„Amennyiben Gyárfás Tamásnak valóban fontos a magyar úszás, és olyan elhivatottság van benne a sport iránt, mint ahogy azt állítja, önként távolítsa el a magyar úszásra legártalmasabb tényezőt, önmagát és mondjon le tisztségéről!” – írta nyílt levelében még tavaly novemberben Hosszú Katinka, amivel kirobbantotta az úszóháborút, amely Gyárfás távozásához, majd Bienerth Gusztáv érkezéséhez (és később távozásához) vezetett. És amely mindennél tisztábban mutatta meg végül azt: Hosszú Katinkának és Shane Tusupnak tisztán üzleti céljaik voltak.
Ami azóta az uszodán kívül történt, saját bizniszük építésén kívül egyebet nem szolgált, de tovább rongálta az amúgy is ütéstől ütésig (tao-rendszer, felülárazott állami tévés közvetítési díjak, szponzoráció kinyírása, irreális állami céges befektetések) tántorgó magyar sportgazdasági struktúrát, hogy végül megmutassa, Hosszúék tökéletesen használják azt a kommunikációs eszközrendszert, amelynek segítségével eltartják a kényes ügyeket a márkától. De menjünk szépen sorban.
Miért tudta könnyedén leszedni Hosszú Gyárfást az első körben a tábláról?
A háromszoros olimpiai bajnok ideál, aki túl a magyar álmon az amerikait is elérte, Bajáról indulva, kudarcokat, hullámvölgyeke túlélve, a csodálnivaló szerelemi sztorinak, Shane Tusup különleges tudásának is köszönhetően felért a világ tetejére. Ezek után a magyar úszósport érdekeit, a sportág jövőjét tartva szem előtt, szembeszállt a sokáig érinthetetlenek hitt sportvezetővel. Aki ráadásul a nyilvánosságban egy régi, átláthatatlan, mocskos világ jelképe: a Nap-kelte barterügyleteitől az úszószövetség nepotista működésén át a politikai kapcsolatokig mindenben valami sötét, a valódi versennyel szembeni világot mutat. A politikai, társadalmi közeg pedig arra van kondicionálva, hogy hősöket keressen, így még az ellenzéki pártok is képesek voltak beszállni a vitába, elhitték, de legalábbis remélték, hogy a jó legyőzi a rosszat. A fináléban egészében értelmezhetetlen módon Hosszú Katinka már a szabadság, a rendszerellenesség szimbóluma lett. Ha vállalja, gond nélkül lehetett volna az ellenzék miniszterelnök-jelöltje.
Miért nem akarta senki látni, hogy mi volt Hosszú története mögött?
Mert ahogy a politikai nyilvánosságban megszoktuk, tények helyett történetek versenyeztek egymással. Hosszúék sztorija verhetetlen volt. Az előbb elmesélt elemekkel (szerelem, Amerika, álom, közösség) díszített mesének nem lehetett ellenfele. És senki nem foglalkozott azzal, hogy Hosszú milyen rendszerben éri el üzleti sikereit. Pedig már a Gyárfás lemondását követelő levélben olyat állított, ami nyilvánvalóan nem volt igaz: van élet a Magyar Úszó Szövetség után, sőt csak akkor van igazán.
Miért nincs élet a Magyar Úszó Szövetség után?
Mert az úszás jelenleg – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – nem üzleti alapon működő sport. A Forbes listája szerint az ötven legjobban fizetett sportoló között a rangsort uraló kosárlabdázók mellett futballisták, teniszezők, golfozók, baseballjátékosok, Forma 1-es versenyzők, amerikaifutballisták tűnnek fel, atlétából is csak egyetlen, az utolérhetetlen Usain Bolt fér oda. Ez nagyjából mutatja is, mely sportágak képesek bizniszalapon működtetni saját struktúrájukat. Hosszú Katinka márkája viszont egyszerűen nem létezne a magyar állam, így a közösségi támogatás, állami infrastruktúra nélkül, hiszen a szövetség sokáig teljes körűen finanszírozta versenyeztetését, edzőtáboroztatását. (Nem mintha Magyarországon bármelyik sportág létezne az állam nélkül.)
(A Magyar Úszó Szövetséghez beadott közérdekű adatigénylésünkre egyelőre nem érkezett válasz, így nem tudjuk, mennyi közvetlen támogatást kap még az úszó.)
Arról nem szólva, hogy Hosszú márkájának értéke akkor növekszik, ha a legnagyobb versenyeken – olimpián, világbajnokságon – ér el sikereket, ám ezeken nemzeti színekben indul. Márpedig azokban a sportágakban, amelyek teljesen üzleti alapon működnek, a sportolók jövedelme, márkaértéke éppen a válogatottól távoli világon nyugszik. Vettel a Ferrari versenyzője, Roger Federer magánzó, ahogyan Cristiano Ronaldónak és Messinek is inkább becsületbeli ügy a válogatottbeli szereplés. Sőt, az inkább kockázat, hiszen egy esetleges sérülés jelentős anyagi veszteséget jelenthet nekik. És mindez igaz a kosárlabdázókra, a baseballjátékosokra, a hokisokra, az amerikaifutballistákra egyaránt. Persze kár eltagadni: az úszás éppen átalakulóban van. Abban a szakaszban, amikor próbálják szórakoztatóipari termékké alakítani, ezt szolgálja például a rövid pályás Világ Kupa turnésorozata. Ezeknek a sporttermékeknek nem csupán a sportpiacon, hanem jellemzően a szórakoztatóiparban kell megállniuk a helyüket, azaz a fogyasztók szórakozásra költött forintjaiért (euróiért) kell vetélkedniük a mozikkal, kiállításokkal, vidámparkokkal és az összes többi sportággal.
