„Első osztályos unokájával érkezett hozzám egy nagymama azzal, hogy a kislány furcsán viselkedik, mióta visszajött az apjától. Nem tudta megfogalmazni, mi a baj vele, csak azt mondta, nehezen alszik el, indokolatlanul nevetgél. Nem a rendőr, hanem a pszichológus dolga bizalmas kapcsolatot kialakítani a gyerekkel; nekem ez két óra után sikerült, miután már megpróbáltam mindent és végső kétségbeesésemben megkérdeztem, tudja-e, mi az a szex. A kislány erre egészen kivirult, hosszasan beszélve és – mivel művészeti iskolába járt, gyönyörű – rajzokkal illusztrálva ecsetelte, mit művelt apa, annak barátnője és utóbbi egy barátja hármasban, szex közben. Ennek ugyanis, mint kiderült, a lány két héten keresztül rendszeresen tanúja volt.” Farkas Johanna, a Nemzeti Közszolgálati egyetem adjunktusa szerint legalább olyan ijesztő, hogy a fenti történetet sokan nem tartják családon belüli erőszaknak, mint maga a sztori. Pedig nagyon is az.
763 ezer nő
Az ELTE jogi kara egész napos konferenciát szentelt a szexuális erőszaknak kedden. Azon túl, hogy aznap volt a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja, az esemény már csak az egyetemi gólyatáborokban történt megerőszakolási botrányok miatt is üzenetértékű. Az utolsó pillanatban tették még aktuálisabbá a konferenciát a Baranya megyei főkapitányság oktatóvideói, amelyben részeg, kacér lányokkal és a „Tehetsz róla, tehetsz ellene” szlogennel adják a magyar lányok tudtára, hogy ha erőszakoskodnak velük, azt minden bizonnyal ők provokálják ki. (Illetve nem csak a magyar lányok, hanem a világ tudtára is: azóta a rendőrségi áldozathibáztatáson hüledezik a nyugati sajtó a Guardiantól a Spiegelig.)
Rögtön a videók után a Vas megyei kapitányság rátett még egy lapáttal: a Nők az erőszak árnyékában című közleményükben óva intik a lányokat a felelőtlen flörtölgetéstől: „A tapasztalatok azt mutatják, hogy a megelőzésben a női metakommunikációnak óriási szerepe van. A fiatal lányok kacérkodása gyakran válthat ki erőszakot. Fontos, hogy csak akkor közvetítsünk ismerkedési szándékot, ha valóban kapcsolatba kívánunk lépni a másik féllel, mivel a visszautasítás dühöt kelthet a hozzánk közeledőben.”
Fotó: Neményi Márton
Most, hogy már mindenki tudja, hogy a nemi erőszakot valójában a „kacérkodás” váltja ki (bármit is jelentsen ez), nem árt emlékeztetni magunkat, hogy a szexuális és fizikai erőszak javarészt nem az utcán vagy a diszkók melletti sikátorokban, hanem családon belül történik és nem miniszoknyák, mély dekoltázsok és csábos mosolyok miatt, hanem mert az elkövetők szeretik érezni a hatalmukat. Nem árt emlékeztetnünk magunkat arra sem, hogy bár a KSH-nak a rendőrségi jelentések alapján vannak adatai, hány ilyen bűncselekményből lesz ügy évente (nagyjából ezer-kétezer), valójában fogalmunk sincs, hány nő és férfi válik alkalmi vagy folyamatos erőszak áldozatává. A nemzetközi és hazai felméréseket összegezve úgy tűnik, Magyarországon a 15 évnél idősebb nők 27 százaléka élt már át erőszakot legalább egyszer. „A kutatásokat a lélekszámra felszorozva úgy tűnik, 2012-ben 763 ezer nő volt érintett” – mesélte a konferencián Horváth Éva, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) pszichológusa. „Ugyanebben az évben 1500 rendőrségi eljárás indult súlyos testi sértés miatt. Ez alapján el lehet képzelni, mekkora a látencia”, azaz az esetek hány százaléka jut el a hatóságokig, illetve mennyire veszik komolyan azokat.
Meg sem tudják különböztetni őket
Legutóbb a kilencvenes évek végén vizsgálták átfogóan a kérdést, amit eleve megnehezített, hogy a legtöbb interjúalany egyszerűen képtelen volt megszervezni, hogy egyedül maradjon a kutatókkal – mondta Horváth, aki szerint a folyamatos megfigyelés, kontroll, tipikus tünete a családon belüli erőszaknak, ami eleve nagyon tág fogalom. „Azt jelenti, hogy az egyik fél rendszeresen elnyomja a másikat testi, lelki és gazdasági erőszakkal – azaz nem engedi dolgozni vagy elveheti a pénzét.” A rendőrség rengeteg bűncselekménnyel találkozik, ha családon belüli erőszakra bukkan: „lopás, rablás, személyes szabadság megsértése, kiskorú veszélyeztetése, prostitúció” – sorolta Barkóczi Gabriella százados, a BRFK szakértője. „Valóban itt a legnagyobb látencia. Az adatokat ugyan szoktuk összesíteni, ám azok nem publikusak. A családon belüli erőszak előfordulása jelenleg mérhetetlen.”
