Vesztébe rohant az ország, pedig nem is tudott róla

Ma is hányszor említjük: “Több is veszett Mohácsnál”?! És valóban, utólag a mohácsi csata vízválasztó a magyar történelemben. A középkori magyar királyság pusztulásának, a “szabad Magyarország” végének szimbóluma, amit török hódoltság, majd Habsburg függés követett. Pedig akkor és ott, 1526. augusztus 29-én még senki nem gondolta, hogy itt a vég.

Lássuk, mi történt.

… még a tél végén híre jött, hogy Szolimán Európában és Ázsiában nagy hadi készülődéseket tesz, s parancsot ad csapatai parancsnokainak, álljanak készen, s mindennel fel legyenek szerelve; ő maga már kora tavasszal táborba megy, s őseinek szokása szerint hadjáratot indít az ellenség ellen

– írja a XVI. századi történetíró, Istvánffy Miklós.

Hiányzott az egység

Az óriási török sereg elindítása, a logisztika megszervezése nem lehetett zökkenőmentes, Nagy Szulejmán viszonylag későn, április 23-án indult nyugat felé 50 ezres hada élén. Jó minőségű utak híján haladása teljesen ki volt szolgáltatva az időjárásnak, amely 1526-ban nem volt hozzá kegyes.

A nagy esők miatt hatalmas sárral küzdött, a megáradt folyók veszteglésre, hosszú kerülőkre kényszerítették. Négy hónapnyi küzdelmes vánszorgás után a török hadak végül augusztus vége felé jutottak ki a magyar alföldre, ahonnan már sima útjuk lehetett.

A magyaroknak és II. Lajosnak tehát viszonylag sok idejük volt a felkészülésre. Ám a rendi monarchia közel sem működött olyan olajozottan, mint a despotikus oszmán állam. Hiába sürgette a király, a rendek húzódoztak, kifogásokat kerestek, lassan gyülekezett a védelmi erő. Nem is beszélve a pártoskodásról, a belső széthúzásról, ami ugyancsak hátráltatta az ország erejének ütőképes egységbe kovácsolását.

Hiányzott az a karizmatikus vezető is, akinek szava egységet teremthetett volna egy ilyen nehéz helyzetben is. 490 éve, a mohácsi síkon mégsem volt minden veszve.

Még akkor sem, amikor biztossá vált a király és 28 ezer harcosa előtt, hogy a Szapolyai János erdélyi vajda vezette erdélyi sereg már biztosan nem érkezik meg az összecsapásra.

Keményen helyt álltak

Bár a győzelemre nem volt sok esély, a magyar had, élén a királlyal és az ország vezetőivel keményen, hősiesen, önfeláldozón küzdött, a végeredmény pedig egyáltalán nem az a szégyenletes vereség volt, ahogy ma a köztudatban él.

Amikor a két gyalogság egymásnak feszült, több ezer páncélos vitéz kapta oldalba a török jobb szárnyát. Ezek a lovagok voltak a középkor tankjai, hatalmas tömegüknél fogva, mint egy önálló életre kelt “szuperorganizmus”, megállíthatatlanul haladt előre. A török főerők közepéig nyomultak, már Szulejmán szultán személyes testőrségével viaskodtak, amikor lendületük megtört.

Megkezdték a visszavonulást, hogy soraikat rendezve újabb csapásra induljanak. Közben a korábban szétkergetett török könnyűlovasság zavarta őket, ahogy tudta, és ekkor történt a tragédia: ebbe a kavalkádba rontott bele II. Lajos egy újabb csapat vasas vitéz élén. A vége pedig menekülés lett, nem is annyira az ellenség fegyvere, mint inkább a zűrzavar okán.

Fiatal volt a király, dicsőségre vágyott, meggondolatlan volt és az életével fizetett érte. A “mi lett volna ha” kérdésére nem tudjuk a választ, de tény, a Magyar Királyság önerőből képtelen lett volna megállásra kényszeríteni a roppant Oszmán Birodalmat.

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (Wikipedia)

Szapolyai, az áruló?

És természetesen szót kell ejteni Szapolyai János erdélyi vajdáról, az ország egyik leggazdagabb, legnagyobb hatalmú bárójáról.

Mohács után őt választották királlyá, és már több kortársa, de az utókor is egész napjainkig azzal vádolja, hogy kiválóan képzett, mintegy 15 ezer fős seregével szánt szándékkal nézte tétlenül Szeged magasságában a magyarság legnagyobb tragédiáját. Magyarul a legaljasabb árulás útján szerezte meg a Szent Koronát.

Korábban Baltavári Tamás fejtette ki a 24.hu-nak, hogy ez miért nem igaz. Mert akkor és ott még senki nem látta a mohácsi csata következményeit, így a hadvezérek tették a dolgukat. Nándorfehérvár 1521-es elvesztése ugyanis gyökeresen átalakította a magyar védelmi stratégiát.

Nyugatra a Dráva és a Száva mentén innen nyílik az út Horvát- és Stájerország felé. Északra a Dunát követve nyitva a kapu Buda, Bécs, a Felvidék irányába. A Tisza bejárat az északi bányavárosokhoz, de keletre is kiváló elágazás nyílik Erdélybe a Maros és a Körösök völgyén keresztül.

Nem volt idő

A nyugati utat a horvát-szlavón bán zárta le, mint ahogy tette Frangepán és Batthyány 1526 nyarán. A Dunát a királyi sereg védte, Lajos el is indult Budáról és lassan haladt délnek. A Tisza pedig az erdélyi vajda felelőssége volt, ezért találjuk Szapolyait Szeged környékén a tragédia előtti napokban.

Vagyis  a magyar haderőt egészen az utolsó pillanatig külön-külön kellett tartani. Addig, amíg el nem dől, merre indul az ellenség. Amikor pedig ez megtörtént, megint csak két lehetőség volt: megütközik vele az, aki helyben van, vagy hosszasan visszavonul, és megpróbál egyesülni a két másik seregrésszel. II. Lajos király előbbi mellett döntött.

Még egyszer hangsúlyozandó, akkor és ott senki nem látta a jövendőt, a magyar vezetők számára Szulejmán 1526-os hadjárata “csupán” egy újabb, megoldandó feladat volt. Ha a király visszavonul, magához rendeli Szapolyait és Frangepánékat, azzal rengeteg időt veszít. A dél-alföldi, dél-dunántúli régió, ami ekkor az ország leggazdagabb területe volt, egész biztosan a török prédájává válik – persze ha tudják, mi forog kockán, nyilván megteszik.

De mindennapossá nem válhatott ez a taktika, hiszen egy-két alkalom még belefér, de a vidék sokadik teljes lepusztítása az egész országot térdre kényszerítette volna. Ami a mohácsi csatát illeti, Szapolyai János és serege nem hagyhatta el őrhelyét, nem érhetett oda csatába, mert egész egyszerűen nem volt rá idő.