Belföld

Hogyan szabadította ki Hermann bácsi a kőelefántot?

Hogyan szabadította ki Hermann bácsi a kőelefántot?

Óbudán, az Ürömi utcában van egy öreg ház. Előtte, a járda és az úttest között többtonnás kő fekszik. Egy nap Hermann bácsi, a házban lakó zongoratanár meglátott a kőben egy kicsike elefántot, és nem nyugodott, amíg egy vésővel ki nem szabadította.  

Errefelé sokan szeretik az elefántos követ. A piacról feljövők ráülnek, megpihennek. A biciklisek átugratják, a kutyák körülszaglásszák, a kisgyerekek megsimogatják, és azt kérdezik: „Az ormánya miért arrafelé mutat?” Hát, mert arra van az iskola, magyarázza Hermann bácsi, akinek az apja, a nagyapja is az öreg házban élt, ahol éjszakánként mindenki sütött. Kenyeret, kalácsot, jóféle fokhagymás lángost, kétszersültet, piskótát… Gyerekként Hermann bácsi piskótareklám volt, a bátyja meg kétszersültreklám, mert nagyapa, a pékmester még Csehszlovákiába is szállított piskótát és kétszersültet.

Fotó: 24.hu / Bielik István

Bambuszliget Óbudán

Ez a ház arról híres, hogy már az 1800-as évek végén pékség működött benne: „Sommer János sütödéje, alapítva 1884-ben”; a homlokzaton ez az elmosódott felirat látszik. Benyitunk az udvarra, s mintha kőországba lépnénk. Hermann bácsi ugyanis óriás köveket gyűjt. Azt mondja, így menti a múltat, mert Óbuda-Újlakon valamikor szőlőművesek éltek, és majd mindegyiküknek volt egy hatalmas szőlőprésnyomó köve, amit csigaszerkezettel húztak a magasba, azután ráeresztették a szőlőre… Hermann bácsi a szőlőprésnyomó óriás köveket a Bécsi útról görgette hazáig, egy tarackos ágyúból átalakított kétkerekű járgánnyal. A malomkő is így került ide. Közepén a lyuk akkora, hogy átfér rajta egy kisebb gyerek feje. De olyan mázsás köve is van Hermann bácsinak, amit, ha a megnyálazott ujjával végigsimít, akkor varázslat történik: tengeri csigákat látunk, vagyis azok lenyomatát. Most ősz van.

Fotó: 24.hu / Bielik István

Ha tél volna, sok-sok hóval, akkor az udvaron három méteres hószobor állna, mert Hermann bácsi nemcsak kőgyűjtő zongoratanár, hanem hószobrász is.

Az udvar mélyén bambuszliget hajladozik. Előtte kőből faragott tizenkét erkélybábu áll. Az erkélybábukat a Nemzeti Színházból mentették meg, még mielőtt 1965-ben az épületet felrobbantották volna. Befúj a szél az udvarba, az erkélykorlát mögött susogva hajladozik a bambuszliget, olyan, mintha máris színielőadás kezdődne, s a bambuszok közül kilépne egy…

– Az erkélybábukat anyám barátnője hozta – mondja Hermann bácsi, azután nagyot sóhajt, és már zuhan is a múltba, mivelhogy Óbuda-Újlakon az élet nagyon érdekes volt. – Itt forgatták, fönt, a Repkény utcában a Halálos tavaszt, a film egyik jelenetét, és a rajongók még azokat a Szépvölgyi úti léckerítéseket is elvitték emlékbe, amelyek mellett Karády Katalin és Jávor Pál elhaladt… Az Ürömi utcában volt egy különös kocsma, benne könyvtár. Az emberek nálunk, a pékségben megettek egy fokhagymás lángost, azután átmentek a kocsmába egy pofa sörre. Nem, nem a Pléhkrisztusról beszélek, ahová a színésznő Kiss Manyi járt a Kolosy térről, hanem a Sákovitsék kocsmájáról, ahol időnként, az apácarácsos boxokban Sinkovitsokat lehetett látni. Sinkovits Imrét meg az öccsét, aki egy osztállyal járt fölöttem. Emlékszem, a Fiúk, lányok, kutyák című darabban Sinkó László, vagy ahogy akkoriban nevezték, Sinkovits László a főszerepet játszotta, én meg a tömeget, úgy, hogy időnként a saját szavamba kellett vágnom. A Sinkovitsok rokonságban álltak a Sákovitsokkal. Nem, a környékbeli kis utcákban nemcsak színészeket lehetett látni, hanem festők is bolyongtak. Hol a templomot festették meg, hol a boltíves apácakolostort, ami a Felhévízi és az Ürömi utca sarkán állt… Én meg ott kibiceltem mögöttük. „Én ám az eget más kékkel festeném!”, mondtam tíz évesen az egyiknek, mire hátranézett és azt kérdezte: „Te is festesz? Na mutasd. És apád otthon van? Meglátogatnám.” Anyám még él, feleltem. 1951-52-t írtunk. Az a festő, aki eljött hozzánk, a vasutasok Népszínház utcai képzőművészeti köréhez tartozott, ahol Kossuth-díjas szobrászok és festők is alkottak. Emlékszem egy hatalmas képre, az volt a címe: Rákosi elvtárs a csepeli munkásoknál agitál.

