Kapásból kiröhög. És tök igaza van, hiszen kínomban azt találom mondani neki a telefonba, hogy decemberben, amikor összefutottunk, „jó volt az aurája”. „Az aurám?! Muhaha!” Ő Gyula. Úgy volt az a találkozás, hogy állt a visnyeszéplaki nyáj mellett, zsebre vágott kézzel, szakállasan, kalapban, fülében borzkarmot, kosfogat lengetett a téli szél, és fülig érő szájjal leste, hogyan próbálunk felkapaszkodni szánalmasan a szalmás traktorplatóra. Visnyeszéplakon jártunk, különös somogyi zsákfalu ez, a szocializmus végnapjaira elnéptelenedett, ám akkor városból kimenekülő, önellátásra vágyó zöld frissdiplomások lakták be. Katyi Gyula moldvai állatorvos bő két évtizeddel később, tavalyelőtt talált ide. Hogy itt a tavasz, újból felkerestük őt: mondjon is valamit.

A család, a haverok hülyének néznek, mit keresek itt, elzárva mindentől, mondjuk én sem tekintem magam normálisnak, még szerencse, hogy Visnyeszéplakon senki se normális, legalábbis abban az értelemben, hogy szembemegyünk a való világgal, a fogyasztói társadalommal, ja. Amúgy moldvai vagyok, romániai, de nem román, össze ne keverd, mert begőzölök, tessék ám elgondolkodni, Klézse községben nőttem fel, Csíkszeredától van az százötven kilométer keletre. Kilencszáznyolcvanban születtem, augusztus huszonkettő, kora délután, a kora délutánt mindig mondom, a móka kedvéért. Csípőficammal jöttem a világra, négytől tizenegy éves koromig kórházban töltöttem a fél életemet, egy darabig Bukarestben kezeltek, aztán a pesti orvosok hozták rendbe, amit a románok elcsesztek. Anyámék tudták, nem lesz belőlem jó fizikai munkás, így inkább taníttattak, hatodik általánosra jöttem át Magyarországra, a családi barátunk szerzett egy újgazdag budai famíliát, az öt fiuk mellé bevállaltak egy hatodikat, egy idegent, engem, ja, de szerencsére nem bírták sokáig, nem csodálom, elhoztam nekik Moldvából a rühösséget, meg összetörtem az egyik kisgyerek bringáját, ilyenek. Nehezen szocializálódtam, ja, konkrétan iszonyú tulokparaszt voltam, mondjuk most sem vagyok finom, polgárias személy, nem szórakozom szalvétával, kávéhoz nem kell a porcelántányér, nevükön nevezem a dolgokat. Fél év után lepasszolt a család az osztályfőnökömnek, ő vett magához, jó fej néni, a saját gyerekei kirepültek, de sajnos nem én voltam számára a legjobb alany újrakezdeni a nevelést, vele másfél évet bírtam, nyolcadikra visszajöttem Csíkszeredára, csángó oktatási programba, bentlakásosba, maradtam gimnáziumra is, matek-fizika szakosztály, katasztrófa, hogy ott mi fölösleges baromságot toltak a fejünkbe.

