Kezdjük a Semmi konferenciával. Miről szól a darab?

Ez egy viszonylag egyszerű, hétköznapi történet. Van egy édesanya, aki egyedül neveli a kisfiát. Mindig szomorú, naphosszat a konyhában ül és búslakodik. A kisfiú szeretné megérteni, hogy mi bántja, ezért folyton azt kérdezgeti tőle, „Anya, mi a baj?”, mire a nő mindig azt válaszolja, hogy „Semmi”. A kissrácot elkezdi érdekelni, hogy mi lehet ez a „semmi”; egyfolytában ezen rágódik, ezért kitalálja, hogy kéne egy konferencia a semmiről, és a homeless barátja segítségével neki is áll szervezni azt. Megbeszélik, hogy kik értenek a semmihez, kiket hívjanak meg: például egy kötéltáncost, egy űrhajóst, egy buddhistát, egy politikust, egy fizikust és Ramónát, a tartalékhalált. Elküldik a meghívókat, de itt abbahagyom, nem akarom elmondani az egészet, a lényeg, hogy a Kiscsillag zenél és a konferencia szakértői meg énekelnek. Jó nagy hülyeség nem?

Szerintem nem. Nekem inkább úgy tűnik, komoly társadalmi üzenete van a darabnak.

Nem ez volt a célunk. De még csak filozofálni sem akartunk – annak ellenére sem, hogy a „semmi” persze egy megkerülhetetlen filozófiai probléma, afféle gumicsont, amin rengeteget lehet kérődzni akadémiai körökben vagy a kocsmaasztal mellett. Inkább az elhallgatott, elhazudott dolgaink mérgező voltáról beszél, arról, hogy mennyi nyomorúság fakad a kibeszéletlen dolgainkból. De ez csak amolyan tanulságféle a történet végén. Valamikor 2011-ben összeraktunk egy előadást „Idáig tudom a történetet” címmel. A Kiscsillag dalaihoz írtunk egy szerelmi háromszöges történetet, és a dalok közt a történet szereplőinek monológjait olvastuk fel. Amikor a Semmi konferenciát elkezdtem írni 2015-ben, kézenfekvő volt , hogy a már meglévő figurák története folytatódjon. Így a két előadás együtt olyan, mint egy tv-sorozat első két része. Ebből következik, hogy akár harmadik is lehet. Elég fenyegetően hangzik, nem?

Kinek szánjátok az előadást?

Annak, aki szereti a sorozatokat.

Az összes veled készült interjúban, amit olvastam, feltették neked a kérdést, hogy a Semmi konferencia rockopera-e? Vagy inkább bölcsészrock-opera?

Őszintén szólva, nem hiszek ezekben a műfaji meghatározásokban. Ezek a címkék és dobozok csak arra jók, hogy megkönnyítsék a közönségnek a választást; nyilván a Madáchba meg az Operettbe járó emberek szívesebben mennek el egy olyan darabra, amit úgy reklámoznak, hogy „musical”. A Semmi konferencia egy nagyon egyszerű darab: elmondunk egy történetet, és közben szól a zene. Semmiképpen sem rockopera, fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy történet nyakon öntve dalokkal. Egyébként, ha belegondolok, nem is tudom, hogy keveredtem bele ebbe az egészbe. Gyerekkoromban, amikor a Disney-rajzfilmekben megszólalt a zene, mindig kimentem pisálni: egyszerűen rühelltem, amikor Hófehérke a madarakkal énekelt a kút mellett.

Nem tartottam életszerűnek, hogy az ember a döntő pillanatokban dalra fakadjon ahelyett, hogy mondjuk leszúrná a sárkányt vagy beleharapna az almába. De hát ide sodort az élet.

Ez volt az első közös munkátok Eszterrel (Földes Eszter, Lovasi András felesége, szerk.)?

Igen is meg nem is. Korábban dolgozott már a Bújócska című számunk klipjén, amit együtt találtunk ki, és ő volt a főszereplője is. Ennek egyébként különösen örültem, mert utálok a kamera előtt bohóckodni. De az első komolyabb közös munkánk mindenképpen a Semmi konferencia volt. Sokat segített a darab megírásában, megírt részeket, dramaturgiai tanácsokat adott, és persze rendezőként ő rakta össze az előadást is.

Jó volt a feleségeddel együtt dolgozni?

Mondjuk inkább úgy, hogy izgalmas. Voltak persze nehéz pillanatok, amikor kölcsönösen azt gondoltuk, nem biztos, hogy jó ötlet volt, de visszatekintve azt mondhatom, hogy tulajdonképpen ezek voltak a legjobb pillanatok.

Elvégre kibékülni igazán nagyszerű dolog, de csak úgy lehet, ha előtte összeveszünk egymással.

