Történt, hogy egy budai suli, a Lauder diákjai ruhagyűjtést szerveztek a menekülteknek, de mire összekészült a pakk, rátekeredett déli országhatárunkra a GYODA, és másfelé indultak a vándorok. A holmi zöme egy tanárbarátság révén a Pilis aljára, Csobánkára, igen szegény általános iskolába került.

Először a gyerekek válogattak, mind a harmincöt, ennyi a komplett létszám, vihettek tesónak, anyának, apának is, a maradékhoz meg odaengedtek néhány szülőt. Egy negyvenhatos, viseltes férfibakancsot egy asszony vett magához, „az apósomnak jó lesz” felkiáltással.

Ami eztán történt, azt a szétosztást vezénylő Hercku Anikó tanítónő feljegyzéséből idézzük.

„- Jaj, tanár néni! Jaj, istenem! Én mindjárt rosszul leszek. Lehet, mentőt kell hívni.

Én furcsán néztem, nem értettem, mi lehet a baj, majd mellém lépett, és mutogatott a cipőbe. Arra kér, nézzek bele. A bakancsban 700 euró volt. Ekkor azt gondoltam, két mentőre lesz szükség… :)

Az anyuka leült mellém, és csak sóhajtozott. Fiatal kolléganőm is a teremben volt, aki azt mondta: a pénz azé, aki találta. Én azonban más döntést hoztam.”

Konkrétan azt, hogy a megtaláló kapott száz eurót, kétszáz-kétszáz jutott „élményre”, vagyis mozizni, cirkuszlátogatni az alsó- és a felső tagozatnak. Szintén kétszázat a tanári szobára kívántak költeni, eleinte egy mikrosütő tűnt befutónak, de végül függöny lett belőle, termekbe is jutott.

Hogy a bakancsos anyuka százasából mi lett, sose tudjuk meg, nem hogy mi, még az asszony férje sem, ugyanis a nő otthon nem merte megosztani urával az örömöt; inkognitóját őrzendő nem írjuk le nevét, fénykép sem készült róla.

Szerencsére akad Csobánkán más fotózandó.

November tizenkettedike előtt mondott bárkinek bármit az a név, hogy Kleinheisler László? Nem. Na de volt az az áldott oslói este, benne a norvég-magyar, abban pedig a huszonhatodik perc, mikor is foci Eb-részvételt érően villant a kleinheisleri bal. Azóta ő mindannyiunk fia, testvére, cimborája, a mi vérünk.

Kleinheisler László csobánkai. Mi több, a most a bakancsos jótettnek örvendő Csobánkai Petőfi Sándor Általános Iskola büszkesége.

Keressük csak, mi köti össze Kleinheislert a bakanccsal. Hát egy sál.

Bonyolódik, igen, de kibogozzuk.

Az adománykupac tárgyaiból azonnal gazdára lelt két szurkolói sportsál, egy diósgyőrös meg egy liverpoolos, melyre Horváth Dávid diák csapott le. Dávid elég nehezen kezelhető. Konkrétan, ha olyanja van, óra közben feláll, kimegy a teremből, és még így jár a legjobban mindenki. Legalábbis így volt ez a közelmúltig.

Idézzük a sálszerző párbeszédet.

Dávid: „Ezeket vihetem?” Hercku Anikó: „Persze.” Dávid: „Komoly? Tényleg nem kell fizetni érte semmit?” Hercku Anikó: „Fizetni nem. Csak ígérd meg, hogy többet nem jössz ki óráról.” Dávid: „Hm…” Hercku Anikó: „Na?” Dávid: „Ez egy nagy zsarolás!” Hercku Anikó: „Aha.”

És az üzlet megköttetett. „Gyereket még így örülni nem láttam” – mondja a tanítónő.

Hetek teltek el, a sálak Dávidnál odahaza felkerültek a szobafalra, s a fiú tartja szavát, „az osztálylétszám hat, nem hiányzik senki”.

