Mint a vas- és acélkohók gyomra, úgy hevült szívünk minden május elsején. A felvonulást kötelezőnek érezte az is, akinek nem volt az, és nagyjából mindenki utálta. Valószínűleg a dísztribünön sem lehetett kellemes álló nap ácsorogni. A tömbösített nép laposan pislantgatott a fröccsöntött mosollyal integető vezérek felé (mert miattuk kellett masírozni), a föntiek meg abba az irányba vetették tekintetüket, amerre Moszkvát sejtették (ugyanazért). Közben a ligetben hűvös sör, olajban sercegő lángos, szédületes körhinták és a céllövölde tüzelésre kész (értsd: félrehordó) légpuskák várták a dolgozók tikkadt tömegeit. Legalább részben boldog semmittevéssel ünnepelni a munka ünnepét: a legszebb paradoxon. Isten áldja meg a szovjet elvtársakat, akik kitalálták!

És ha azt mondanánk, hogy május elsejét pont nem ők, hanem a kapitalista világ álmodta ilyen szépre? Ne hülyéskedjünk? Nem tesszük, tényleg így van. Figyeljen csak.

Sokan adták az életüket a nyolc óra munkáért

szerző: Bihari Dániel

Évszázados harc és tucatnyi áldozat kellett ahhoz, hogy a 16 órás munkanap 8 órára csökkenjen. Minden 1817-ben kezdődött, amikor a szegénysorból származó, épp ezért az alkalmazottaival a korban szokásosnál jobban törődő gyáros, Robert Owen megfogalmazta és közzétette a munkások vonatkozó követeléseit, egyebek mellett az addigi 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. Nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés. (Nem, ezt nem Nagy Feró találta ki.) A háttérben természetesen az ipari forradalommal megjelent munkásosztály tarthatatlan szociális helyzete, jogainak és kötelezettségeinek rendezetlensége állt.

Ahhoz, hogy az évszázados, tüntetésekkel, tárgyalásokkal, felvonulásokkal és sztrájkokkal vívott “harcot” ma május elsejéhez kössük, a véres chicagói események vezettek: 1886-ban az amerikai szakszervezetek 350 ezer munkás részvételével többnapos tüntetéssorozatot és sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért.

Millwaukee-ban a kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt, kilenc holttest maradt a helyszínen. Chicagóban a munkások és a rendőrök közti konfliktus négy áldozatot követelő sortűzbe torkollt. Amikor anarchisták beszálltak az összecsapásokba, rendőrök is életüket veszítették. Két évvel később, 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség kongresszusa elhatározta, hogy az áldozatok emlékére május elsején tüntetéseket rendeznek, és a megmozdulást nemzetközi szintre emeli.

Végül 1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé, amely elhatározta: a chicagói emléktüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonulnak fel világszerte. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a következő évben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.

Magyarországon a munkás május elsejéről először szintén 1890-ben emlékeztek meg.

A nemzetközi szocialista- és munkásmozgalmak térnyerésével együtt bővültek a munkásjogok. A hagyományos munkásünnep a huszadik század folyamán először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után a szocialista-kommunista blokk országaiban az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének titulált napot a munka ünnepévé keresztelték át, mivel ez jobban megfelelt a szocialista rezsimeknek.

A népet pedig tényleg jobban érdekelte a saját boldogulása a bonyolult politikai manővereknél. Miközben egyre jobban gulyásosodott a magyar kommunizmus, csak keveseket érdekelt, hogy nemzetközi helyzet egyre élesedett. A mélyülő hidegháború kellemetlen mellékhatásaira csak a felső vezetés készült fel.

Egy lenyűgözően precíz rendszer, ami elavult, mire készen lett

szerző: Neményi Márton

Ha van szimbóluma a hidegháborús atomparának Budapesten, akkor az a Várhegy gyomrában kígyózó barlangrendszer kórházként és atombunkerként működő egy kilométeres szakasza. A Sziklakórház sokkal előbb volt légókórház, mint bunker – a második világháború utolsó éveiben olykor egyszerre hétszáz sebesültet is elláttak a kétszáz fő befogadóképességű intézményben -, de ami a forradalom után történt vele, az sokat elmond az akkori közhangulatról.