A konferencián a rendőrök felelősségéről volt némi nézeteltérés a szakértők között. Úgy tűnt, az az alapfeltevés, hogy az egyenruhások becsülettel végeznék a dolgukat, csak éppen vagy képzetlenek, vagy nem merik vállalni a felelősséget, hogy rendet tegyenek a helyszínen, vagy maga a helyzet túl összetett ahhoz, hogy intézkedni tudjanak. Bagatellizálásról, az áldozatok hibáztatásáról nem volt szó. A százados szerint eleve gondot okoz, hogy felismerjék a bántalmazást. „Ha kihívnak egy közterületen dolgozó rendőrt, gyakran azt sem tudja eldönteni, ki az áldozat és az elkövető” – taglalta Barkóczi. „A kétéves érettségi utáni rendőri képzés erre nem készíti fel őket; csak annyit tudnak, hogy be kellene tartaniuk a protokollt, azaz elkülöníteni a feleket, rögzíteni a tényeket, beszélni a tanúkat.” Az azonban nagyon ritka, hogy elcsattan egy pofon és a feleség hívja a rendőrséget: gyakran tíz-tizenöt kemény verésbe kerül, hogy segítséget merjen kérni.
A verés ráadásul – bármilyen groteszkül is hangzik – viszonylag könnyű eset. A tünetek itt egyértelműek, ha a rendőr nem is, az orvos biztosan azonnal látja, mely zúzódást, törést nem okozhatott elesés, lépcsőről leesés; más kérdés, hogy sok szakértő inkább nem foglal állást, az orvosi titoktartásra hivatkozik, tévesen, hiszen a jogszabály felülírja azt. A lelki terrorral, a fenyegetettséggel viszont tényleg ritkán tudnak mit kezdeni a rendőrök, orvosok a százados szerint. A NANE pszichológusa ugyanakkor állítja: igenis fel lehet ismerni a családon belüli „csendes” erőszakot, világosak a jelek, ha az egyik fél retteg a másiktól, ha nem mer beszélni, ha az elkövető egy percre sem hagyja egyedül. „A szervezet segélyvonalán nagyon sokan mesélik, hogy a rendőrök be sem próbálják tartani a protokollt, nem különítik el és hallgatják ki a feleket, vagy eleve ki sem mennek.”
Ő hozta ki az állatot
Végül kérdésre került elő az áldozathibáztatás. Horváth Éva szerint a családon belüli erőszak esetében sem jobb a helyzet, mintha „kacér” lányok mennének a rendőrségre „panaszkodni”. „Sok nő panaszkodik, hogy azt kérdezgetik, mivel dühítette fel a partnerét, vagy szólnak neki, hogy legközelebb talán főzzön valami finomat. A baj az, hogy mire eljut a hatóságokig az áldozat, már annyit hallgatta, hogy ő a hibás, hogy el is hitte, valóban ő hozta ki a férfiból az állatot.” Nem segít az sem, hogy a tömegkultúra szabályosan romantizálja a párkapcsolaton belüli erőszakot: a mindent felemésztő szerelem miatti féltékenykedés, az öngyilkossággal fenyegetőzés sokszor pozitív toposzként jelenik meg a filmekben.
A százados megvédte a rendőröket, akiknek szerinte nincs egyszerű dolga. „Mégiscsak egy otthonba kell behatolniuk, nem egyszerűen kiszállnak a helyszínre. A legtöbben azért megpróbálják rábeszélni a bántalmazottat, hogy kérjen segítséget. Ők pedig elmesélik, hogy nem tudnak elköltözni, fizikailag, anyagilag, lelkileg ez lehetetlen; a rendőr pedig nem tud mit mondani erre.” Külön kategória, ha pszichiátriai beteg terrorizálja a családot, ami életveszélyes helyzet. Egy rendőr, de még a kórházi személyzet sincs felkészülve például egy Münchausen-szindrómás anyára, aki a gyerekét szépen lassan megmérgezve jár kórházról kórházra, hogy ott a szerető szülő szerepében tetszelegjen. „Jó kérdés tehát, de jó válasz biztosan nincs rá.”
