Bár a btk. jelenleg is rendelkezik az állatok védelmével foglalkozó törvénnyel, ideje lenne felülvizsgálni azt, és ügyelni arra, hogy a törvényeket azután be is tartsák. A hétvégi állatvédő tüntetők azért mentek az utcára, hogy elérjék, emeljék fel a kínzásért, hanyagolásért, rossz tartásért, elhagyásért kiszabható büntetést, és a gyilkos valóban letöltendő börtönbüntetést kapjon.
Ráadásul senkit el nem rettent attól, hogy a tettét végrehajtsa.
Mindenki másért lesz állatvédő
Soha nem felejtem el azt a napot, mikor egyszer kicsiként bent időztem anya munkahelyén, a laktanyában. Egyszer csak azt látom, hogy anya zokogva behoz egy semmihez nem hasonlító, égett szagot árasztó, még nyüszítő élőlényt, és próbálja a kollégáival megmenteni. Sikertelenül.
A kiskutya, mert az volt a szerencsétlen, nemsokára iszonyú kínok között elpusztult. Kiderült, hogy aznap a kiskatonák között az volt a móka, hogy benzinnel leöntöttek a körlet kedvencét, és azon röhögtek, hogy lángol.
Én attól a naptól fogva rettentő fontosnak tartom az állatok ügyét, nem bírom elviselni, ha szenvednek. Fodor Judit állatvédő aktivistát szintén egy gyerekkori trauma vezette az állatvédelem ügyéhez, pedig még csak nem is az ő vétke volt, ami történt, hiszen ő akkoriban még kisgyerek volt, aki csupán hallgatott a felnőttek “jó” tanácsára. Ám hiába nem az ő bűne, ami történt, azóta is gyötri a lelkiismeret-furdalás.
„Talán ötéves lehettem, amikor egyszer húsvétra kaptam egy nyuszit – meséli Judit – Nagy ajándék volt ez nekem, kis papírdobozban, madzaggal huzigáltam a körfolyosón és nagyon büszke voltam rá, hogy van saját állatom. Akkoriban húsvét táján még nagyon szép idő volt, erősen sütött a nap. A nyulam valószínűleg napszúrást kaphatott, mert napról napra rosszabbul lett. Bombera néni, a házmester és Kapcsándi néni, akivel közös WC-re jártunk a folyosó végén azt mondták, fához kell csapni a nyuszit, hogy ne szenvedjen tovább.
Azt a hangot, amit akkor hallottam, soha nem fogom elfelejteni. Ezt csak azért mesélem el, mert ebből is látható, mennyire fontos a környezet, a felnőttek hozzáállása és tanítása egy gyermek életében. Meggyőződésem, ha az ember bűnt követ el, egész életében azon kell dolgoznia, hogy jóvá tegye. Azóta is ezen dolgozom
Sokáig nem volt állata ezek után, csak később, felnőtt korában lettek kutyái és macskái. Mindegyikre úgy tekintett, mint társra, barátra vagy gyermekre. Jelenleg is két kutyája van, ám a hónap végére már négyen lesznek, mert Judit két új jövevényt fog befogadni, megkímélve őket a menhelytől. De nem kell ahhoz ilyen borzalmakat átélni, hogy rájöjjünk, mennyire fontos ügy ez. Elég például csak a közelmúltban történt borzalmas ügyeket felidézni.
Röhögve videózta a szenvedő kutyát
Detek polgármesterének a fia, miként kínoz meg embertelen módon egy kiskutyát. Láttuk a tévében annak a megnyúzott kutyának is a testét, akit a tettesek utána egy dobozban az egyik áruházlánc üzlete előtt hagytak. És még sorolhatnánk. De ugyanúgy állatkínzás, hogy például egy huszonhárom négyzetméteres panelben két felnőtt és egy gyerek mellé bezsúfolnak még két nagytestű kutyát is, akit akkor visz le az alkoholt nem megvető házaspár valamely tagja sétálni, amikor nagyritkán az eszükbe jut. És ez a séta kimerül általában abban, hogy az állat elvégzi a szükségét. És ugyanúgy kínzás, amikor vízbe fojtják a kismacskákat, út szélén hagyják az egykori kedvencet.
A barátom kint fotózott a város szélén, egy régi gyártelep udvarán, én a kocsiban ültem. Elhanyagolt, betegnek tűnő kutya közelített felé, láttam, ő is halálra válik, elkezdett hátrálni az autó felé. A kutya a nyomában. Első pillanatra tényleg nem lehetett megállapítani, hogy mit akar, akármelyik pillanatban akár el is haraphatta volna a barátom torkát. Ám amikor ő végre ki tudta nyitni az ajtót, világos lett a helyzet. A kutya csak erre várt, nagy lelkesen – már csóválta is farkát – be akart ülni ő is. Olyan reménykedve, akkora bizalommal nézett ránk, hogy abban benne volt az egész története. Talán nem is olyan hajították ki egy hasonló autóból.