Ötvenhat után – amikor is néha súlyos nővérhiány közepette kezelték a sebesülteket, függetlenül attól, hogy karhatalmisták vagy forradalmárok voltak-e -, a mélyülő hidegháború árnyékában magától értetődött, hogy atombunkerré alakítják a kiterjedt, kétezer-négyszáz négyzetméter alapterületű részt. A terv az volt, hogy meghagyják ugyan kórháznak, de úgy építik át, hogy egy atomtámadás esetén fogadhassa, sugármentesíthesse, és a külvilágtól hermetikusan elzárva hetekig életben tarthassa a túlélőket.

Ehhez teljes önellátás kellett. A munkálatok 1958-tól 1962-ig tartottak; az átalakítás olyan jól sikerült, hogy a mai napig minden működőképes, a most múzeumként funkcionáló intézmény mai fenntartói is használják a gépeket, azaz a látogatók nem csak kiállítási tárgyakat látnak a kulisszák mögött.

A Sziklakórházban minden árammal működött; ha a külső ellátás valamiért megszakadt volna, Ganz dízelaggregátorok veszik át a szerepet. Saját kutat is fúrtak, és tanulva a korábbiakból – a háborúban, a várnegyedben tévedésből felrobbantott főnyomócső miatt a kórház víz nélkül maradt – saját tartályt is építettek, ami három hétre elegendő készletet raktározott.

A János kórház személyzetéből válogatták ki a csapatot, melynek tagjai készen álltak az „eseményre”. Ha beütött volna a baj, az orvosok, a nővérek, a gépészek és segítőik – összesen pár tucat fő – azonnal beköltöznek a Sziklakórházba, és várják, hogy dörömböljenek a túlélők, valamint a felszínen további túlélőket kerestek volna. Ekkor hetvenkét órára teljesen, a következő hetekben pedig részlegesen lezárták volna a barlangot. A készenlét folyamatos volt, évente teljes körű gyakorlattal akadályozták meg, hogy berozsdásodjanak ösztöneik.

A protokoll a következő: a remélt túlélők hosszú átereszen lépnek be – vagy hozzák be őket – a fertőtlenítő helyiségbe. Itt sugárzásmérővel vizsgálják meg őket, a védőruhás, gázmaszkos dolgozók lehámozzák róluk a ruhát, leborotválják hajukat, szőrzetüket, majd mentesítő oldattal súrolják át őket. Eztán jön a zuhany, majd polgári védelmi egyenruhában léphetnek be magába a kórházba, és már kezdődhet is a kezelés.

A lenyűgözően precíz munka és készenlét iróniája, hogy a hatvanas évek végére, a neutronbomba feltalálásával elavulttá vált az intézmény, hiszen az új technológia pusztításától ez a rendszer sem védte volna meg a túlélőket. A Sziklakórháznak azért eztán is gondját viselte a János kórház: a készenléti személyzet még vagy húsz évig gyakorlatozott, a polgári védelem pedig raktárnak használta a barlangot. Bezárni senki sem akarta, még akkor is gondozta egy család – szellőztettek, takarítottak, újraágyaztak -, amikor nyilvánvaló volt, hogy atombunkerként értelmezhetetlen.

Mementónak viszont jó.

Pedig volt egy pillanat, vagyis néhány nap, amikor érdemes lett volna ide elbújni. Ki tudja, tán akadtak, akik megtették. De az is lehet, senki sem sejtette, hogy a világ addigi legnagyobb nukleáris katasztrófája történt 1986 áprilisában, gyakorlatilag a szomszédban.

A legsugárzóbb május elseje: 1986, Csernobil után pár nappal

szerző: Nagy József

A szocialista államok közötti szolidaritás ékes példája 1986. május elseje.