Mindenképpen érdekes tapasztalat volt. Eddig még soha nem voltam olyan kapcsolatban, ahol a másik  az alkotótársam is lett volna, és örülök, hogy végül ezt is elhozta az élet. Ráadásul egyáltalán nem erőltette a dolgot, nem szekírozott amiatt, hogy vegyem be a buliba, teljesen magától, ha úgy tetszik, véletlenül alakult így. Én már 2015 ősze óta dolgoztam a Semmi konferencián, és mint minden rendes házaspárnál, akik esténként a konyhaasztal mellett megbeszélik, hogy mi történt velük aznap, nálunk is rendszeresen szóba került a darab. Beszélgettünk, adott pár jó ötletet, aztán én erőltettem, hogy dolgozzunk együtt. Mint színésznőt, nyilván őt is izgatta a lehetőség, hogy rendezőként is kipróbálhassa magát: remekül csinálta, nagyon pontos instrukciókat adott és meglepően jól kezelte az embereket. Főleg ahhoz képest, hogy mindenki azt mondja róla, problémás személyiség.

Rólad is ez a hír járja.

Jaja. De én azért diplomatikusabb vagyok. Eszter úgy gondolja, a körülményektől függetlenül mindig az a legjobb, legegészségesebb dolog, ha elmondja, amit gondol, és ennek nem mindenki örül feltétlenül.

Könnyű volt összerakni a darabot? Így kívülről nézve elég komoly vállalkozásnak tűnik.

Igen, tudod, ha úgy vesszük egy olyan időszakban álltunk neki független színházasdit játszani, amikor az ilyen típusú vállalkozások, társulatok nem kifejezett kedvencei a kultúrpolitikának. Mert ez egy független színházi előadás: Eszterrel közösen létrehoztunk egy alkalmi társulatot, díszleteket terveztünk, jelmezeket készíttettünk, és a többi és a többi. Persze, abban bíztunk, hogy ha kész lesz a produkció, el tudjuk majd vinni valamelyik színházba, hátha befogadják, most úgy tűnik, inkább a MOM-ban játsszuk majd havonta egyszer.

De hát tavaly áprilisban az Erkel színházban volt a premier.

Igen, de azt is béreltük. Nem a színház produkciójaként mutattuk be a darabot, hanem a sajátunkként. Mi is finanszíroztuk, az utolsó évek alatt gyűjtött zenekari pénzből fizettük a gázsikat és a színpadra állítás, utaztatás költségeit is, hiszen hiába volt mindenhol telt ház, a jegyek ára nem fedezte a költségeket. De végül is erre van a zenekari pénz, nem? Eddig, ha a POSZT-ot is számoljuk, összesen hat előadás volt, Budapest és Pécs mellett Kecskeméten és Miskolcon is felléptünk. Mindenhol telt ház volt, és nagyon szerették a nézők, de mi is csinálni, nagyon jó a hangulat, szerintem a meghívott énekesek is bírják a dolgot. Most vesszük fel a darab dalait, március 7-én megjelenés.

Sok előadást terveztek?

Maximum szerettük volna, de már eleinte is gondoltuk, hogy egy ilyen alkalmi társulatra épülő, sokszereplős darabnál eleve nagyon nehéz összerántani az embereket. Mindenkinek megvan a maga zenekara, produkciói, nagyon nehéz olyan időpontot találni a próbákra és az előadásokra, ami mindenkinek megfelel. Többek között ezért is találtuk ki, hogy csináljunk belőle egy másik, klasszikusabb színházi változatot. Ebben, ha minden igaz, Scherer Pepe (Scherer Péter Jászai-díjas színész, a Nézőművészeti Kft. Alapítója, szerk.) játssza majd az összes szerepet, mi csak zenélünk. Ez a felállás sok szempontból praktikusabb lenne, mint a jelenlegi: minél kevesebb a szereplő, annál könnyebb az egyeztetés, így talán vidékre is gyakrabban lejuthatnánk a darabbal.

Az, hogy a színház felé fordultál, már az aggkori elpresseresedés jele?

Bár lenne olyan, hogy elpresseresedés! Valójában arról van szó, hogy van egy adott játéktér, amit ezen a magyar „nemzeti popszintéren” be lehet játszani, és ennek megvannak a maga – elég szűkös – keretei. Itthon nem lehet túl nagy köröket befutni, ami azt illeti, hamarabb is a végére érhettem volna.Szóval, amikor úgy érzed, hogy a kis magyar poppiacon már nagyjából mindent elértél, amit szerettél volna, elkezded törni a fejed azon, hogy hogyan tovább. Ha nem akarod végleg szögre akasztani a karrieredet, egy idő után jön az, hogy más helyzetekben is kipróbálod magad – például a színházban. Ebből a szempontból lehet elpresseresedésről beszélni, de sajnos sose leszek olyan jó zeneszerző, mint Pici bácsi.

Mik a további terveid? Korábban több filmben is szerepeltél, például a Csinibabában és jó néhány Jancsó-moziban is. Nincs kedved ebbe az irányba tovább menni?