Érettségi után Kolozsváron kezdtem az állatorvosit, ösztöndíjjal Magyarországon folytattam, akadtak gyenge pillanataim, buktam anatómiaszigorlaton, a professzor úr nem szerette az olyanokat, akik beszólnak, nagy az arcuk és nincs dekoltázsuk, és ez mind stimmelt rám, de azért kétezer-hatra csak lediplomáztam. Hazamentem fél évre pihenni, megcsináltam a jogsit, aztán irány Írország, próbáltam szarvasmarhában gyakorlatot szerezni, de összesen tíz napot dolgoztam egy farmon, sima tehenészként, azt is feketén, mert a diplomámat még itthon elfelejtettem elfogadtatni, mindegy, iszogattam két hónapig, annyi haszna volt, hogy megszerettem a sört, a minap is főztem egy adaggal, hordót alakítottam át kazánná, abban készítem az alaplevet, malátával bonyolult, de megy cukorból, mézből is. Az ír kaland után tettem egy kísérletet Magyarországon, tudtam, az én észjárásommal lehetetlen beilleszkedni az állatorvosi kompániába, nem nekem való telepen marhát gyógyszerezni orrba-szájba, vagy kisrendelőben Fifikét és Cirmost buzerálni, kutyával, macskával eleve úgy vagyok, jó, ha van, de ha nincs, az se gond, panelesnek való jószágok, így aztán gyógyszer- és kutyatápügynöknek álltam, jártam az állatorvosokat, szar, szenvedtem, napi nyolc-tíz óra kocsiba zárva, el kell adni, el kell adni, el kell adni, de hála a jóistennek, nem sikerült eladni, abbahagyni viszont igen.

Moldvában nagy a baj, lelép az összes diplomás csángó, és nem is megy vissza, nekem két testvérem van, a nővérem egyetemi végzettséggel dadus Svédországban, tipikus fogyasztó, a csángó férjével költözött ki, az öcsém meg Varsóban téblábol, ott gondolkodik azon, mihez kezdjen az életével. Az egész csángó széjjel van, mind pénzre hajt, nagy házra, új kocsira, bármit elvállal, építőipar, vendéglátó, összeszedik az építkezésre valót, Moldvában felhúzzák a házat, aztán évente egy hónapot lakják, de mivel az otthoni fizetésből lehetetlen fenntartani, maradnak külföldön, aztán pár év után sírva kiteszik a táblát, ma már a fél falu eladó, hülye egy hely, a szomszédom öt éve szabadulna a százezer eurós házától, de kinek van ott százezer eurója?! Én 2008-ban, a szomorú ügynökösködés után mégis hazacuccoltam, s maradtam is öt és fél éven keresztül, egy évig tanítottam, de kiderült, nincs türelmem a kisgyerekhez, ja, aztán a csángószövetségnél lettem pályázati felelős, majd a szövetség alelnöke. Minden jól ment 2010-ig, de akkor a magyarországi politika kitalálta, majd ő megmondja nekünk ezer kilométerről, mit is csináljunk, ellenálltunk, erre vizsgálót küldtek ránk, sikkasztással vádoltak, végül 2011 decemberében falhoz állítottak, ha nem íratjuk át az ingatlanjainkat egy általuk irányított alapítványnak, megvonják a támogatást. Feladtuk, így is évekbe telt tisztára mosni a nevünket. Magánrendelőt nyitottam, de nem jött be, hiszen haszonállat már ott is alig, Fifikére meg okosan nem ad pénzt a csángó paraszt, így 2014 januárjában ismét Magyarországra költöztünk, de azóta is fáj a szívem Moldváért. Kaposváron lettem kutató állatorvos, sertéseknek okoztunk mesterségesen szívinfarktust, aztán kísérleti fázisban lévő embergyógyszert adtunk be nekik, néztük, a hegesedő szívizom képes-e regenerálódni, fontos munka, de nem bírta a lelkem, bő egy év után, tavaly áprilisban feladtam.

