Hiller – L. Simon: Sosem buzizunk

Kiderült: volt kötél. Csak nem kifeszítve, hanem fellógatva.

L. Simon László: Milyen kötél?

Januárban interjúztunk utoljára, akkor még ön vezette a kulturális államtitkárságot. Szóba került, hogy elég gyakran kritikus a saját pártjával, ami rejt némi veszélyt a karrierjére nézve. Mondta, próbál balanszírozni a lojalitás és a szabad véleménynyilvánítás között. Úgy zártuk a beszélgetést, „majd meglátjuk”, ebben az egyensúlyozósdiban egyáltalán van-e ön alatt kötél. Aztán pár nappal a cikk megjelenése után leváltották. Fellógatták.

L. S. L.: Egyáltalán nem érzem magam fellógatva. Egyszerűen arról van szó, hogy Balog miniszter úr nem velem képzelte a további munkát.

Fotók: Berecz Valter

Megkönnyebbült, vagy lebőgésként élte meg a menesztését?

L. S. L.: Az könnyebbül meg, aki túl nagy nyomástól szabadul – én bírtam, sőt diktáltam a tempót. És az bőg le, aki alkalmatlannak bizonyul – az én szakmaiságomat nem érte belső bírálat, nyilvánvaló, hogy a miniszter és a köztem lévő habitusbéli különbség vezetett a végkifejlethez. Igyekeztem méltósággal, elegánsan viselni a helyzetet, s ma sem dolgozom kevesebbet, mint államtitkár koromban.

Most hármasban, Hiller Istvánnal ültünk le beszélgetni. Tudni önökről, hogy jó viszonyt ápolnak. Hiller István annak idején tán még szurkolt is L. Simon államtitkárnak. Már amennyiben egyáltalán engedélyezett tevékenység szurkolni bárki túloldalinak.

Hiller István: Ha voltak, netán vannak is ilyen kötelmek, én ragaszkodom ahhoz, hogy minden kérdésben kialakíthassak önálló véleményt. L. Simon László annak idején könyvet jelentetett meg az én kulturális politikámról. Nagyon kritikusat, de el kell ismernem, akadtak benne helyes, eredeti meglátások. Én sajnos nem írhatok könyvet az ő érájáról, ugyanis mindössze nyolc hónapot töltött hivatalban, s ez kevés ahhoz, hogy reális képet alkothassunk bárki kulturális politikájáról. Így aztán nem jutottam el a szurkolni vagy nem szurkolni kérdésig. Annyit azért leszögezhetek: államtitkárként a koncepcionális építkezés jeleit mutatta.

Az már valami.

L. S. L.: Miért is?

Mert azt jelenti: létezik terület az Orbán-kormányban, ahol a vezetőnek lehet saját koncepciója.

H. I.: Azért erre ne vegyünk mérget. Balog miniszter egy múlt hétfői bizottsági meghallgatáson arról beszélt: más ez a kormány, mint a szociké volt, itt nem a tárcák közti lobbiküzdelmek során dőlnek el az ügyek, hanem erős miniszterelnöki akarat köré szerveződik az élet. Ezt én úgy értelmezem, hogy a komplett államapparátus Orbán szolgálatába állt, a miniszterek és az államtitkárok szimpla végrehajtók.

Mégiscsak ő a kormány feje

Számít, ki a kultuszállamtitkár?

L. S. L.: Persze, hogy számít. A politikában akkora a szabadságod, amekkorát kiharcolsz magadnak. Nekem volt mozgásterem.

H. I.: Koalíciókötések idején rendre az egészségügy és az oktatás a feszítő pont, e tekintetben a kultúra békésebb terület. Ebből fakad az a szerencsés mellékkörülmény, hogy a kultúra politikai vezetője meglepően nagy mozgástérrel rendelkezik, a személynek nagyobb a szerepe, mint másutt. Érvényre juttathatod az akaratodat, ha van elképzelésed, erőd és időd.  Csakhogy 2010 óta három államtitkár váltotta egymást a kultúra élén. Így lehetetlen koherens kulturális politikát építeni. Ha a fejedben ugyan megfogan a vers, de leírni nincs időd, abból nem lesz költemény.

L. S. L.: Akkor lenne igazad, ha az utánam következő Halász János gyökeresen másképpen csinálna mindent, mint ahogy én elindítottam. De erről szó sincs.

Halászt nem látni sehol.

