… Gyerekként Hermann bácsi piskótareklám volt, a bátyja meg kétszersültreklám, mert nagyapa, a pékmester még Csehszlovákiába is szállított piskótát és kétszersültet.
Bambuszliget Óbudán
Ez a ház arról híres, hogy már az 1800-as évek végén pékség működött benne: „Sommer János sütödéje, alapítva 1884-ben”; a homlokzaton ez az elmosódott felirat látszik. Benyitunk az udvarra, s mintha kőországba lépnénk. Hermann bácsi ugyanis óriás köveket gyűjt. Azt mondja, így menti a múltat, mert Óbuda-Újlakon valamikor szőlőművesek éltek, és majd mindegyiküknek volt egy hatalmas szőlőprésnyomó köve, amit csigaszerkezettel húztak a magasba, azután ráeresztették a szőlőre… Hermann bácsi a szőlőprésnyomó óriás köveket a Bécsi útról görgette hazáig, egy tarackos ágyúból átalakított kétkerekű járgánnyal. A malomkő is így került ide. Közepén a lyuk akkora, hogy átfér rajta egy kisebb gyerek feje. De olyan mázsás köve is van Hermann bácsinak, amit, ha a megnyálazott ujjával végigsimít, akkor varázslat történik: tengeri csigákat látunk, vagyis azok lenyomatát. Most ősz van.
Az udvar mélyén bambuszliget hajladozik. Előtte kőből faragott tizenkét erkélybábu áll. Az erkélybábukat a Nemzeti Színházból mentették meg, még mielőtt 1965-ben az épületet felrobbantották volna. Befúj a szél az udvarba, az erkélykorlát mögött susogva hajladozik a bambuszliget, olyan, mintha máris színielőadás kezdődne, s a bambuszok közül kilépne egy…
– Az erkélybábukat anyám barátnője hozta – mondja Hermann bácsi, azután nagyot sóhajt, és már zuhan is a múltba, mivelhogy Óbuda-Újlakon az élet nagyon érdekes volt. – Itt forgatták, fönt, a Repkény utcában a Halálos tavaszt, a film egyik jelenetét, és a rajongók még azokat a Szépvölgyi úti léckerítéseket is elvitték emlékbe, amelyek mellett Karády Katalin és Jávor Pál elhaladt… Az Ürömi utcában volt egy különös kocsma, benne könyvtár. Az emberek nálunk, a pékségben megettek egy fokhagymás lángost, azután átmentek a kocsmába egy pofa sörre. Nem, nem a Pléhkrisztusról beszélek, ahová a színésznő Kiss Manyi járt a Kolosy térről, hanem a Sákovitsék kocsmájáról, ahol időnként, az apácarácsos boxokban Sinkovitsokat lehetett látni. Sinkovits Imrét meg az öccsét, aki egy osztállyal járt fölöttem. Emlékszem, a Fiúk, lányok, kutyák című darabban Sinkó László, vagy ahogy akkoriban nevezték, Sinkovits László a főszerepet játszotta, én meg a tömeget, úgy, hogy időnként a saját szavamba kellett vágnom. A Sinkovitsok rokonságban álltak a Sákovitsokkal. Nem, a környékbeli kis utcákban nemcsak színészeket lehetett látni, hanem festők is bolyongtak. Hol a templomot festették meg, hol a boltíves apácakolostort, ami a Felhévízi és az Ürömi utca sarkán állt… Én meg ott kibiceltem mögöttük. „Én ám az eget más kékkel festeném!”, mondtam tíz évesen az egyiknek, mire hátranézett és azt kérdezte: „Te is festesz? Na mutasd. És apád otthon van? Meglátogatnám.” Anyám még él, feleltem. 1951-52-t írtunk. Az a festő, aki eljött hozzánk, a vasutasok Népszínház utcai képzőművészeti köréhez tartozott, ahol Kossuth-díjas szobrászok és festők is alkottak. Emlékszem egy hatalmas képre, az volt a címe: Rákosi elvtárs a csepeli munkásoknál agitál.