Igen, egy időben sokat filmeztem, Pálos Sztornójában (Pálos György operatőr-filmrendező, a Szalontüdő producere, a szerk.) a főszerepet is én játszottam, de ez elég is volt nekem. Filmzenét nagyon szívesen csinálnék – írtam is már egyet-kettőt –, de nem szeretnék újra a kamerák elé állni.

És mi a helyzet a rendezéssel? A Semmi konferenciából például nagyon jó filmet lehetne forgatni.

Igen, azt lehetne. Vagy ezt, vagy mást. Egy ideje már egy másik ötleten is dolgozom: ezúttal valami olyasmit szeretnék csinálni, ami kevésbé technikaigényes, hogy ne vigye el az alkotás örömét a folyamatos problémamegoldás, szervezés. Egy kőszínházban vannak olyan emberek, akiknek az a dolga, hogy megoldják helyetted ezeket a problémákat, de nálunk sajnos nincs ilyen, így mindent magunknak kell elintézni. De azért nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert van egy jó erőkből álló, jól működő zenekarom, szóval simán el tudom képzelni, hogy gyorsan lezárjuk, pályára állítjuk ezt a Semmi konferencia-projektet, és aztán jöhet is a következő. Most mindenki egy irányba húz, és ilyenkor nagyon jól megy a munka. Ott van Szesztay Dávid, egy nagyon tehetséges fiatal szerző, aki rengeteg színházi és filmzenét ír, Erős Marci, a basszusgitárosunk, aki remek hangszerelő, számos zenekarnak írt komolyzenei átiratokat, és Bajkai Feri, a dobosunk, aki Mihalik Ábel helyére jött az idén.

Ábellel nehéz volt az elválás?

Nem volt veszélyes. Persze, a szakítás mindig nehéz, de az, hogy Ábelt Feri váltotta, abból a szempontból mindenképp nagyon jó, hogy lett végre egy rendes dobosunk. Félre ne érts, Ábel nagyszerű ember, mindannyian nagyra tartjuk a tehetségét, de egy csomó ambícióját nem élhette ki nálunk, például a saját zenekarában nem dobos, hanem szólóénekes-frontember. Egy lokális Phil Collins. Sok szerencsét neki, nekünk meg már nagyon kellett egy dobos, aki csak dobolni akar. Feri ilyen, és szerencsére mindenki szeret próbálni, úgyhogy még sose volt ennyi kész  új dalunk egyszerre. A Semmi konferencia mellé még egy teljes albumnyi anyagunk van készen. Egyébként, úgy látom, Ábel is megtalálta önmagát: a Drastik Putto nevű szürreál-pop zenekarával már a második lemezüket adják ki, most hallgattam pont az újat, és tetszett. Írtam is neki, hogy ha van kedvük, jöjjenek el néha vendégeskedni a Kiscsillag-koncertekre. Igazán jó zenét csinálnak, olyan „ábeles zenét”: kicsit olyat, mint amit a korai Nyers csinált, vagy a Mohai Tomi még a nyolcvanas években, egy kis zappás beütéssel. Meglepne, ha letaszítanák a trónról az aktuális rádióbarát előadókat, de ezt tudják is, és ahogy látom, egyáltalán nem zavarja őket.

Mitől lesz valaki Magyarországon sikeres?

Ha hangzásában illeszkedik az aktuális divatokhoz, de van benne valami ami jellegzetessé teszi, kiemeli a divathullámból. Ez  valami olyan plusz , amit csak azok néznek le, akik szerint könnyű slágert írni.

Olyasmit, ami olyan, mint egy sláger, és most majd tele lesz vele a Dal című műsor, olyat tényleg könnyű írni.

De egy igazán jól eltalált dallam, egy jó sor, szóval valami, ami befúrja magát a fejedbe, betalál, olyat szerencsére nem lehet szakmányba előállítani, úgyhogy ha valaki tud ilyet, lehet bármennyire kommersz a dala, én azt sokszor bírom. Például a Fluor. Az egy tehetséges csávó. Amúgy szerintem a magyar popzenei kínálat elég színes, inkább a kereslettel vannak gondok, illetve azzal, hogy az évtizedeken át folyó kereskedelmi rádiós gyakorlat csak egy nagyon szűk szeletét, általában a legérdektelenebb, legkommerszebb szeletét kínálta a popfogyasztó tömegeknek. Mára ezért az emberek ugyanazokat a megszokott ízeket keresik, az új dolgokkal türelmetlenek, és az online felületeken is általában csak a nyitóoldalak mainstream sztárjaira kattintanak. Budapest pezseg, itt még el lehet valahogy indulni, a klubokban van közönség mindenféle zenére, ide még beszivárognak az aktuális angolszász pophullámok. A Petőfi 2006-os fordulata után, és persze nem csak amiatt, de kisebb virágkorát élte-éli épp a koncert- és fesztiválipar, de azzal, hogy mostanra  láthatóan tudatosan beleszürkítették a nyomorult kerrádiós kínálatba, valószínű, hogy ez az iparági is lejtmenetbe kerül.

