A gyűlölet „hazafisága” és a szolidaritás „vaksága”. Ezzel a címmel elemzi két szociológus (Kozák Márton és Magyar Bálint) a Magyar Narancsban, mi és miért történt tavaly január óta. Orbánnal számoltak, hétig jutottak, az eredmény drámai. Szerintük ugyanis a kormányfő nagyjából már a Charlie Hebdo elleni merénylet idején érzékelte, hogy a közel-keleti diktatúrákkal együtt több helyen az állam is összeomlik, a káosz elől megindulhat a menekültáradat Európa felé. A magyar kormányfőt e felismeréséhez – mértékadó megfigyelők szerint – orosz forrásból származó titkosszolgálati információk is hozzásegíthették.
Mint a falat kenyér
A menekültügy kapóra jött az akkor éppen csökkenő népszerűségű Fidesznek ahhoz, hogy egy új, az addiginál fenyegetőbb ellenségképet kreáljon, újra erőt mutasson.
Orbán rezsimje ettől kezdve már nem hajléktalanok, cigányok, filozófusok, civil jogvédők vagy idegenszerű áruházláncok, hanem a hazára fenekedő menekültek elleni harccal erősítette legitimitását. E folyamatnak volt az egyik állomása a népszavazás, vagy Kis János találó kifejezésével, az autokratikus rendszerekre jellemző népszavaztatás.
A két szerző ismerteti az ellenzék népszavazással kapcsolatos jogos kifogásait (alkotmánysértő, értelmetlen, pazarló, gyűlöletkeltő), amelyek azonban valójában értelmetlenek.
Ellenzéki tévhitek
Felesleges morált, törvényességet számon kérni a Fideszen, amely
pontosan tudta, hogy a kérdés és az egész kampány inkorrekt, törvényellenes, erkölcstelen és drága.
Pontosan azért foglalták el a Nemzeti Választási Bizottságot és az Alkotmánybíróságot, hogy azokat közvetlen politikai érdekeik szolgálatába állítsák. Azért államosították a közmédiumokat, rabolták le a magánmédiumok nagy részét, hogy azok tárgyszerű tájékoztatás helyett az orbáni propagandát nyomják – írja a két szerző, jelezve: az ellenzéknek meg kellene végre értenie, hogy ez a Fidesz szempontjából racionális. A kampányban rutinszerűen elkövetett törvénysértések is törvényszerűek, hiszen praktikus belpolitikai célokat szolgáltak. Azok pedig teljesültek.
Orbán hét pontja
A szerzők pontokba szedték, milyen előnyökkel járt Orbánnak a népszavaz(tat)ás.
Egy. A hagyományos Fidesz-tábor eróziójának megállítása, sőt, bővítése egy erős érzelmi üzenet révén.
A menekültügynél minden korábbi témánál alkalmasabb a félelemkeltéshez. Az idegenellenesség nemcsak a Fidesz és a Jobbik, hanem a baloldal támogatói között is hívószó.
Kettő. A szakpolitikai kormánykritika felülírása.
Félelem közepette kit érdekel a kormány gyenge teljesítménye? Hiszterizált választók nem foglalkoznak olyan békebeli ügyekkel, mint oktatás, egészségügy, korrupció.
Három. Lojalitás-demonstráció.
A Fidesz most először nemcsak a vazallusi helyzetbe kényszerített állampolgárok sokaságát, hanem a formálisan még autonóm szervezetek munkatársait is vallomástételre kényszeríthette.
Négy. A közhatalmi szervezetek üzemszerű törvénytelenségre kényszerítésének főpróbája.
A kampányban tudatosan kényszerítették ki a törvénytelenségeket. Hadrendbe állították a papíron független intézményeket, az államapparátust. A rendszerszintű törvénysértéseknél a még működő jogállami kontrollok nem jelentettek akadályt. A szerzők szerint ez az orosz és a közép-ázsiai posztkommunista autokráciák gyakorlata, ahol a kellően megfélemlített államapparátus a hatalmi párt érdekében “választási csalásra kényszeríthető.”
Öt. A falvak népének dresszírozása.
A kistelepüléseken sokkal többen szavaztak, mint a városokban, ami nem értelmezhető másként, mint a fideszes klientúrától függők tömeges, irányított hatósági szavaztatásának főpróbájaként.