Dávid parádés sportember, arc lehetne a toleranciakampányban Doll mester mellett: apjával jár meccsre, mindenfélére, szurkol Fradinak, Újpestnek, Vidinek (utoljára harminc éve hallottunk ilyen kölökről, a legendás Fülesről, van-e, ki e nevet nem ismeri?). A csobánkai Dávid focistának készül, nem is lehet ez másként, hiszen a szomszédjában Kleinheislerék laknak, mi több, osztálytársának, barátjának tudhatja a nagy Kleinheisler kisöccsét, Kleinheisler Benedeket. Sorsközösséget vállaltak, együtt fociznak, sőt együtt küzdenek a tantárgyakkal: tavaly még Pomázra jártak, de elég sokból buktak, és behátráltak Csobánkára.

„Rengeteget kell edzeni, alázatosnak kell lenni, mint Laca, mert csak úgy lehet sikeres az ember” – nyilatkozza nekünk profin, sapkásan Dávid. Mire mi Benitől kérdezünk egy bénát: „Mit csináltál, amikor a bátyád belőtte a norvégoknak?” Beni: „Sírtam.”

Nem lehet nem megkeresni a tesi tanárt, Csizmadia Gábort. Annak idején ő fedezte fel „a Lacust”.

„Bizony, én zavartam el a faluból. Ha marad Csobánkán, semmi nem lesz belőle – így Csizi tanár úr. – Matekhoz, magyarhoz egyetlen neuronja volt, ha azt kiveszik a fejéből, leesik a füle, de a labdához már elsősként úgy ért hozzá, olyan játékintelligenciával bírt, amilyet azóta sem láttam, száz évben ha egyszer születik ilyen. Ráadásul ütheted, vághatod, mint a muraközi lovat, lehetetlen annyira terhelni, hogy elfáradjon. Valamelyik évvégén jutalomkönyvet akart venni neki az osztályfőnöke, de mondtam, inkább szerezzen neki bőrlabdát. Úgy lett, de már évzáró alatt rugdosni kezdett a gyerek, én szóltam rá, ki ne törjön a botrány.”

A Bozsik-program vitte s tette sínre Lacust, a III. kerületi TTVE-hez került, autóval hozták-vitték, el ne kallódjon se az úton, se általában, majd irány Felcsút. Csizi bá mereng: „Harmadikos lehetett, Csobánka játszott valakivel, eljött megnézni őt a szövetségtől két vezető, Pintér Sanyi és a későbbi felnőtt szövetségi kapitány Egervári Sándor. Megy a meccs, Lacus egyszer csak lerohan a pályáról, elhúz mellettünk, eltelik másfél perc, fut vissza, kérdem, hol jártál. Mire ő: főnök, tele volt a tartály… Ja, pisilni kellett.”

Csóró az iskola, Csizmadia tanár úr az elmúlt öt évben összesen huszonkétezer forintot kapott sportszerre, „alsó, felső egyben”.

„Tizenéve esett meg, hogy kidurrant az utolsó labdánk. Nem volt jobb ötlet, purhabbal telefújtuk a bőrt. Nem lett tőle se könnyű, se rugalmas, de Lacusékat ez nem zavarta, simán fejelgettek vele. Ülünk a tanáriban, értekezlet, berongyol a gyerek, hogy csókolom, főnök, tessen má’ odaadni az ágyúgolyót. Adtam, vitte, aznap nem volt rá panasz.”

A Petőfi múltja fényesebb, mint a jelene. A százéves épületben jobb időben közel kétszázan tanultak, ma ugye harmincöten, miközben kétszázötven iskoláskorú él a községben; aki teheti, elhordja a gyerekét.

Az iskola kanosszája a falu kanosszájából fakad.