A tehetségkutató versenyek nem segítenek a fiatal zenészek felfuttatásában? A Megasztárban és a Csillag születikben azért nem egy olyan tehetség bukkant fel, akik hosszú távon is elismert, eladható zenészek lettek. Gondolok itt például Rúzsa Magdira vagy Molnár Ferenc Caramelre. 

Persze, a tehetségkutatók eleinte még felpezsdítették a kínálatot, de mára láthatóan telítődött ez a piac is, illetve a háttéripar kicsisége miatt látható, hogy minden, a tévék által bevezetett névnek ugyanaz a pár ember, vagy inkább néhány gittegylet ír rémesen érdektelen, egyforma, de persze „nagyon profi” dalokat. Akiből hiányzik a szerzői véna, vagy nem talál egy-két tehetséges szerzőt, hangszerelőt annak nehéz sorsa lesz a pályán.

Nem ijeszt meg a magyar vidék? Kibontom. Az utóbbi években egyre inkább azt vettem észre, hogy ahogy kiteszed a lábad Pestről, mindenhol turulszobrokba, székelykapukba, rovásírásos utcanévtáblákba botlassz. Nagyon úgy fest, mintha a vidék egyre inkább magába zárkózna, egyre kevésbé lenne nyitott arra, amit a „Nyugat” vagy „Európa” adhat neki.

Most olvasom Ungváry Krisztián újra kiadott könyvét a Horthy-korszakról. Ijesztő. Szóval akkor is volt egy illúzió a Kert-Magyarország létezését illetően. Most is van. Hivatalosan is. Papíron például rohadtul támogatjuk a magyar vidék innovatív, teremtő kedvű figuráit,

kiküldjük hozzájuk a Borbás Marcsit, lefilmezi őket, szuper,

aztán amikor bármi olyat akarnak csinálni, ami a helyi vagy a központi tótumfaktumok vélt vagy valós érdekeit sérti, abban a pillanatban hókon basszuk őket. Sajnos ahelyett, hogy valós alternatíva lehettek volna, Kert-Magyarország építői, ők csak a díszcsomagolás azon a rendszeren, ahol az EU-s agrártámogatások hetven százalékát öt nagybirtokos teszi el.

Azért vannak biztató jelek is, országszerte egyre több segítő szándékú civil szervezet alakul.  

Bárcsak minél több ilyen szervezet lenne. Szerintem ennek a „hétköznapi segítésnek” természetesnek, velünk szembejövőnek kellene lennie, nagy szükségünk lenne erre a fajta bátor és öngondoskodó mentalitásra. Emlékszem, a kilencvenes évek elején egyszer eltévedtem egy lakossági fórumra, amin az egyik Andrássy gróf volt a meghívott vendég. Kérdezgették is a helyi bácsik, hogy akkor most mit csináljanak. Vége az úri kornak régen, most már a szocializmusnak is, mihez kezdjenek ezzel a nagy szabadságukkal. Az öreg meg azt mondta nekik, hogy hát igen, most nehéz időszak jön, mert senki sem fogja megmondani maguknak, hogy mikor és mit kell vetni a földbe, hogy oda búzát vagy inkább lucernát, ezentúl maguknak kell dönteniük. A baj az, hogy az emberek azóta sem tanultak meg dönteni, még mindig várják, hogy valaki megmondja nekik, mi legyen.

Ráadásul azokat, akik egy közösségben – mondjuk egy ilyen falusi közösségben – elég erős karakterek lennének ahhoz, hogy irányt mutassanak, mindig kicsinálják. Jó esetben odáig jutnak, hogy a családjukat el tudják tartani, de nem tudják magukhoz húzni, felemelni ezeket a mostanra már sok esetben zsellérsorba jutott, közmunkásfizetésen tengődő embereket. A végén mindenki dühös és  frusztrált. Aki nem cigány, az Jobbik-szavazó. Vagy most már lassan az is. Lehet, hogy túlzás, de tényleg vannak ilyen térségek az országban.

Értem. Jól érzem, hogy szerinted ebből a jelenlegi helyzetből éppen ennek ez az elnyomott civil kurázsinak a feltámadása jelentené a kiutat?  

Igen. Nem véletlen, hogy a hatalmon lévők újra és újra nekimennek a „Soros-bérenc” civileknek. Minden, ami nekik kontrollálhatatlan, veszélyes. Már nincs sok ilyen.

Nagyon furcsa, vagy ha nem is furcsa, de mindenképpen váratlan dolgok történnek mostanában a világban: Brexit, Trump, sorolhatnám.

Őszintén szólva, ezek engem nem értek annyira váratlanul.

