Már az első újkori olimpia szervezésekor felmerült, hogy Budapestnek szüksége van egy nagy stadionra, így akár a magyar főváros is otthont adhatott volna az első újkori olimpiának.
Az elképzelésből természetesen semmi sem lett, majd újra fellángolt, hiszen 1911-ben egy előzetes szavazáson úgy tűnt, elnyerheti az 1920-as olimpia rendezésének jogát. Az első világháború persze ennek is keresztbe tett, hiszen a háború veszteseként nem is indulhattunk az olimpián, sőt, meg sem rendezhettük azt, noha a Vérmezőn, a Magyar Lovaregylet (belvárosi bérházukkal korábban már foglalkoztunk, Érintetlen modernizmus a város szívében című cikkünkben) egykori Kerepesi úti területein, vagy a Nádor-kertben már meglett volna rá a hely.
1924-ben végül stadionépítési törvényt hoztak, és bevezették a sportadót, hogy néhány év alatt összegyűjtsék a szükséges összeget az évtizedek óta dédelgetett álom megvalósítására. Ugyanebben az évben a futballistaként, edzőként, majd építészként is tehetséges Hajós Alfréd (életművét korábban itt mutattuk be) nagyszabású, Lauber Dezsővel közös stadiontervével megnyerte az olimpia egyik művészeti számát (az olimpiákon 1912 és 1948 közt művészeti versenyeket is rendeztek), de ez sem vált valósággá.
A harmincas években aztán új helyszínekben kezdtek gondolkodni, így az épület Pasarétre, Lágymányosra, a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda közelébe, vagy épp az óbudai Aranyhegyre is kerülhetett volna. 1937-ben végül kiírtak egy pályázatot, melyet a következő év tavaszán bíráltak el. Öt első díjat osztottak ki, közülük az id. Rimanóczy Gyula és munkatársai, Müller Miksa, Sinkovits Lajos, Tóth Imre, valamint a Csontváry-festmények megmentéséért és épületterveiért (ezekről a témákról korábban itt írtunk) a modern kori magyar művészettörténet egyik fontos alakja, Gerlóczy Gedeon által készített tervet találták kivitelezésre méltónak.
Az építkezést a gyakorlóépület, a mai Istvánmezei úti, Kocsis András óriási frízével díszített Gerevich Aladár Sportcsarnok (korábban Nemzeti Sportcsarnok, majd Kiscsarnok) kivitelezésével kezdték, hiszen a Nagycsarnok megépítése a háborúba belecsúszva megvalósíthatatlannak tűnt.
A csarnokot 1941. decemberében Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter adta át, a nyitó sporteseményen pedig olasz és magyar birkózók küzdöttek meg egymással. 12:4-re győzött a hazai csapat.
A második világháború után a stadion ügye bekerült az első hároméves tervbe, ennek eredményeként 1948-ra Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc elkészítették az első terveket, melyek 1953. augusztus 20-ra váltak valósággá.
Eredetileg hetvenezer fősre tervezett lelátóját 1959-ben 83 ezresre bővítették.
2011-ben elfogadták a már (2002 óta) Puskás Ferenc Stadionként említett épület újjáépítésének koncepcióját, 2014. július 31-én pedig bemutatták a látványterveket.
A bontás az elmúlt hónapokban zajlott, 2019-re pedig már az épület magasodik majd a régi helyén. A munka jelenleg így áll – a Puskás jókora része már eltűnt, néhány fontos részlete azonban keretet ad majd az új stadionnak is:
