Fedél nélküliek, lakástalanok, otthontalanok – általában ezeket a szinonimákat használjuk, ha a hajléktalanokról van szó, pedig e fogalmak mást-mást jelentenek. Akik közterületen élnek – fedél nélküliek; akik nem lakásban élnek, vagy jogi státusz nélkül élnek lakásban – lakástalanok; a hajléktalanságot magát pedig, ami magába foglalja a lakás mellett a társas kapcsolatok hiányát is, otthontalanságnak nevezik a társadalomkutatók. A Political Capital Institute (PC) és a Friedrich Ebert Stiftung által rendezett tanácskozáson Krekó Péter, a PC igazgatója úgy fogalmazott, egyrészt az emberek általában nem a hajléktalanokat okolják magáért a hajléktalanságért, másrészt a társadalomban jelen van a dehumanizálás, amikor is a hajléktalanokat nem tartják teljes értékű embernek. Krekó szerint ezzel van összefüggésben a hajléktalankérdés szimplán rendészeti problémaként történő kezelése.
Fotó: Neményi Márton
Hajléktalanság: a vidéki városok problémája is
De egyáltalán hány hajléktalan ember van ma Magyarországon, illetve kik ők, és milyen réteget alkotnak? Juhász Attila, a PC vezető elemzője a tanácskozáson legfrissebb kutatásaik adatait ismertette. E szerint a 2011-es népszámlálás 234 ezer emberről állapította meg, hogy nem lakásban él. Egy 2012-es adat szerint 100 ezren vették igénybe az ellátórendszert, egy tavalyi adat alapján egészen pontosan 37377 otthontalan emberről beszélhetünk. Viszonyításképpen: ez közel annyi, mint Salgótarján lakossága.
A példa nem véletlen. A hajléktalanok háromnegyede ugyanis nagyobb vidéki városokban él. Budapesten csökken az otthontalanok száma, 2009 óta viszont az olyan megyeszékhelyeken, mint egyebek mellett Győr, Miskolc, Szeged és Zalaegerszeg, egyre többen vannak. A kutatás szerint a hajléktalanok leginkább 50 évnél idősebb személyek, jobbára iskolázatlanok, a mélyszegénységből jönnek, azonban 60-70 százalékuk munkaképesnek tartja magát. A hajléktalan férfiak 40 százaléka sohasem volt nős.
A magyar társadalom többsége empátiával tekint a hajléktalanokra, de megvannak a velük kapcsolatos sztereotípiák, úgy mint az otthontalanok általában isznak és bűnözők, félteni kell tőlük a közbiztonságot, és problémát jelentenek közegészségügyi szempontból. Általában a vagyonosabbak elutasítóbbak, a szegényebbek toleránsabbak a hajléktalanokkal. „A velük szembeni kirekesztés egyfajta védekezés, pszichológiai mechanizmus a társadalom részéről” – mondta a tanácskozáson Kende Anna szociálpszichológus.
Fotó: Kummer János
Inkább segíteni, mint büntetni
Hann Endre, a Medián ügyvezető igazgatója a Menhely Alapítvánnyal közösen tavaly végzett felmérésükről beszélt. Ez azt mutatta, hogy a válaszadók 69 százaléka szerint büntetés helyett segíteni kell a hajléktalanokat. Érdekes, hogy ez a vélemény dominált a megkérdezetteknél politikai hovatartozástól függetlenül, azaz a Fidesz, a baloldali pártok, a Jobbik és az LMP hívei egyaránt hasonlóan vélekedtek e kérdésben. A felmérésben résztvevők 59 százaléka válaszolt úgy, hogy a hajléktalanok nem tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek, 7 százalékuknak pedig a rokonságában vannak otthontalan emberek. A budapesti válaszadók 71 százaléka gyakran találkozik a hétköznapok során fedél nélkül élőkkel. Arra a kérdésre viszont, hogy törvénynek kell-e szabályoznia a közterületen élés tilalmát, 44:46 százalék volt a nemmel és az igennel válaszolók aránya, míg 10 százalék nem tudott mit felelni.
Hajléktalanság a mindennapokban
A tanácskozáson A Város Mindenkié nevű civil szervezet egyik, szállón lakó hajléktalan aktivistája arról beszélt, hogy meg kell különböztetni az intézményekben élő, az utcán lakó, valamint a saját kunyhót összeeszkábált és abban privát életet élő hajléktalanokat. A szálláson, ahol lakik, a szobák és a mellékhelyiségek tele vannak csótánnyal és poloskával. A szállóról hajnali 4-kor lehet kilépni, este 11-ig vissza kell menni. Az ott dolgozó szociális munkások árgus szemekkel lesik, kinél van alkohol, mert azt nem szabad bevinni. Az aktivista szerint ez nonszensz, mert egy szakembernek nem a szigorú portás szerepét kellene játszania, hanem segítenie kellene a hajléktalanoknak.
„Aki bekerül egy szállóra, annak nincs kiút az ellátórendszerből” – foglalta össze Fekete-Nagy Mikós a szállón élő hajléktalanok legnagyobb problémáját. Sokkal inkább a szociális bérlakás jelentene megoldást. A hajléktalanok szívesen laknának benne, és a munkakeresésben is segítene, hiszen ahhoz sok esetben bejelentett lakcím szükséges.
Fotó: MTI/Beliczay László
Jó gyakorlatok és ellenpéldák
A hajléktalanokat ellátó rendszer forráshiányos, de működik, az otthontalanokat segítő civil szervezetek sokat tudnak tenni, és itthon általában jobb a helyzet e téren, mint sok volt szocialista közép-kelet-európai országban – jó példa a lakhatás megoldására azonban kevés van. Ritka kivételnek számít a kőbányai önkormányzat, ami idén négy szociális bérlakást utalt ki hajléktalanoknak. A lakásokat civil aktivisták és hajléktalanok hozták rendbe a beköltözés előtt. A fővárosi kerületek önkormányzatainak bérlakás-állománya folyamatosan csökken ugyan, de bőven van annyi üresen álló ingatlan, amibe hajléktalanokat lehetne költöztetni.
Az önkormányzatok egy jelentős része viszont úgy gondolkodik, hogy a lakáskérdés megoldása nem rájuk tartozik; számukra csupán az a fontos, hogy az ő kerületükben ne legyenek hajléktalanok. Ebben a szemléletben tükröződik vissza a hajléktalanság rendészeti szempontú megközelítése. Pintér Sándor belügyminiszter 2010-ben azt mondta, megtisztítják a közterületeket a koldusoktól és „az ország hangulatát rontó személyektől”. Orbán Viktor miniszterelnök 2012-ben egy beszédében úgy fogalmazott, „a hajléktalanság, mint élethelyzet nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyük a többi, nem hajléktalan ember életét”. Ez a fajta gondolkodás és a közterületen élés kriminalizálása ugyanakkor előhívott egy bizonyos társadalmi szolidaritást, a hajléktalanok melletti kiállást – állapították meg a tanácskozás résztvevői.