Sokan pedzegetik, hogy ezek miatt a politikai változások miatt a liberális establishment elitista gőgje a felelős. Az, hogy az értelmiségiek nem tudnak párbeszédet kezdeményezni az „egyszerű emberekkel”: ezekkel az általad is említett elveszett, elhanyagolt vidéki emberekkel, akik így nem jutnak hozzá azokhoz az információkhoz, amik alapján komoly és megfontolt döntéseket hozhatnának. Egyetértesz te ezzel a felvetéssel?

Igen. Nem vesszük figyelembe, hogy hogyan, milyen csatornákon terjednek ezek az információk, és ezzel lassan el is zárjuk őket tőlük. Az információk terjedése alapvetően megváltozott a rendszerváltás óta. Régebben, amikor még el voltunk zárva a valós hírektől, mindenki aktívan kereste a hiteles információkat – most viszont szó szerint rájuk ömlik a sok hír, és általában azt fogadják el hitelesnek, amit először hallanak. Megdöbbentő, de a sajtótermékeket a túlnyomó többség még ma is feltétel nélkül hiteles forrásnak fogadja el: pedig az internet, a rádió, a tévé és egyre inkább a nyomtatott lapok is tele vannak fals és megtévesztő információkkal. Olyan hírekkel, amiket egy-egy adott érdekcsoport vagy impresszárió érdekei és ízlése szerint tálalnak. Ha az ember elolvassa ugyanazt a hírt magyarul, majd mondjuk angolul, németül vagy franciául, teljesen más képet kap egy adott jelenségről vagy eseményről, mert itthon általában nagyon más konstellációban, szövegkörnyezetben mutatják meg és értelmezik ugyanazokat a tényeket, mint külföldön. Itt van például a migránsozás – nagyon nem mindegy, hogy „migránsként” vagy „menekültként” emlegeted-e ugyanazt az Irakból, Szíriából vagy Eritreából menekülő embert.

Ezek szerint liberálisok kommunikációképtelensége és a politikailag korrekt nyelvhasználat az oka Orbánék sikerének és a szélsőjobb előretörésének?

Nem csak az. Visszanyalt a fagyi. Magyarország a kilencvenes években úgy próbált meg adaptálni egyfajta – jellemzően nyugat-európai – demokráciamodellt, hogy figyelmen kívül hagyta a saját történelmi hagyományait és tapasztalatait. A társadalomban már a rendszerváltáskor is rengeteg kétség, feszültség és frusztráció volt: politikai és közéleti problémák, amiket nem beszéltünk ki és nem oldottunk meg. De szerintem hagyjuk is ezt, felesleges már elemezni, mit rontottak el annak idején. Hogy mit rontottunk el, hiszen én is annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik elbaltázta ezt a lehetőséget; mi csináltuk, mi teremtettük ezt a mostani helyzetet – ahogy az amerikaiak is maguknak teremtették Trumpot.

Szerinted van esély arra, hogy ezek a mostanában megjelenő vagy újra megjelenő „illiberális”, „munkaalapú”, „vezérközpontú”, „totalitárizmusba hajló” rendszerek, mint amilyen a miénk is, közép vagy hosszútávon valamilyen megoldást kínálnak majd a gyengélkedő demokráciák számára?

Nem tudom. Nem hiszem. Én a magam részéről a jó öreg nyugati típusú demokráciában hiszek: azt gondolom, hogy nagy tömegeknek biztonságban, jólétben, kiteljesedve élni a legjobb modell – és ez a modell, amit most illik megkérdőjelezni. Ügyes ember ez a Putyin. Az utolsó három évben nagyjából azt történt a világban, amit ő akart.  De ha az ember körbejárja Európát, egyértelműen láthatja, hogy hol jobb élni. Lehet, hogy ők haldokolnak, de akkor minek nevezzük azt, amit mi csinálunk?

Tény, hogy Nyugat-Európában sokkal barátságosabbak, nyitottabbak az emberek.

Igen, egy bizonyos határig.

Úgy értem, hogy vidámabbak, érdeklődőbbek, kevésbé ellenségesek az idegenekkel – alapvetően kellemesen viselkednek. Persze, lehet, hogy ez egy felszínes dolog, mégis úgy látom, hogy mindenkinek jobb egy ilyen közegben.

Na látod, ez érdekes. Mindenki azt mondja, hogy a nyugatiak kulturáltak meg udvariasak ugyan, de közben iszonyúan sekélyesek is, hogy nincs meg bennük az a fajta mélység és érzelmesség, mint bennünk, kelet-európaiakban. Hogy nem kötnek igazi barátságokat. Miért, felnőtt korban lesznek még bárkinek igazán komoly barátai? Szerintem mindegy, hogy hol él és honnan származik az ember, harminc vagy negyven felett ez már csak nagyon ritkán fordul elő. Szóval, én nem hiszek ebben a nagy orosz lélek által megtermékenyített Kelet-Európában. Nem hiszem, hogy pozitív hatást gyakorolhatnánk a Nyugatra – sőt, éppen fordítva van, negatív hatással vagyunk rájuk. Ahogy emlékszem, amikor tinédzserkoromban stoppoltunk a haverjaimmal, még sokkal nyitottabbak voltak a nyugatiak, mint ma. Görögországban például még a saját lakását is kölcsönadta egy srác, aki felvett minket az autópályán. Megkérdezte, hogy van-e hol aludnunk, és amikor mondtuk, hogy nincs, egyszerűen a kezünkbe nyomta a kulcsot. Ott voltunk, három ágrólszakadt, csóró gyerek Görögországban, és mint welcome-ajándék az istenektől, az ölünkbe hullott egy hatszobás lakás. Persze, mi jófejek voltunk, és elmosogattunk meg kitakarítottunk magunk után, de simán lehet, hogy a következő kelet-európai stoppos meg kirabolta. Nem hiszem, hogy a görög fiatalok ma is olyan lelkesen osztogatnák a lakáskulcsukat, mint akkoriban.

