Szerinte az igazi, mély orosz bánat nem hasonlítható semmihez. „Csak az igazi, mély, semmihez sem hasonlítható magyar bánathoz.” Bayer ezúttal is (Merkelnek írt leveléhez hasonlóan) önmagát idézi a felvezetőben, mielőtt rátérne a lényegre, hogy miért is várja az orosz államfőt. Mert igaza van.
„Ez az első és a legfontosabb, amit el kell mondanunk. Önnek van igaza majdnem mindenben. Leginkább abban, hogy nem hagyta Oroszországot elveszni.”
Bayer tudatja azért Putyinnal, hogy azért fél is, történelmi okokból, és végtelenül megnyugtatja a tudat, hogy nincs közös határunk.
„De most önöknek van igazuk, Elnök úr, majdnem mindenben. És legyen biztos benne, hogy nekünk is igazunk van.
És tudjon arról is, hogy akik most ön és Oroszország ellen hőzöngenek itt minálunk, azok remekül kijöttek a Szovjetunióval, és helyeselték, amikor a Szovjetunió legázolt bennünket ’56-ban. Így éltek negyven évig. És pontosan annyira gyűlöltek engem akkor, amikor gyűlöltem a Szovjetuniót, mint most gyűlölnek, amiért szeretem Oroszországot, és igazat adok önnek. Éppen ezért ők a legkevésbé sem számítanak, Elnök úr. Ők Európára hivatkoznak, Európát sikoltozzák, most, amikor már nincsen Európa. Amikor még volt Európa, és én, mi, Európát vágytuk, akkor ők a Szovjetuniót éltették. Fáziskésésben vagyunk mi itt, középen, egymáshoz képest is, és minden máshoz képest is.”
Miután Bayer – a fejedelmi többesben – középre helyezi magát, szerencsétlen alkoholistaként írja le Jelcint, aki hagyta volna, hogy a Hodorkovszkij-féle idegen ügynökök eladják Oroszországot. Persze, hogy Amerikának, “annak idején megvették az amerikaiak a cártól Alaszkát, úgy vették volna meg egész Oroszországot azóta, csak még annál is kevesebbért. Viszont ki lenne mondva, hogy önök egy hibátlan demokrácia, elsőrendűen szabad ország. Mert tudja, Elnök úr, mostanában ilyen furcsa lett a szabadság arca. Felismerhetetlen, és mindenhol másmilyen.