Történt, hogy bő öt nappal korábban, április huszonhatodikán, hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant a csernobili atomerőmű négyes reaktora. A radioaktív felhő Magyarországot is elérte, ám ahelyett, hogy a „lakosság” egy-két hétig minimalizálta volna a szabadban töltött órái számát, valamint a friss zöldség fogyasztását, a nép örült a tavasznak. (Sőt, e sorok írója középiskolásként több délutánján is kivezényelt diákként masírozott föl-alá a Felvonulási téren, majd elsején, magán Munka Ünnepén órákig várva sorára végül iskolatársaival együtt abszolválta a kötelező párszáz métert Kádár János és az MSZMP vezérkara előtt. Majd hazament tojásosnokedlizni. Jódizotópos salátával.)

Inkognitóban a telefonfülkéből

A szovjet vezetés „ösztönösen” próbálta eltitkolni a katasztrófát, de mivel az izotópoknak még központi bizottsági határozat sem parancsol, a szomszédos Svédországban már órák múlva érzékelték a Szovjetunió felől érkező radioaktív felhőt. Idehaza a KFKI néhány munkatársa vette a bátorságot, hogy a katasztrófát követő délelőttön, utcai telefonfülkéből felhívjon több budapesti és megyeközponti óvodát, bölcsődét, arra figyelmeztetve a pedagógusokat: „Olyan erős a Nap sugárzása, hogy az veszélyes lehet a gyerekekre.” A hír ezekből az intézményekből terjedt el az országban.

Ahogy a Wikipédia is írja, két nappal később, április 28-án a Magyar Rádió este kilences hírműsorában Bedő Iván, a hírszerkesztőség turnusvezetője a BBC-re hivatkozva bejelentette a katasztrófát; Bedőt utóbb megbüntették. A környező szocialista országokban is ment a titkolózás, és amikor végre hírt adtak a balesetről, igyekeztek megnyugtatgatni (értsd: félrevezetni) a lakosságot, mondván, a szovjetek urai a helyzetnek, hazánkban bárki bármit ehet, ihat, sétafikálhat.

A radioaktív felhő első része április 29-én érte el Magyarországot.

Mind meghalunk?

Csernobil magyarországi hatásáról mindenfélét olvasni. Van, aki a rákos megbetegedések jelentős emelkedéséről elmélkedik, és ezért egyértelműen az atomerőmű-katasztrófát teszi felelőssé. De például Marx György az Atommag közelben című könyvében azt írja, Magyarországon az 1986-ban kapott többletdózis mindössze 0,2 mSv volt. Összehasonlításul: a háttérdózis átlagosan 3 mSv/év; a 0,2 mSv fél doboz cigaretta elszívásával egyenértékűplusz sugárzást jelent, és 10 mikrorizikó kockázatnak felel meg. (Utóbbi jelentése: egymillió, ennek és csak ennek a hatásnak kitett ember közül 10 halálát okozza az adott behatás.)

Más tanulmányok is arra jutottak, hogy elsősorban a Csernobil közvetlen közelében élők között pusztított a tragédia, s köztük is főleg az első napokban, hiszen a legtöbb megbetegedést okozó jód-131 felezési ideje mindössze nyolc nap, így ez az anyag néhány héten belül lebomlott. „Pech” viszont, hogy a másik gyilkos, a Cézium-137 harminc év alatt feleződik, s ma is mérhető mennyiségben találni belőle a talajban Európa távoli pontjain is.

A Csernobilhoz köthető tán egyetlen jelentős magyarországi botrány a katasztrófa utáni hónapokban Kijev környékén fuvarozó magyar kamionosok ügyében robbant ki. Sofőrjeink is számottevő sugárdózist kaptak, sokuk pár éven belül meghalt, az utólagos vizsgálat azonban nem mutatott ki egyértelmű összefüggést a radioaktív fertőzés és a megbetegedések között.

Sármány Erika
Kummer János
Nagy Dénes

A cikkben felhasznált fotók:

Kummer János
Neményi Márton
AFP / Europress Fotóügynökség
Fortepan
MTI archív