Messziről közelítünk. A török elől menekülő rácok, vagyis szerbek alapították Csobánkát bő háromszáz éve, jöttek aztán a gyönyörű völgybe németek, szlovákok, magyarok, cigányok, nagyjából ebben a sorrendben. Mind beszélte a többi nyelvét, értette gondolkodását, jól megfértek. A második világháborúra a rendre nagycsaládos németajkúak adták a falu gerincét, de negyvenötben kitelepítették „a kollektív bűnösöket”, hétszáz embert zsuppoltak marhavagonba, fejenként egyetlen ötvenkilós batyu volt a poggyász. Itt maradt a sok porta állattal, pincével, felszereléssel, maradt ruha, ágynemű, könyv, maradtak a képek a falon. „Mit akarsz, sváb?” – ezt a kérdést kapta lépten-nyomon az a pár német, aki korábban nem kente össze magát se Volksbunddal, se SS-szimpátiával, és így megúszta a békeidők őrületét is. A megüresedő házakba jászladányi nincstelen kubikosok kerültek, csak jelentkezni kellet a jóra, ráadásul gyerekenként két hold föld is járt a beköltözőknek, persze kilencszázötvenben ment mind a téeszbe, csak hogy nekik se legyen annyira finom.

Kellett néhány évtized, mire beállt az új rend: a Tótsarok nevű községrészt az úgymond őslakosok, egészen régiek és a háború után betelepítettek népesítették be viszonylagos jólétben, a Plandics nevű zugban meg cigányok éltek viszonylagos nem jó létben, de legalább kenyeret, tisztességet adó munkalehetőséggel kezükben.

De ez is borult a rendszerváltással: kilencven körül a romák többsége (meg a nemromáké is) bukta addigi papírgyári, cementgyári, kocsigyári, textilgyári, gázgyári állását. Közben a falu Hamflandján (ejtsd: kenderföld) a semmiből kinőtt egy új negyed (harmad), a fővárosból kiköltöző, itteni mércével pénzes, a helyiekkel alig érintkező ingázókkal.

Ekkor kezdett kiürülni az iskola.

Mindezt Alvincz János meséli, a kevés megmaradt német leszármazottja ő. A demokráciában egész alpolgármesterségig vitte, majdnem civilben a belügynél képzett önvédelemre rendőröket, egészen civilben Csobánkán tartott ingyenes dzsúdó-edzéseket, volt, hogy hatvan csobánkai csapdosta egymást a tatamihoz, „az sincs már”.

Még Alvincz úrnál is többet tud erről a pár négyzetkilométerről a nyolcvanhat éves Schwenk Margit néni. Anyai ágon szlovák szál szövődött famíliája DNS-ébe, ez fialt kitelepítés alóli mentesítést családjának. Látja kezünkben Csobánka zöld színű helytörténeti könyvét, legyint rá, ugyanis neki a régiből, a barnából van példánya. „Az az igazi!”

Margit néni maga lakja házát. A szépszobában a falról nagyapja, Schwenk Náci kőművesmester néz le kopott fotóról, jobbján jókora szürkés folt. Kiderül, balkézről, cselédjétől született fiát karolta eredetiben, de aztán a hivatalos asszony kiretusáltatta a zabigyereket. Olyanokat tudunk meg tőle bő két óra alatt, hogy harminckét dűlőből áll a falu, abból huszonnyolcnak szerb a neve, de mivel a rác anyák egy, legföljebb két gyereket szültek, a huszadik századra elapadt a vérvonal. (Párhuzam ebben a fene nagy migirimigráncsozásban?)

Margit néni élő lexikon, vagy legalábbis szócikk. „Ezerháromszáztíz ember települt ki két napon, 1945. március tizenötödikén és június tizenkilencedikén, mind német, de bekeveredett közéjük egy cigány is, a Gatyás, de ő odakint hamar belehalt a honvágyba. Egyetlen bűne volt szegénynek, hogy sváb asszonyt vett feleségül, aki ráadásul elhagyta őt, de valami sumákság miatt a nőt nem vitték, csak a Gatyást. Nagyon akart itt mindenki jó magyar lenni! És az is volt. Minden különadót megfizettek volna, csak maradhassanak, hiába… Mikor elment a második vonat, csupán négyszáznyolcvan ember maradt a faluban, ha becsukom a szemem, ma is látom, ahogy gazdátlan kutyák, macskák szaladgálnak az üres utcákon.”