Fotó: 24.hu / Bielik István

Az embereknek nem csak a fejükön van haj

– Nyár volt, iskolai szünet, s anyám megengedte, hogy a festővel a művészkörbe járhassak. Az egyik modell Hegedűs Pityu volt, az öttusázó, aki a régi papír húszforintoson búzakalászt és kalapácsot tart a kezében; 56-ban a Szófia utcában lelőtték… A házunk falán is látszik egy elmosódott felirat: „Itt álltunk sorba kenyérért 1956. október 23-án, a négy Horváth.”A Népszínház utcai művészkörbe táncoslányok is jártak. Gyorsan levetkőztek, modellek lettek, pont mint a kereveten ülő idős nénik és bácsik. Akkor szembesültem avval, hogy az embereknek nem csak a fejükön van haj. Egy nap anyám megkérdezte, na, hogy haladsz, mire azt feleltem, a jövő héttől már aktot is rajzolhatok. Anyám ettől elsápadt, azután elvörösödött, és azt mondta: „Fiam, legközelebb a Tilda nénihez mégy a Repkény utcába, ahol zongoraleckéket veszel, mert ha ajtót nyit, ő legalább tisztességesen föl van öltözve.” Így kezdődött a zongoraimádatom. Vagyis kicsivel előbb, mert négy éves voltam, amikor a Vöröskereszt elvitt Szegedre, felhizlalni. Egy orvos házaspárhoz. A bátyámat is elvitték, őt Svájcba, ahol még csokoládé is volt. Ez már a háború után történt.

Akkorra olyan soványak és éhesek voltunk, hogy még a Szépvölgyi úti kerítéseknél növő vadsóskákat is lelegeltük meg az akácfa virágját. Szegeden, az orvosházaspárnál volt mit enni. Ott láttam életemben először zongorát.

Fotó: 24.hu / Bielik István

A házaspárnak volt egy gyereke, úgy hívták Dodi, járt hozzá egy házi zongoratanár. Olyankor a nagy szárnyas ajtó mögött álltam, mert nem volt szabad zavarni, s amikor Dodi mellé ütött, azt súgtam: „kettővel lejjebb.” Nagyon megszerettem a zongora hangját, annyira, hogy amikor a hizlalásból visszahoztak, csak erről beszéltem. Anyám, szegény, végül összespórolt annyi pénzt, hogy vehettünk egy használt pianínót. Nem volt könnyű élete anyámnak, mert apánk hiába volt pék, meghalt harminchárom évesen a temesvári fogolytáborban. 1945-ben. Pont abban az évben, amikor a pékműhely kemencéjébe beleesett egy bomba. Az egyik embernek, aki a csapból vizet vett volna, a feje tűnt el, az inasnak, aki bekukkantott a kemencébe, hogy megsült-e már a kenyér, a tüdejét szakította le, Horváth Henriknek pedig a jobb karját vitte el könyéktől… Látja a kemencét? És előtte a gödröt? Téglákkal van kirakva, abban állt a pék, hónaljig, így csúsztathatta a földön a négy méter hosszú péklapátot. Éjjelente hatszáz kiló kenyér készült, s annyira megszoktam a dagasztógép hangját, hogy amikor kikapcsolták, arra ébredtem föl. Hát arról hallott-e, hogy itt, a sütödében játékfilmet is forgattak? Ibsen Nóráját.

Fotó: 24.hu / Bielik István

Vonzódás ahhoz, amit mások kiköpnek

Benyitunk a lakásba, amit a pékséggel együtt 1952-ben államosítottak, aztán a rendszerváltáskor megengedték, hogy Hermannék megvásárolhassák a valamikori tulajdonukat, részletre. Hermann bácsi már hetvenhat éves, de még mindig fizeti a részleteket, mert jó kis ház ez, a falak is vastagok, negyvenöt centisek, és mindent beborít a könyv. A szoba elején zongora áll, a mellette lévő polcon csengettyűk sorakoznak, amiket, ha megrázunk, hangokat hallunk Tibetből, Indiából, Nyizsnij Novgorodból… Egy asztalka fölött hatalmas nagyító lóg,

Hermann bácsi ugyanis nem csak a nagy és súlyos dolgokhoz vonzódik, hanem ahhoz is, amit mások kiköpnek és eldobnak: a magokhoz. A meggymaghoz, de leginkább a barackmaghoz, a kajszihoz.

Galéria
Fotó: 24.hu / Bielik István

Előbb egy tűből fabrikált késsel kiszedi a belső magot, aztán egy cipészkéssel meg egy sűrű fogú kicsi vasreszelővel eltünteti a rücsköket, és már faragja is a Kisjézusokat, madarakat, növényeket, Madonnákat, miniatűr életképeket… Egyszer egy japán Buddha-faragó, aki Budán járt, arra kérte Hermann János barackmagfaragót, tartson vele Japánba. Volt, amikor Kiotóban laktak, és volt, amikor buddhista kolostorban. A Buddha-faragók, pár év elteltével újból meghívták, és arra kérték, egy csontba faragja bele a saját képmását.

1965 óta Hermann bácsi és családja kétezer darab barackot biztosan megevett, ugyanis ennyi magot faragott ki. Sok kiállítása volt már, egyszer még a Hilton Szállóban is. Most meg azt vette a fejébe, hogy a kicsi kőelefánt után az Ürömi utca másik óriás kövébe, amit szintén ő görgetett fel, belefaragja Zeusz egyik unokájának az arcát. Hogy miért?

Mert kell egy kis mosolygás, megnyugvás ebben a nagy és zaklatott utcai világban.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik