Húsz éves korában, egyik napról a másikra tudta meg, hogy leukémiás, napokon múlik az élete. Az addig csak injekciós tűtől rettegő lány fél évig küzdött a halálos kórral, mindennap írt naplójába, kivéve egyszer, amikor hatalmas fájdalmakkal küzdött. A fiatalság gondtalan napjai helyett ő megjárta poklot, majd meggyógyult és számára egy igazi tündérmese vette kezdetét. Könyvet írt naplója jegyzeteiből, célul vette, hogy felszólítsa az embereket: értékeljék életüket és a mindennapok apró örömeit.
Koncz Enikőről mára senki sem hinné, hogy valamikor egy szörnyű betegséggel küzdött. Az életvidám hölgy már csak rossz emlékként tekintett a múltba, mikor elmesélte nekünk tanulságos történetét.
fotó: Rácz Ágnes
fotó: Rácz Ágnes„Nem tudhatod reggel, amikor felébredsz, hogy hős leszel vagy áldozat!”
A 23 éves győri lány mély őszinteséggel mesélt a Győr24-nek arról, hogyan gyűrte le azt a gyilkos betegséget, melyben évente több ezren halnak meg szerte a világon, s a túlélés kizárólag a szerencsén és az akaraterőn múlik.
„2011 nyarán szembesítettek a szörnyű diagnózissal. Egyik nap még a Balatonon nyaraltam, másnap már rosszul éreztem magam és magas lázzal fordultam orvoshoz. Aki azt mondta semmi komoly, de életembe először azzal a különös megérzéssel jöttem ki a rendelőből, hogy biztos valamit nem vett észre. Az állapotom folyamatosan romlott, az volt a „szerencsém”, hogy még aznap a vádlimon kijött egy hatalmas fekete folt, így azonnal visszamentünk a doktorhoz. Akkor vettek vért tőlem és este már a háziorvosom ott is volt nálunk, közölte, hogy leukémiás vagyok”– mesélt a megpróbáltatások első lépcsőiről a Koncz Enikő.
„Összeomlottam, dühkitörésem volt, és nevettem”
„Korábban úgy álltam ehhez, hogy ha nekem ilyen, vagy ehhez hasonló betegségem lesz, akkor én azonnal „Dunának megyek”. Amikor megtudtam, hogy leukémiás vagyok, úgy éreztem, beleomlok a saját testembe. Eltompult az arcom, nem éreztem semmit, csak egy képet láttam magam előtt, ahogy öngyilkos leszek. De amint kitisztult az első sokk után az elmém, tudtam, ha magam miatt nem is, de szeretteimért muszáj küzdenem a betegséggel.
„Az utolsó két kezelés a legrosszabb, a kemoterápia alapból megterhelő, de ahogy telik az idő, egyre nehezebben viseli az ember. A legfájdalmasabb dolgok mégsem a mellékhatások voltak, hanem amikor azt láttam, hogy a betegségem miatt távolodott el tőlem néhány számomra fontos ember. Jobbik esetben, azért mert nem képesek végig nézni azt, ami történik velem.
Amikor bezártak a kórterembe, megmondtam édesanyámnak, hogy mit hozzon be nekem. A rajzolás nagyon sokat segített, illetve minden nap írtam a naplómat, csak egyszer nem. Akkor már annyira fájt, hogy nem voltam rá képes.” Olyan szempontból céltudatos voltam, hogy ha rossz kedvem volt, akkor tudtam, hogy mit kell tennem ellene. Szeretem a teát, a művészeteket, szeretek rajzolni, festeni.
Enikő kérdésünkre arról is beszélt, hogy míg mások idegenkednek már a kórházak szagától is, ő szeretett ott, ott talált menedékre. Ami másnak börtön, az nekem a mennyország volt, még ha tűk is lógtak belőlem. Én ott megtaláltam a lelki békémet – fogalmazott.
Gyönyörűek vagyunk, ne akkor jöjjünk rá, mikor késő
„Rengeteg mindenre megtanított a betegség, de főképp arra, hogy értékeljem önmagamat és az életemet. Mielőtt beteg lettem és belenéztem a tükörbe, mindig volt valamilyen problémám a külsőmmel. Betegen, sárgán, kihullott hajjal, amikor visszanéztem a régi képeimet azt mondtam, úristen, de gyönyörű ez a lány! Fontos, hogy kilegyünk békülve önmagunkkal, mert mi emberek gyönyörűek vagyunk és ne akkor jöjjünk rá, amikor már késő.
,,Helyreálltak a kromoszómák, és már a csontvelő is egészséges. Még decemberben egyszer be kell feküdnöm egy utókezelésre, de januárban már vége a kemónak. Igaz, csak évek múlva jelenthető ki, hogy “gyógyult”. De már nem vagyok leukémiás. Januártól elkezdhetek lassan visszaállni az életbe.”
Enikő könyvet is írt megpróbáltatásairól. Mikor megkérdeztük kinek ajánlja a művet, meglepő módon azt felelte, hogy betegsorstársainak nem, épp ellenkezőleg: az egészséges embereknek.
„Mindig is szerettem írni: verseket, meséket, egy nem nyilvános blogom is volt, de sosem mertem felfedni írásaimat, a betegség viszont annyira megerősített, hogy a saját gátjaimat is sikerült átugranom. Decemberben megjelent első regényem: „Egy érinthetetlen lány naplója” címmel. Betegeknek nem ajánlom a könyvem, szerintem minden egészséges embernek el kell olvasnia egy ilyen történetet, mert olyan dolgokat írtam le, amik itt vannak körülöttünk a hétköznapokban, de nem vesszük észre, annyira sietünk.”
