A könyved címe Maradj erős, nem pedig Légy erős. De hogyan erősödj meg?

Tudnod kell az értékeid igazát. Tudnod kell, hogyan fókuszálj arra, amid van, ahelyett, hogy dühös legyél amiatt, amid nincs. Az értékedet nem az határozza meg, hogy mit gondolnak rólad mások. Az értéked nem a tudományos eredményeid határozzák meg. Vagy az, hogy mennyi pénzed, hány barátod van, vagy hányan lájkolnak a Facebookon. Te te vagy. Nincs még egy te odakinn. Tehát legyél a legjobb te, aki lehetsz, ez az első dolog. Aztán, értsd meg, hogy nincs senki, aki kevésbé fontos lenne, mint te, és nincs senki, aki fontosabb lenne, mint te. Mind egyenrangúak vagyunk, ugyanolyanok vagyunk abban, hogy mind azt próbáljuk megtalálni, hogy hova is illünk ebben a világban. Adj magadnak egy esélyt. Végy egyszerre egyetlen napot, fedezd fel, ki vagy és ki lehetsz, mert azt gondolom, sokszor amiatt nem érjük el a képességeink maximumát, amit gondolunk magunkról. Ennél kicsivel több szeretetet kell adnunk magunknak.

Sok témáról írtál már, most miért az iskolai zaklatást választottad??

Ez a harmadik könyvem. Azt gondolom, hogy ez a téma, az iskolai zaklatás egy világjárvány. Több tinédzser kísérel meg öngyilkosságot emiatt, mint valaha, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Én magam is, az életem egy pontján, tízéves koromban megkíséreltem az öngyilkosságot. Azt akarom, hogy mindenki megtudja, hogy van remény, és nem szabad feladni. Ne aggódj azon, hogy mások mit gondolnak rólad. Az ifjúságot akarom bátorítani, ezért írtam ezt a könyvet.

Azt is írtad, hogy a zaklatásokkal együtt is viszonylag normális és boldog gyerekkorod volt.

A testvéreim pontosan úgy kezeltek engem, mint bármelyik testvér, ugyanolyanok voltunk, mint bármelyik család. Persze tudták, hogy nincs karom és lábam, de ez semmin nem változtatott nálunk. Porszívóztam otthon, ezzel egy vagy két dollárt kerestem hetente, és amikor valamit szerettem volna a plázából, a szüleim nem vették meg csak úgy, inkább azt mondták,

van saját pénzed, gyűjtögess rá és vedd meg magad.

Ez értékrendet tanított, elveket tanított, és megtanított arra, hogy ne várjam, hogy csak úgy megkapjak dolgokat. Szóval igen, ebből a szempontból teljesen normális gyerekkorom volt. De természetesen az iskolában sok zaklatás ért. Volt néhány erőszakos eset is, de a legtöbb bántás inkább szóbeli volt, és, ahogy sejtheted, testbeszéd, pillantások, bámészkodók…

Ma is történnek még veled ilyen esetek?

Valódi zaklatás nem. Persze vannak emberek, akik nem kedvelnek, nem is lehet, nem is kell, hogy mindenki kedveljen. Csak azt akarom csinálni, amiről úgy érzem, hogy ez a dolgom, és a lehető legjobb döntéseket hozni meg az életemben. Talán nem érti majd mindenki a döntéseimet, hogy miért teszem azt, amit, vagy miért és hogyan mondok dolgokat. De ennyi. Ez a nyomás és a felelősség része, ami a reflektorfénnyel jár, és ez teljesen rendben van. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az emberek különbözőek, más háttérrel, kultúrával, tapasztalatokkal, más dolgoknak voltak kitéve. Nem ítélkezem, csak arra vállalkoztam, hogy felemeljem azt, aki figyelni akar rám. Nekem csak abban kell biztosnak lennem, először is, hogy a szívem a helyén van Isten előtt, aztán hogy a lehető legjobb férj és apa legyek. Hogy minden másban megtegyem a tőlem telhetőt, az mind csak az után következik.

Mikor békéltél meg önmagaddal, mi segített?

A legelső teendőm az volt, hogy megtanuljak hálás lenni azért, amim van és nem a hiányosságokon dühöngeni. Idáig tizenhárom éves koromra értem el. Tizenöt évesen felajánlottam Istennek az életem, azt mondtam:

Isten, érted akarok élni, téged akarlak szolgálni, és meg akarom mutatni másoknak, hogy a Mennyország létezik.

Tizenhét éves voltam, amikor az iskolai gondnok, aki a gimi vécéit takarította, azt mondta nekem: “te előadó leszel”. Ő volt az első, aki ezt mondta nekem. Akkor azt gondoltam, ez a fickó megőrült, aztán mégis igaza lett. Beszéltem párszor az embereknek, aztán beleszerettem a dologba, beleszerettem abba a gondolatba, hogy talán segíthetek az embereknek, hogy ők is megváltoztassák a gondolkodásmódjukat. A legtöbb segítség… határozottan Istentől jött, a családomtól és a barátaimtól.

Hogyan küzdhet meg egy gyerek az iskolai zaklatással? Ha adhatnál egyetlen tanácsot, mi lenne az?

Egyszerre egyetlen napra koncentrálj. Ne aggódj azon, hogy mit mond a világ. Ha a világ azt mondja, nem vagy jó, kérj másodvéleményt. Túl fogsz jutni ezen. Ne hallgass a félelmeidre. Ezek csak félelmek, amelyek minden tinédzserben ott munkálnak. Amelyek bennem is ott munkáltak.

Hogyan segíthetnek a felnőttek, a szülők?

Szeresd a gyereked, bátorítsd és mondd el neki minden nap, hogy gyönyörű. Ne csak akkor figyelj rá, amikor valami rosszat csinál, dicsérd meg, ha valami jót tesz. Beszéljetek az életről, ne csak a leckéről. Vidd el egy hajléktalanszállóra, hogy megetessen egy éhezőt. Vidd el egy kórházba, ahol rákos gyerekek haldokolnak, hogy megértsék, mi a halál és mi az, hogy rák. Vedd rá a gyereked, hogy próbáljon meg egy haldokló gyereket felvidítani. Ez minden megváltoztat.

Az előző kérdés, kis változtatással: mit mondanál annak a gyereknek, aki a másik oldalon áll, aki zaklató?

Nem tudod, hogy az, akit bántasz vagy kibeszélsz, nem nézi-e végig otthon, ahogy az apja bántalmazza az anyját. Nem tudhatod, hogy akit piszkálsz vagy kibeszélsz, nem gondolkodik-e máris az öngyilkosságon. Hogy nem depressziós-e máris. Nem tudhatod. Mind mosolygunk, mind erősebbnek látszunk kívülről, nem mutatjuk meg a könnyeinket. De soha nem akarnék az oka lenni annak, hogy valaki feladja. Szóval vegyél vissza magadból, nem vagy fontosabb senkinél, fogd be a szád és kezdj magaddal valamit.