Amúgy sem nekem való az irodai munka meg hogy a fél életemet könyvtárban töltsem, a mesterképzésbe is csak belekezdtem, aztán elengedtem, inkább szerettem volna megvalósítani az ökológiai elképzeléseimet. Akkor már Visnyeszéplakon éltünk, akinek kicsit is az önfenntartás körül forog az agya, belebotlik ebbe a faluba. Eleinte úgy volt, hogy innen öt kilométerre, Vásárosbécen veszek négyhektáros erdőszéli álomtanyát, anyósék adtak volna hozzá kölcsön, de elkapott az itteni polgármester, hogy a falunak szüksége van egy ilyen hülye állatorvosra, mint én, és egy ilyen közösséget nem hagy ki az ember. Állásom persze nem lett, a környéken nincs annyi állat, főleg nincs annyi pénz, ami eltartana egy rendes állatorvost, magánpraxissal pedig megint a fél napot autóban tölthetném, hát a fenét, inkább vagyok közmunkás, a világ első állatorvos közmunkása, ellátom az önkormányzat birkáit meg tíz méhcsaládot. Hogy mi lesz a mézzel? Részben helyben fogjuk feldolgozni, részben meglátjuk. Nem arra hajtunk, hogy minél több mézet termeljünk, cukorral etessük, szétgyógyszerezzük a méheket, hanem hogy az évszázadokon keresztül működő és elfogadott tempóban állítsunk elő értelmes munkával hasznos dolgokat, amit elsősorban a saját közösségünk élvez. Elég baj, hogy a világ mindent pénzben, fogyasztásban mér, egyre több tárgyat állítunk elő, ami egyre rövidebb ideig tart; tudtad, hogy a harmincas években a villanykörték százezer órát bírtak, ma meg a töredékét, csak hogy el lehessen adni az újat?

Én nem tökölök azon, hogy pénzt állítsak elő, az nagy, nagy szopás, van benne tapasztalatom, inkább hozzászokom a kevéshez, van egy öreg kombi Mercim, kilencvenkettes gyártású, kettőötös szívódízel, mindennel elmegy, ételre sincs gond, a gabonát olcsón szerzem be, megsütöm a magam kenyerét, veteményesem van, tyúkjaim is, tojnak, Bözse kecske ad tejet, mondjuk a kecske mind idióta, fafejű, és mivel én is fafejű vagyok, nehezen férünk, mindig mást akarunk, ha kiteszed a mezőre, az erdő kell, ha elengeded, első dolga összeszarni a verandát, én meg káromkodhatok, istenmáriázhatok miatta. De hamarosan lesz tehenem, már kinéztem, várom, hogy befedeződjön, jó Jersey, kicsi és barna, mindent kibír, nem olyan, mint a Holstein meg a magyar tarka, amit úgy figuráltak, hogy csak gyógyszerrel képes életben maradni, azok el vannak cseszve, szóval Bözse le lesz váltva… A birkakoponyát nézed? Én öltem meg, tőle van a fog a fülemben, mellette meg egy borzkarom, tavaly jött rám, hogy fülbevaló kell, január elsején a haverom, Józsi fúrta ki a lyukat egy 18G-s injekciós tűvel, mondjuk volt bennem egy kupica pálinka, amúgy rókafoggal kezdtem, de elveszítettem, amikor méhek támadtak rám a veteményesben, hadonásztam, kiakadt a kis ezüstkarika, ezek már orvosi acélon lógnak. Na de a birkánál tartottunk, ha megeszi az ember az állatot, legyen annyi vér a pucájában, hogy ő is öli meg, besegítek, aki kéri, én se szeretem, de így korrekt… Na, ne ijedezz, a városinak a brojler csirkemellfilén már nincs mit ölni.

Ne nézegess az ajtó felé, a házba be nem megyünk, fényképezni is csak messziről szabad, a két világháború között épült, a hetvenes években hagyták magára, mi már romosan vásároltuk, nem nevezném tipikusan polgárinak, ha nem támogatjuk meg akácgerendákkal, tán össze is dől, dolgozunk rajta, csináltunk verandát, tetőt is rá, de messze még a kész, igyekeznünk kell, jön a harmadik gyerek, kettő már van, Gergely ötéves, Lili három, hosszú távon gondolkodom, két-három generációban.  Kezd felkapott lenni a falu, ez az utolsó ház, amit még normális áron lehetett megvenni, tán két eladó ingatlan van, de az is romos, nincs hozzá se pince, se kút, se terület, ráadásul orbitális pénzt kérnek értük, ja, orbitális, az itt két-három millát jelent. Két nagygazda fölvásárolta az összes földet, meg itt a Zselic a seggünkben, ami nem baj, szeretjük az erdőt, de terjeszkedni lehetetlen, így aztán a gyerekek felének nem lesz helye itt, nem lesz hol gazdálkodjon, már ha akar, hiszen közben a külső világ követelményeinek is próbálunk megfelelni, legyen diplomája, hülyeség, még az itteniek sem hiszik el, hogy egyetem nélkül is lehet ember a gyerekből, ja, én nem küldöm majd őket, bár mire odajutnának, ki tudja, hogy néz majd ki a világ, a nemzetközi helyzet, ugye, fokozódik, aligha békés évtizedek várnak ránk… Anyád! Jössz ki rögtön?!… Ő Sutyerák, puli, ő meg Bogyó, van benne puli meg kuvasz, rendetlenek, nem tartják tiszteletben a veteményest.

