„Nem a csillogó fegyver vívja meg a harcot, hanem a hős szíve” – írja mottóként a Time magazin cikkében, melyben kifejti, miért az Ebola ellen küzdő embert választották az év emberének. Évtizedeken át fel-felbukkant a vírus az afrikai falvakban, mint egy mitikus szörny, ami néhány évente eljön, hogy emberáldozatokat ragadjon, majd visszatérjen barlangjába. A Nyugat számára az egész csak horrortörténet maradt.
2014-ben azonban az Ebolából járvány lett, eljutott a libériai, guineai, sierra leonei nagyvárosok szegénynegyedeibe, továbbgyűrűzött Nigériába és Maliba, majd eljutott egészen Spanyolországig, Németországig és az Egyesült Államokig. Az orvosokat és ápolókat is megfertőzte, sőt azokra is hatással volt, akik nem kapták el – Libériában egy augusztusi napon hat nő vesztette el magzatát, mert az ebolás esetek mellett már nem tudták őket is megfelelően ellátni a kórházban.
Fotó: Time
Aki az ebolás betegeken segít, az magát is kiteszi a fertőzésnek. Itt jutunk el a hősökig, a nemzetközi orvos- és segélyszervezetekig, egyházakig, és a helybéli orvosokig, mentősofőrökig, halottszállítókig. Vannak, akiket a hit motivál, vannak, akiket a hazaszeretet és vannak, akiket az ösztön, hogy küzdjenek a veszéllyel és ne meghátráljanak előle. „Ha valaki Amerikából jön ide, hogy segítsen a honfitársaimon, más meg Ugandából, akkor nekem is vállalnom kell ezt” – mondta egy libériai nővér. Egy, a fertőzést túlélő mentősofőr pedig arról beszélt, hogy a vérét akarja adni, hogy mások megmeneküljenek.
Thomas Eric Duncan halála, az első betegé, akit Amerikában diagnosztizáltak az Ebolával, valamint az őt kezelő nővér megfertőződése megrázta az amerikaiak hitét abban, hogy kórházaik fel tudják venni a harcot a betegséggel. A félelem világméretűvé vált – írja a Time.
Az Ebola harc és figyelmeztetés – az afrikai falvaktól messze azért hajthatjuk nyugodtan álomra a fejünket, mert bátor nők és férfiak küzdenek a betegség megállításáért. Rendíthetetlenségükért és kockázatvállalásukért adja nekik a Time a 2014-es év embere kitüntető címét.