Ezek szerint te is az a fajta csavargó fazon vagy, aki a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején stoppal meg hamis Interrail-jegyekkel bejárta egész Európát?

Hát, azt nem mondom, hogy egész Európát, de ja. Úgy tizenhéttől húsz-huszonkét éves koromig sokat utaztam. A nyolcvanas évek elején a főleg keletre jártunk – Bulgáriába, Romániába, Erdélybe, Kelet-Németországba –, aztán, ha volt egy kis pénzünk, már inkább Görögországba, Olaszországba, Nyugat-Berlinbe.

Ez még azokban az időkben volt, amikor a Depeche Mode, Iggy Pop, Nick Cave és Brian Eno is egyfolytában Berlinben lógtak, és a Hansa Tonestudióban sorozatban vették fel az olyan albumokat, mint a Black Celebration meg a Your Funeral?

Igen. Persze, miután megalakítottuk a Kispál és a Borz zenekart, már kevesebbet tudtunk bóklászni, de azért volt egy-két európai utazásunk, főleg klubtúrák, koncertkörutak. Emlékszem például, hogy a Smells Like Teen Spiritet, tudod, azt a legendás Nirvana-slágert, először egy holland kocsmában hallottam. Ott játszottunk aznap a zenekarral és éppen a koncert utáni feszültséget vezettük le a pultnál, amikor a tévében – akkoriban még tele voltak ilyen dagadt kis tévékkel a kocsmák – megszólalt ez a szám. Rögtön össze is néztünk a többiekkel, hogy „Hú, ebből mekkora sláger lesz!” Aztán hazajöttem és három hónappal később már itt is minden rockdiszkóban ez bömbölt. Az egy ilyen időszak volt, volt valami a levegőben. Nemrég olvastam valahol, talán a Lángolón vagy a Recorderen, hogy’91-’92-ben nagyjából annyi igazán fontos lemez jött ki, mint az azóta eltelt huszonöt évben összesen. Akkor jelent meg a Blood Sugar Sex Magik a Red Hot Chili Pepperstől, a Ten a Pearl Jamtől, a Nevermind a Nirvanától, a Badmotorfinger a Soundgardentől, a Black Album a Metallicától – egy csomó olyan lemez, ami berobbant, és meghatározó hatással volt a következő évtizedek könnyűzenéjére.

A múltkor mentem haza és a feleségem éppen a Gran Tourismót hallgatta a Cardiganstól. Azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy annak ellenére, hogy ez a lemez 1998-ban jelent meg, de még mindig frissnek, újszerűnek tűnik a hangzása. Hát úgy, hogy azóta gyakorlatilag semmi sem történt a popzenében.

Persze, ez így túlzás, történt azért ez-az, de ha belegondolsz, hogy mennyi minden változott az alatt a tizenegynéhány év alatt, ami mondjuk Janis Joplin ’69-es I Got Dem Ol’ Kozmic Blues Again Mama! című lemeze és a Depeche Mode ’81-es Speak & Spellje között telt el, akkor tényleg semmi.

A rétegműfajokban azért mindig történik valami.

Persze, a rétegműfajokban még mindig történnek egyedi, érdekes dolgok. De a mainstream popzenében már nem, a „nagy test” már nem mozdul semerre. Ez persze elsősorban a kiadók hibája, a rétegműfajok is azért tudtak-tudnak mindig megújulni mert az internet miatt a tehetséges zenészek meg tudták kerülni a nagy labeleket. Az internetes zenekiadás és terjesztés a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején teljesen átformálta a piacot. Viszont mára a nagy kiadók is alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez; az egész popzenei ipar átalakult: ez az oka annak is, hogy a kiadókból menedzsmentek lettek. Nagy cégek, amik az Apple-lel, a Google-lel, az Amazonnal, a Spotify-jal, a Deezerrel meg a többi online óriással összefogva az alternatív terjesztési csatornákat is az uralmuk alá hajtották. Ráadásul a fogyasztói szokások is megváltoztak: az emberek már nem nagyon válogatnak a zenék között, hanem azt hallgatják, ami éppen szembe jön velük. Azt meg persze ugyanúgy a nagy játékosok döntik el, hogy mi jöjjön szembe veled, mint a kilencvenes években. Nem véletlen, hogy több olyan rétegműfaj – például a world music –, ami egy relatíve ugyan kisebb, de stabil és értő közönséget épített maga köré, az utóbbi időben érezhetően vesztett a népszerűségéből. Még mindig jelen vannak, de a popzenei irányzatok alakulásának szempontjából már messze nem olyan nagy a jelentőségük, mint a kétezres évek elején. Az még egy sokkal reményteljesebb időszak volt.