Az úszás – amely igazán nem tartozik a látványsportok közé – úton van, de messze attól, hogy köze lehetne az elithez. Elég csak arra gondolni: ismerünk-e olyan embert, aki fizetett már jegyért, hogy megtekinthesse az úszók magyar bajnokságát, ahol a sportág világklasszisainak sora jelenik meg? Átlagos NB II-es futballmeccsen több fizető néző van, mint az úszás csúcsversenyein. Fogyasztók nélkül márpedig nincs miért üzletről beszélni. És hát alighanem a Paks–Diósgyőr NB I-es mérkőzés nézettségével sem konkurálhat idehaza például egy úszó Világ Kupa nézettsége.
Honnan tudjuk, hogy Hosszú nem képes megváltoztatni a rendszert?
Tőle. Merthogy az átláthatóságért és tiszta viszonyokért szót kérő, a közösség érdekeit hangoztató úszó klubja és cége a lehető legátláthatatlanabb módon szerez piacot idehaza. Többször írtunk már kálváriánkról, amelynek keretében megpróbáltuk megtudni, Hosszú Katinka, illetve klubja, az Iron Aquatics milyen feltételekkel használja az irdatlan pénzből, minden előzetes költségbecslést túllépve megépülő Duna Arénát. Nem sikerült még az adatgazdát sem megtalálnunk. Ám témánk szempontjából ennél is érdekesebb, hogy az átláthatóságért küzdő Hosszú és klubja ezalatt a fél év alatt egyetlen alkalommal sem válaszolt írásbeli kérdéseinkre. Pedig közösségi tulajdonban lévő, közpénzen fenntartott létesítményt használ a cége profitszerzésre. Annyi biztos, hogy pályázat nélkül jutott az extra feltételeket kínáló uszodába a cég, de nem tudjuk, mennyit fizet, meddig szól a szerződése.
Nyilván nem csupán Hosszú vállalkozásának jó terep a Duna Aréna. A négyszeres olimpiai bajnok Darnyi Tamás úszóiskolája például azért nem jutott be a Duna Arénába, mert a medencét már odaadták Hosszúéknak. A részleteket mindenki titkolja, az állam asszisztál ahhoz, hogy a Hosszú-cég minden piaci versenytől, egyáltalán a közérdektől távol tartva magát húzhasson hasznot az átláthatatlanságból. Mindezt úgy, hogy közben a történet arról szól, hogy Hosszú a legtudatosabban építkező sportoló, az Iron-brand egy széles körben ismert márka, amelyet félmilliós követőt felmutató Facebook-oldal támaszt meg, és a sztori, ugye, a rendszerváltás ígéretével kezdődött.
Ez azonban láthatóan a nemzeti együttműködés rendszeréhez való tökéletes alkalmazkodás: Hosszúék üzleti eredményeiket úgy maximalizálják, hogy kihasználják a rendszer átláthatatlanságát, az állami szervek segítségét és egyszerűen hátat fordítanak a közösség azon részének, amelyik nem tartozik a vállalkozás célcsoportjába.
De hogy jön ide Habony Árpád?
Úgy, hogy mindezzel Hosszúék nem tesznek mást, mint a politikai nyilvánosságban már működő modellt használják. Az összes szavazójuk (értsd: fogyasztójuk) elérhető irtózatos erejű Facebook-oldalukon keresztül, ahol természetesen semmi nem jelenik meg, ami nem illeszkedik a Katinka-sztorihoz. Közben nem reagálnak a nyilvánosságban semmilyen olyan ügyre, amely negatívan érintheti Hosszút vagy az Iron-brandet. Jellemző, hogy a sportoló kényes kérdésekre nem is válaszol vitahelyzetben, ilyet nem is engednek kialakítani. Hosszúék mondják, amit akarnak, miközben a negatív történetek egyszerűen nem jutnak el a fogyasztókhoz. Pedig ha eljutnának, akkor sem lenne automatikusan rossz a márka helyzete, hiszen Hosszú sportolói sikerei komoly erkölcsi hitelességet, legitimációt nyújtanak neki.
Amíg ez megvan, addig még a nyilvánosságnak is csak korlátozott részéhez jut el az őt érintő ügy. A Nemzeti Sportban sem létezik ez a téma, miközben a Szöllősi György főszerkesztette lap a Gyárfás lemondása előtti időben aláírás nélküli cikkben ütötte a sportvezetőt. A modell ugyanaz, mint a fideszes politikusok korrupciógyanús ügyeinél: egyszerűen nem léteznek a média egy részében.
Mit jelent ez az egész?
Annyit biztosan, hogy Hosszú Katinka ettől független a magyar sporttörténelem legnagyobbjainak egyike marad. Ám annyit is biztosan jelent, hogy a Hosszú-sztori az egyik legszomorúbb történet az utóbbi időben. Egy különleges sportideál feltűnt a rendszerváltás harcának ígéretével, a jó képviseletében azzal, hogy a közösségi érdeknek megfelelően kész az élére állni az erkölcsi rendszerváltást követelő mozgalomnak. Ezt a sztorit meséli ma is a magyaroknak, miközben még azt is titkolja előlük, mennyiért, hogyan és miért bérelheti a Duna Arénát. Majd ír még biztosan példaképekről, erkölcsről is.
Mi meg majd elolvassuk. Úgy, hogy most már tudjuk, mit jelentenek sorai.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás
