Kétszázötven liter pusztapörkölt illata száll az Almássy tér környékén.

Délután kettő van, lassan vége az ebédidőnek, sokan viszont csak most jutnak ételhez, valószínűleg először és utoljára aznap. Ötszáz adag sűrű étel gőzölög a sátorban. A sorban állók tudják, hogy a az CEDEK Izraelita Szeretetszolgálat minden hónap utolsó szerdáján oszt meleg ételt és néhány jó szót.

Nem rászorulóknak hívjuk őket, hanem vendégeknek. Erre a pár órára vendégül látjuk őket

– magyarázza Szilágyi Nóra, a CEDEK vezetője. Amikor belevágott az ételosztásba, megkérdezett más egyházakat is a tapasztalataikról, és arról, az ételen kívül mi az, ami hiányzik az embereknek.  Egyértelmű választ kapott: a beszélgetés.

Kettőre hirdették meg az ételosztást, de Szomolányi Tímea már fél 12-kor az Almássy téren dirigálja a munkásokat a sátrak felállításában. Mintha egész életében ezt csinálta volna, pedig szabadkozik, hogy először vezényel le egyedül ételosztást. Nem áll távol tőle a karitatív munka: a Tündérpakk Alapítvány vezetőjeként rászoruló családoknak segít. Így hozta össze a sors Szilágyi Nórával is, akivel összebarátkozott, aztán beállt a CEDEK-hez segíteni.

Pedig nem is vagyok zsidó – mondja nevetve.

Amikor először voltam itt ételosztáson, megkérdezte tőlem az egyik önkéntes, melyik zsinibe járok. Egyikbe sem, református vagyok, mondtam, erre viccesen megkérdezte, mit keresek itt.

Tímea azóta már önkéntesként segíti a CEDEK munkáját. Bár a zsidó szokásokat nem igazán ismeri, amióta a szervezetnél van, kezd kiigazodni a zsidó ünnepeken. Nem a vallás, inkább a közösség az, ami magával ragadta.  Az ételosztásokra rendre magával hozza tízéves kislányát, Csengét is, akinek kijár a szülői dorgálás, amikor lefőnöközi édesanyját. Pedig bőven szüksége van vezetői tapasztaltra, egy ételosztás megszervezése nem kis munka.

Területfoglalási engedélyt kell kérni az önkormányzattól, a rendőrségnek is szólni kell, mobilvécét intézni, és arra is figyelnek, hogy az önkéntesek regisztráljanak az ételosztás előtt.

Fél egy körül érkeznek az első vendégek. A kordonon támaszkodva figyelik az egyre bővülő brigád nyüzsgését. Nagyjából harminc önkéntes jelentkezett a mostani feladatra. A nyugdíjas operaénekes Erzsébet már a sátorállítást is végignézte.

Nyugdíjas úgy nem cipel gázpalackot, mint ő.

Fáradhatatlan, mindenhol ott van, ahol csak szükség van rá, nagyon érzi az önkéntes-ételosztó vonalat.

Fél kettőkor már tömött sorokban, türelmesen ácsorognak a kordonnál a délután főszereplői, és egykedvűen nézik, ahogy az ételosztó társaság kedélyesen készülődik és ugratja egymást. Egy önkéntes előhúzza táskájából a legutóbbi osztásról hazavitt fehér egyenpólót, ami halvány pirosas színben pompázik.

Talán legközelebb nem kéne piros bugyival együtt mosni

– érkezett a félhangos poén, amit még a kordonon túl állók is hallottak.

Manci néni egészen biztosan fültanúja volt a szellemességnek, mert ő már régóta bent ült az ételt elfogyasztók részére állított sátorban, az első sörpadon. Ő törzsvendég, protekciós, minden osztáson itt van. Övé az első adag étel – magyarázza Szilágyi Nóra Manci néni kiváltságos helyzetét.

Isteni volt múltkor a paprikáskrumpli! És volt olyan, hogy eljött az az Oscar-díjas, hogy is hívják. Géza, valamilyen Géza. Aranyos volt. Nagyon szeretem őket, aranyosak, tiszták. Főleg a szöszit kedvelem, nagyon kedves, mindig beszélget velem

– mondja Manci néni, és mutatja, reméli, legalább félig megtelik a literes tejfölös vödör pusztapörkölttel.

A városban plakátok hirdetik az ételosztás  dátumát, de a hajléktalanszállókon is tudják az időpontokat. “Interneten is biztos fent van, csak hát nekünk az internet…. Amúgy ha két-három ember tudja, mindenki tudja” – magyarázza a hírek terjedésének menetét Manci néni.

Meg hát ott vannak a krisnások, akik minden nap osztanak ételt. A krisnások az internet nekünk

– teszi hozzá.

Pontban kettőkor cuppannak a kötelező gumikesztyűk az ujjakon, csobban a merőkanál a pörköltben, az első adag már úton van Manci nénihez. Pörkölt, savanyú uborka, kenyér, tea és alma kerül a tálcára. A legtöbb vendégnél fennáll az ételosztás legnagyobb veszélye:

kilöttyen a pörkölt a csurig töltött műanyag tányérból.

Legtöbbjüknek szólni kell, hogy figyeljen, mert nehéz ennyi mindennel egyensúlyozni. Van, aki megköszöni az odafigyelést, de sokan szemlesütve fogadják az ételt, a padokhoz sietnek. Valaki hangosan megköszöni, és van olyan, akinek csak a pillantása árulja el, mennyire hálás, hogy kap enni.

Külön figyelünk arra, hogy az önkéntesek minden osztáson más feladatot kapjanak – mondja Nóra. Nemcsak az ételeknek és a teának vannak felelősei, hogy a tálcára kerüljenek, néhányuknak az a dolga, hogy segítsenek a tálca cipelésében és a padokhoz kísérjék a vendéget.  Édesség ugyan nincs a tálcán, de az, hogy megkérdezik, miben tudnak még segíteni, a desszertnél is jobban esik a rászorulóknak.

A születésnapos Zsuzsa, akit nem sokkal kettő óra előtt tortával köszöntöttek az Almássy téren, eddig minden osztásnál önkénteskedett, most ő az egyik „uborkás”. Meglepően sokan nem kérnek a savanyúságból, de akad olyan is, aki kenyeret sem szeretne az ételhez. Az indok elég bizarrul hangzik egy ételosztáson:

Vigyáznom kell az alakomra.

Háromra az utolsó adag pörkölt is elfogyott. Többen repetáztak, és voltak olyanok is, akik több adaggal távozhattak.

Három adagot viszek haza a négy gyerekemnek. Többet nem akartam kérni

– mondja az egyik nő, aki a 18. kerületből buszozott az Almássy térre.

„Télen többen vannak, akkor a rezsi elviszi a pénzt, nem marad miből ételt venni. Most sok volt a fiatal, ez is ritka. Hidegben sokkal több az idős” – összegzi a napot Nóra, aki már másnap elküldi a területfoglalási engedélykérelmet az önkormányzatnak a következő havi ételosztáshoz.

Manci néni nem sokkal három előtt hagyta el a helyszínt, jó hangosan köszönt, hogy hallja minden önkéntes és környéken lakó. Mindenkit puszil, egy hónap múlva jelentkezik.