Ha jól emlékszem, a kilencvenes évek vége, kétezres évek eleje nemcsak külföldön, hanem itthon is reményteli időszak volt. Hirtelen nagyon sok kreatív energia szabadult fel, sorra születtek a jobbnál jobb zenekarok. Ti is ennek az időszaknak vagytok a termékei.

Mi a Kispállal a kilencvenes évek elejének vagyunk a termékei – ahogy például a Tankcsapda is. Sok interjúban elmondtam már: ez egy termékeny, de rövid időszak volt, mert ’93-’94-ben újra visszatért és megcsontosodott az a korábbi rendszer, ami nem adott igazi kommunikációs és érvényesülési lehetőséget az új zenekaroknak, nem engedték, hogy felfrissüljön, levegőhöz jusson a piac. Volt egy szűk kör, akik  a saját érdekeiknek megfelelően alakították ki az erőviszonyokat, és erősen fogták az olyan hagyományos popzenei fórumokat, mint a Danubius Rádió vagy a Sláger Rádió. Nem véletlen, hogy az olyan zenekarok, amelyek három-négy évvel utánunk indultak – mint a Quimby, a HS7, a Korai Öröm vagy az Amorf ördögök –, csak a kétezres évek elején tudtak igazán befutni – és akkor is csak az addigra már nagyon megizmosodott budapesti klubszcénában, vidékre már nem jutott el olyan gyorsan a hírük, mint a miénk.

Azért a kétezres évek második felében megint volt egy jó időszak.

Igen, amikor 2006-ban elindult az új Petőfi, az addig sorban álló zenekarok – akik egyébként Budapesten már viszonylag népszerűek voltak – végre lehetőséget kaptak arra, hogy országszerte megismerjék a nevüket, és iszonyúan megindultak. A Petőfi abban az időben nagyon sokat tett a hazai popzene népszerűsítéséért – de sajnos, ennek az időszaknak már vége. A csatorna ugyan még megvan, de mára teljesen elvesztette ezt a progresszív, trendsetter karakterét.

Valószínűleg a hallgatottsága is a béka segge alatt van, nem véletlen, hogy most már nem is mérik.

A következő években valószínűleg ugyanaz fog történni, mint ’93-’94-ben: azok, akiknek sikerült időben a hab tetejére vergődniük, megmaradnak, de komoly közönséget megszólítani tudó új zenekarok nem nagyon fognak feltűnni. Nem tudom. Nyilván sok minden múlik majd azon is, hogy hogyan mozogja ki magát a most éppen elég kaotikusnak, átláthatatlannak tűnő rádiós piac.

Szerinted tényleg szükségük van a tehetséges fiatal zenészeknek a rádiókra? Elvégre, az internetes forradalom miatt teljesen átalakultak a fogyasztói szokások, és egy friss felmérés szerint a tíz-harmincéves magyarok körében ma már az olyan YouTube-sztárok vezetik a népszerűségi listákat, mint Unfield vagy a Pamkutya-duó. Sebestyén Balázs, Radics Gigi, Majka, Palvin Barbi meg a többiek a fasorban sincsenek – miközben egy Kasza Tibi a nyolcszázezer követőjével az élet császárnak érezheti magát.  

Igen, a fiatalok körében tényleg egyre népszerűbbek az internetes sztárok. Ez egyfajta mutációja a külföldi trendeknek, csakhogy míg külföldön a fiatalok komoly vásárlóerőt képviselnek, nálunk nem ez a helyzet.

Nem tudnak eltartani egy zenekart?

Ha a régen fő bevételnek számító hangfelvétel-eladást nézzük, akkor nem. A Brainsnek azt a lemezét, a Refresh the Style-t, amivel igazán befutott, én adtam ki. Nagy koncertsikerkereket és hatalmas elérést produkált az interneten, a kiadónak kereskedelmi szempontból viszont kudarc volt: alig fogyott a CD, a fizetős letöltések meg , bár szépen nőnek, általában a felvételkészítés költségeit sem tudják fedezni. Közben meg dübörög a zenekar.

Nyilván ez az oka annak is, hogy egyfolytában koncerteznek a zenekarok. Be kell pótolni valahogy a kieső bevételeket.