Ez is nagyon fontos ügy!
Soha ennyien még nem tüntettek még hazánkban az állatok érdekében, és én nagyon büszke vagyok arra, hogy igenis képesek voltak összefogni a hivatalos állatvédő szervezetek is, akik amúgy igen sokszor fújnak egymásra. És arra is, hogy ennyi jó érzésű civil mozdult meg az ügyért. Kicsit tartottam tőle, hogy az állatvédelem ügye elsikkad a mostani nagy megmozdulások mellett, és az állatvédők is féltek attól kicsit, hogy a pedagógusok és az iskolák problémája elbagatellizálja ezt a témát.
Amikor mondtam a fiamnak, hogy megyek tüntetni az állatokért, azt kérdezte: szerinted nincs fontosabb probléma most az országban?
– meséli Fodor Judit –
Igen, vannak más problémák is, de nekem ez is nagyon fontos, válaszoltam. És elmentem, elmentünk rengetegen. Le sem tudom írni, mennyire szívmelengető volt állni a tömegben, látni, milyen sok embernek fontos, hogy tegyen valamit azokért, aki nem tudnak kiállni a saját érdekükben. Nagyon remélem, a törvénymódosítási javaslat eljut oda, ahova kell és valós, letöltendő börtönbüntetést kapnak majd az állatkínzók. „Judit nem tagja semmilyen hivatalos szervezetnek, de tartja a kapcsolatot közülük többel is.
Dr. Bacsa Andreát például a Facebookon ismertem meg – mondja – amikor tavaly az első macskákat kellett segítenem télen a fagyhalál és éhenhalás elől. Én olyan helyen lakom, ahol főképp nyaralók vannak, és ahol a nyáron abajgatott kedvencek télen magukra maradnak. A közelmúltban pedig egy télen is itt lakó ismerősöm fulladt bele a tóba, és maga után hagyott 12 cicát. Most róluk gondoskodom Andrea segítségével és be is fogjuk őket csapdázni hamarosan, hogy el tudja vinni ivartalanítani és oltani őket. Azután pedig megpróbálunk gazdát is keresni nekik. Nagyon remélem, hogy végre elkezdődött valami és talán haladunk egy jobb világ felé. Most már elég sokan vagyunk, akik ezt szeretnénk elérni.”
Mi mindenért lehetne még az utcára menni?
Épp a tüntetés előtt, február nyolcadikán kelt az alábbi kis hír, a Miniszterelnöki Sajtóiroda közleményei közül mazsoláztam. “Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek az amerikai székhelyű vadászati és vadvédelmi világszervezet, az S.C.I. Az Év nemzetközi törvényhozója díjat adományozta február 5-én.
Persze semmi egyéb nem állott erről, de máshonnan kiderül, hogy azért kapta jó Semjénünk a “kitüntetést”, mert célja, hogy lazítsanak a vadászat törvényein, és hogy eddig védettnek tartott fajokat is ki lehessen lőni. Mi van?! Mit nem akarnak még a pöffeszkedő hobbivadászok? Kilőnek egy-két védett állatot is, csak hogy a tetemük felett még kellemesebben cseverészhessenek a mutyijaikról? Gratulálok. Ez is megérne egy misét. Vagy az is, amit én, és velem együtt az állatvédők többsége életbevágóan fontosnak tart, miszerint mindenki már gyermekkorban kapjon útmutatást, hogyan kell bánni az állatokkal, és mindenki tisztában legyen az oltások és az ivartalanítás szükségességével.
Nézeteim szerint ezt kötelezően oktatni kellene. Mert tényleg nem mindig elegek a törvények, gondoljunk csak a nemrég megszületettre, ami arról szól, hogy büntethető már az is, aki huzamosabb ideig láncon tartja a kutyáját. (Már az is kérdés: mi a huzamosabb idő, ez nincs meghatározva.)
A vidéki menhelyek szerint ezzel csak azt érték el, még több szegény állatot vittek be hozzájuk.
A vidéken, tanyákon a mai napig a kutyákat pusztán házőrzőként, riasztóberendezésként tartják – mondja Judit. Azt mondják, sok helyen nem tudnak kerítést építeni, mivel olyan a tanya jellege, hogy ez nem lehetséges, vagy nincs rá pénz. Ilyen helyeken hosszú láncra verik a kutyákat. Ez nekem kicsit olyan, mint a rabszolgatartás. Nem tudom, hogy ezen hogyan lehetne segíteni, hogyan lehetne ezekkel az emberekkel megértetni, hogy nem gondolkodnak helyesen? Ez az állatvédőknek egy újabb nagy feladata lesz