Kint ülünk le, asztalnak itt a rönk, kicsit tollas, kicsit véres, ezen volt vágva a liba, nincsen ezzel semmi baj… Na, ott az asszony! 2003 óta van ő meg nekem, angolnyelv-tanár, ének-zenét végzett, meg egyéb ilyeneket, több a diplomája, mint nekem, de most gyereket nevel… Anna, gyere nyugodtan, nem harapnak! Főzz, kérlek, egy kávét… Kaptok hozzá forralt kecsketejet, most fejtük Bözsétől, illetve az asszony fejte, mert én nem fejek, 2013-ban odahaza, Moldvában egy komám lagziján a kelleténél kicsit jobban meg találtam emelni a menyecskét, valami porc eltörött a térdemben, két és fél évembe meg négy orvosba került, mire megtaláltuk, mi a baj, most tavasszal szedték ki artroszkóppal a porcot. Ugyan csípőficamos vagyok, de a moldvai néptánc megy, valahogy megvan hozzá az egyensúlyom, míg mondjuk a kalotaszegiből kidőlök. Táncolni jó, ja, a legjobb. Mióta szar a térdem, dobolok, népzenére, meg karórát szerelek, szeretem a fogaskerekeket, veszek orosz romokat meg nem orosz nem romokat, feljavítom, aztán eladom őket, ja, a Vaterán, mit röhögsz? Valamennyi pénz itt is kell, nem vagyunk se szentek, se bolondok, egy határon túl nem lehet kiszállni a társadalomból, titeket is ideengedtünk, az igény legyen meg a változásra, szakadjunk el az átlagtól. Csomó dolgon töröm a fejem, most épp szélgenerátort tervezek, de egyelőre napelemmel toljuk, másfél milláért jönne le a vezetékes áram, inkább megcsináltam négyszázezerből ezt, fél kilowatt, föltettem egy invertert, kettőhúszat csinál a huszonnégy voltból, aksit tölt, elbír flexet, fúrógépet, számítógépet, ledes világítást.

Na, mennem kell, a bringát láttátok? Apósomtól kaptam, az első lánckereket kicseréltem egy feleakkorára, és simán föltekerek, mutatom… Haló, Márton! Muszáj folyton ez a fényképezés? Még nem is ettem. Haha! Ja. Utálom a fényképezőgépet, különösen, amikor rám van szegezve… De azért nem kell ám megijedni tőlem, könnyen fölhúzom magam, indulatból cselekszem, aztán meg verem a fejem a falba. Van itt Széplakon a Margit néni meg az Erzsike néni, kiköltözött srác édesanyja mindkettő, jöttek a fiuk után, mindig együtt sétálnak, szoktam velük viccelni, a minap mise után odaszóltam, hogy csókolom a kezüket, pletykafészkek, naná, hogy megbántottam vele Erzsike nénit, pedig nem akartam, vittem neki virágot, szent a béke. Nem vagyunk ám könnyű emberek, aki idekerül, azért menekül a külső világtól, mert nincs jóban vele, ja, azt meg mindenki maga döntse el, hogy a külső világ a fura vagy mi… Nézd, milyen szépen zöldellik az erdő, ugye? Kifejezetten jó. Jaja.