Persze, de ez a világon mindenhol így van, a lemezpiac összeomlásával a legfontosabb bevételi forrás az élő koncert lett. Régen, amikor egy zenekar még évente ki tudott adni egy albumot ez csak kiegészítő kereset volt, azok mentek koncertezni, akik tényleg szerettek fellépni. Most viszont mindenki kénytelen nyomni a fellépéseket, ha életben akar maradni.

Nincs más, csak a jegybevétel meg a merchandise – ez az oka annak is, hogy a koncertgázsik és velük a jegyárak is egyre magasabbak lesznek. Ma már egy közepes népszerűségű zenekar is hatalmas összegeket kér el egy-egy fellépésért – főleg ahhoz képest, hogy mit kértek tíz-tizenöt évvel ezelőtt az élvonalbeli sztárok.

Egy interjúban nemrég azt olvastam, hogy te mostanában alaposan visszavettettél a koncertezésből, évi hatvan-hetven fellépésnél már nem vállalsz többet.

Annyit se. Már csak azért se, mert egyre kevesebb az olyan hely, ahol felléphetnénk.  Nem  kell feltétlenül kétszáz koncertet csinálni egy évben, nyilván lehet még ilyen is, de ráérünk. Mostanában egyébként leginkább ahhoz lenne kedvem, hogy egy szál gitárral leüljek egy kisebb közönség elé, és csináljak néhány igazán hangulatos, bensőséges atmoszférájú klubkoncertet, ha már kis klub, akkor inkább ilyesmit szeretnék.

Mit gondolsz az utánpótlásról? Van olyan fiatal, tehetséges magyar előadó vagy zenekar, aminek különösen szereted a számait?

Persze, van egy pár. Pécsen például, ahonnan korábban a Punnany Massif, a Halott Pénz és a 30Y, vagy még korábban a Kispál is elindult, ma is nagyon erős a felhozatal. Kálocz (Kálocz Tamás, a Fishing on Orfű programigazgatója, szerk.) a tavalyi Made in Pécs-en forgatott, száz-egynéhány zenekar koncertjeiről készített anyagokat. Bele-belenéztem a videókba, amikor vágta őket, és azt kell mondanom, hogy sok jó ízű dolgot láttam köztük. Érdekes módon Baranya  mindig nagyon erős volt zenei szempontból – nem véletlen, hogy sokkal több pécsi zenekar van, mint mondjuk miskolci. Visszatérve a kérdésedre, a Blahalousianát és a Fran Palermót például szeretem.

Látsz köztük olyat, amelyik a Kispálhoz hasonlóan egy egész generáció hangulatát, életérzését, világlátását befolyásolhatja?

Előbb-utóbb biztos lesz ilyen. Tudod, az a baj, hogy hiába próbálnék itt okoskodni, én az idősebb generációhoz tartozom, ezért aztán fogalmam sincs arról, hogy mit gondolnak, éreznek a fiatalok – illetve ez se igaz, egyrészt ugyanazt, csak máshogy. Nem tudom megmondani, hogy melyik az a zenekar, amelyikben megvan az a képesség, hogy úgy szólítsa meg őket, mint ahogy annak idején a Kispál szólította meg a saját generációm tagjait. Én csak annyit tudok, hogy jó-e egy dal, karakteres-e egy előadó, van-e valami hozzáadott érték, eredetiség, valami extra izgalom egy produkcióban. Nem nekem kell eldöntenem, hogy mi kell a fiataloknak.

Nem az én kompetenciám – ezért is tartom olyan álságosnak a tehetségkutatókat, amelyeken csupa öregebb zenész osztja az észt arról, hogy melyik tehetségből lesz majd a „holnap sztárja”.  Nyilván, mindegyikük a maga ízlésének, elképzeléseinek megfelelő embereket fogja előtérbe tolni, ami nem jó. Én ezt már a kilencvenes években megtapasztaltam, amikor a kiadónk sorra olyan producereket akart a nyakunkba ültetni, akik mindenáron megpróbálták ránk erőltetni azokat a zenei megoldásokat, amiket ők is használtak. Háborogtunk is rendesen, hiszen mi a saját zenénket akartuk megcsinálni.

Mi ez az „extra izgalom”, amit említettél? Mitől lesz igazán érdekes, egy-egy zenekar vagy előadó?

Én a magam részéről azokat a zenészeket szeretem, akiknek fontos, hogy meghaladják az adott kereteket és új önkifejezési formákat teremtsenek. Sajnos, ahogy már mondtam is neked, az utóbbi időben egy helyben topog a szakma, már nem érzem benne azt a fajta hajtóerőt, kraftot, ami valamikor megvolt. Lehet, hogy már nincs is meg benne ez az erő, lehet, hogy ennyi volt. Lehet, hogy csak apály van. Ha megnézed, minden művészeti ágnak megvannak a maga felívelő, elcsendesülő és kifulladó korszakai. Könnyen meglehet, hogy a popzene már itt tart, és a fiatalok nem a ebben a zenében, hanem valami másban találják majd meg azt fajta „művészeti rebelliót” és önkifejezési lehetőséget, amire szükségük van.