Az embereknek nem csak a fejükön van haj
– Nyár volt, iskolai szünet, s anyám megengedte, hogy a festővel a művészkörbe járhassak. Az egyik modell Hegedűs Pityu volt, az öttusázó, aki a régi papír húszforintoson búzakalászt és kalapácsot tart a kezében; 56-ban a Szófia utcában lelőtték… A házunk falán is látszik egy elmosódott felirat: „Itt álltunk sorba kenyérért 1956. október 23-án, a négy Horváth.”A Népszínház utcai művészkörbe táncoslányok is jártak. Gyorsan levetkőztek, modellek lettek, pont mint a kereveten ülő idős nénik és bácsik. Akkor szembesültem avval, hogy az embereknek nem csak a fejükön van haj. Egy nap anyám megkérdezte, na, hogy haladsz, mire azt feleltem, a jövő héttől már aktot is rajzolhatok. Anyám ettől elsápadt, azután elvörösödött, és azt mondta: „Fiam, legközelebb a Tilda nénihez mégy a Repkény utcába, ahol zongoraleckéket veszel, mert ha ajtót nyit, ő legalább tisztességesen föl van öltözve.” Így kezdődött a zongoraimádatom. Vagyis kicsivel előbb, mert négy éves voltam, amikor a Vöröskereszt elvitt Szegedre, felhizlalni. Egy orvos házaspárhoz. A bátyámat is elvitték, őt Svájcba, ahol még csokoládé is volt. Ez már a háború után történt.
A házaspárnak volt egy gyereke, úgy hívták Dodi, járt hozzá egy házi zongoratanár. Olyankor a nagy szárnyas ajtó mögött álltam, mert nem volt szabad zavarni, s amikor Dodi mellé ütött, azt súgtam: „kettővel lejjebb.” Nagyon megszerettem a zongora hangját, annyira, hogy amikor a hizlalásból visszahoztak, csak erről beszéltem. Anyám, szegény, végül összespórolt annyi pénzt, hogy vehettünk egy használt pianínót. Nem volt könnyű élete anyámnak, mert apánk hiába volt pék, meghalt harminchárom évesen a temesvári fogolytáborban. 1945-ben. Pont abban az évben, amikor a pékműhely kemencéjébe beleesett egy bomba. Az egyik embernek, aki a csapból vizet vett volna, a feje tűnt el, az inasnak, aki bekukkantott a kemencébe, hogy megsült-e már a kenyér, a tüdejét szakította le, Horváth Henriknek pedig a jobb karját vitte el könyéktől… Látja a kemencét? És előtte a gödröt? Téglákkal van kirakva, abban állt a pék, hónaljig, így csúsztathatta a földön a négy méter hosszú péklapátot. Éjjelente hatszáz kiló kenyér készült, s annyira megszoktam a dagasztógép hangját, hogy amikor kikapcsolták, arra ébredtem föl. Hát arról hallott-e, hogy itt, a sütödében játékfilmet is forgattak? Ibsen Nóráját.
Vonzódás ahhoz, amit mások kiköpnek
Benyitunk a lakásba, amit a pékséggel együtt 1952-ben államosítottak, aztán a rendszerváltáskor megengedték, hogy Hermannék megvásárolhassák a valamikori tulajdonukat, részletre. Hermann bácsi már hetvenhat éves, de még mindig fizeti a részleteket, mert jó kis ház ez, a falak is vastagok, negyvenöt centisek, és mindent beborít a könyv. A szoba elején zongora áll, a mellette lévő polcon csengettyűk sorakoznak, amiket, ha megrázunk, hangokat hallunk Tibetből, Indiából, Nyizsnij Novgorodból… Egy asztalka fölött hatalmas nagyító lóg,
Előbb egy tűből fabrikált késsel kiszedi a belső magot, aztán egy cipészkéssel meg egy sűrű fogú kicsi vasreszelővel eltünteti a rücsköket, és már faragja is a Kisjézusokat, madarakat, növényeket, Madonnákat, miniatűr életképeket… Egyszer egy japán Buddha-faragó, aki Budán járt, arra kérte Hermann János barackmagfaragót, tartson vele Japánba. Volt, amikor Kiotóban laktak, és volt, amikor buddhista kolostorban. A Buddha-faragók, pár év elteltével újból meghívták, és arra kérték, egy csontba faragja bele a saját képmását.
1965 óta Hermann bácsi és családja kétezer darab barackot biztosan megevett, ugyanis ennyi magot faragott ki. Sok kiállítása volt már, egyszer még a Hilton Szállóban is. Most meg azt vette a fejébe, hogy a kicsi kőelefánt után az Ürömi utca másik óriás kövébe, amit szintén ő görgetett fel, belefaragja Zeusz egyik unokájának az arcát. Hogy miért?
Mert kell egy kis mosolygás, megnyugvás ebben a nagy és zaklatott utcai világban.