Hat. A Kubatov-listák felfrissítése.
A 2014-es 2,1 millióval szemben 3,2 millióan támogatták a kormány álláspontját. Ez a bázis (az Új Egység – a szerk.) jobbra és balra is túlnyúlik a Fidesz táborán. Egy következő kampány hasonló, gyűlöletkeltő üzenetével minimum pár százezer szavazó közülük a Fideszhez lesz köthető.
Hét. A csicskamédia feltőkésítése közpénzből.
Az Orbán-Simicska-háború miatt kiépített új médiabirodalomnak jól jött a kampány. Működött a közpénzpumpa, fel lehetett tőkésíteni a Lokáltól a tv2-ig terjedő új revolvermédiát, és a családhoz köthető kültéri reklámcégeket.
„Több tiszteletet Orbánnak!”
A népszavazás külpolitikai funkciója nem az ország, hanem a kormányfő pozicionálása volt. Amikor kampányban több tiszteletet követelt a magyaroknak, az valójában azt jelentette: “több tiszteletet Orbán Viktornak”. Ő nem éri be azzal a szereppel, amit az ország mérete, gazdasági ereje kijelöl számára a nemzetközi mezőnyben. Ő ott is tényező lenne.
A menekültügy alkalmas arra, hogy vezérszerepre törjön Európa izmosodó euroszkeptikus, szélsőjobboldali alakulatai között. A két szerző szerint Orbán néhány éven belül kivezeti a Fideszt az Európai Néppártból, hogy az euroszkeptikus-szélsőjobbos pártcsoport vezére lehessen.
A keleti bővítéskor taggá vált vagy arra váró országok egy részével és a „nemzetek Európája” elképzeléssel kizsarolná, hogy az uniós fejlesztési forrásokat folyósítsák 2020 után is, és azokat a maffiaállam (a fogalmat Magyar Bálint vezette be – a szerk.) átláthatatlanul felhasználhassa.
Csapdában az ellenzék
Az erkölcstelen gyűlöletkeltéssel szemben az ellenzéknek nem maradt más, mint a menekültek és bevándorlók melletti feltétel nélküli kiállás, ami ellehetetlenítette a menekült- és bevándorlásügy problémájáról lefolytatandó racionális vitát.
A kormány a menekülteket, az ellenzék a kormányt bélyegezte meg, ami
a félelemkeltésre nyitott társadalmi csoportokat a Fidesz álláspontja felé nyomta, míg az embertelen kampánytól undorodókat a feltétel nélküli szolidaritás tisztán morális álláspontjába szorította.
A Fidesz nemzeti szabadságharcként megjelenített „brüsszelezése” ellenében elmaradt az EU menekültkérdésben mutatott tevékenységének egyébként indokolt kritikája. Az európai értékek melletti kiállás is beszorult “az esetlen uniós politika feltétel nélküli igenlésének pozíciójába.
Így a Brüsszelt önérdekűen támadó orbáni politika kisajátíthatja magának az unió elkerülhetetlen „megreformálásának” ügyét, az Európa iránt elkötelezett politikai erők pedig egy túlhaladott struktúra védelmezőinek tűnnek.
A szerzők szerint okkal váltott ki félelmet az egyéni szabadságjogok „terrorveszélyre” hivatkozó csorbítása, de az aggodalom ebben az ügyben is gátolta a racionális vitát, tabu lett még a felvetése is, hogy egy közösség feltételeket írjon elő közösségén kívüli polgárok befogadására.
Az ellenzék szépen belesétált e csapdákba, rámutatott a kampány erkölcstelenségére, de nem adott értékelhető gyakorlati válaszokat
az elhelyezhető menekültek számáról, a befogadás kritériumairól, a befogadó országok és a menekültek sok esetben eltérő kulturális mintáinak kezeléséről.
A morális értékek felmutatása kevés. A gyakorlat nyelvére lefordítható, reális politikai válaszokat kell adni mind a menekültügy, mind Európa jövője kapcsán felmerülő stratégiai problémákra. Ennek híján az ellenzéket továbbra sem fogják kormányképes alternatívának tekinteni.