L. S. L.: Csendben teszi a dolgát. Az ellenzék felrója, hogy a miniszterelnök dönt fontos kultúrpolitikai kérdésekben. De mi is azzal a baj, hogy e téren is megnyilvánul? Mégiscsak ő a kormány feje. Például a személyes koncepciója volt, hogy a vidéki múzeumokat adjuk oda az önkormányzatoknak. Én magamévá tettem az ötletet, s a részletek kidolgozása, valamint a megvalósítás már teljes egészében az irányításom alatt zajlott. A miniszterelnök a kultúrában is sokakat meghallgat. Hisz az értékpluralizmusban.

H. I.: Orbán Viktor legfontosabb szempontja a kultúrpolitikában, hogy ne legyen balhé. Értsd, akkor figyel föl e területre, ha botrány robban ki, hiszen az zavarja a kormányzásban. Az elmúlt másfél évtized magyar miniszterelnökeinek finoman szólva sem a kultúra állt az érdeklődésük fókuszában, és persze a gazdasági, társadalmi helyzet is hátrébb sorolta a problémáinkat. Ezzel együtt komoly változásnak lehettünk szemtanúi: az első Orbán-kormánynak még volt kulturális stratégiája, a másodiknak már nincs.

Hadd fordítom le L. Simon László szavait

L. S. L.: Már hogyne lenne!

H. I.: Az 1998-as Orbán-kormány kultúrpolitikája nagy ünnepségekre, koronaúsztatásra épült. Köze nem volt a modern jobboldali politikához, kizárólag hagyományokból táplálkozott, de kifelé mégis egységes képet mutatott, s 2002-ben a kormánnyal együtt megbukott. 2010 óta viszont az a módi, hogy egyes személyek rendelkeznek ugyan vitaképes elképzelésekkel, de ezek az ötletek nem emelkednek kormánystratégiává.

L. S. L.: A miniszterelnök most az ország gazdasági és politikai szuverenitásának rekonstrukciójával van elfoglalva. Ilyenkor számára nem az a legfontosabb kérdés, mennyi plusz pénzt adjunk színházra, hanem az, hogy elkerüljük a becsődölt görögök sorsát.

H. I.: Hadd fordítom le L. Simon László szavait: a kormányfő folyamatosan konfliktusokat vállal itthon és külföldön egyaránt. Ebben a helyzetben a kultúra a hierarchia aljára szorul. Pedig rettentően rossz a hírünk a világban, s pont ilyenkor komoly szükség volna a kultúránk bemutatásával javítani megítélésünkön. Csakhogy mi nem az értékeink népszerűsítésére használjuk a kulturális csatornákat, hanem az Orbán-kormány politikájának propagandájára. És ez nagyon nagy baj.

L. S. L.: Te is tudod, hogy nem igaz, amit mondasz! Csak arra százmillió forintot adtunk a Balassi Intézetnek, hogy jelen legyen külföldi könyvvásárokon. Ehhez képest, amikor te voltál miniszter, Magyarország kizárólag a frankfurti könyvvásáron mutatkozott, meg esetleg ott, ahová díszvendégnek hívták. A kultúrán keresztüli országképjavítás szerintem is stratégiai kérdés.

H. I.: Licitálgathatunk, de az a beszélgetés színvonalvesztését hozza. Nézd meg a velünk foglalkozó sajtót! Olvasom a német, az olasz és az angol nyelvű lapokat – lehangoló képet rajzolnak rólunk, nyoma sincs, hogy jottányit is javítana az a balassis százmillió.

Olvasom a német, az olasz és az angol nyelvű lapokat

L. S. L.: Ti mit tettetek az országképért?

H. I.: A kulturális évadok rendszerét az első Orbán-kormány találta ki, mi átvettük, s csak Angliában egymillió-kétszázezer látogatót vittünk be a rendezvényeinkre. Kár, hogy ti már nem éltek ezzel a lehetőséggel.

L. S. L.: Dehogy nem élünk! Most csináljuk az olasz évadot.

H. I.: Tizenhat hónap szervezés után ott voltunk a legjelentősebb brit városokban. Ez egész más, mint tető alá hozni néhány hangulatos itáliai kiállítást.

L. S. L.: Az idei központi költségvetésből közel 110 milliárd forint jut kultúrára. Ez jelentős előrelépés ahhoz képest, ami neked jutott az utolsó miniszteri évedben.

Ugye ez már a licitálósdi?

H. I.: Oda próbálok kilyukadni, hogy hozzánk hasonló adottságú, a világgazdaságban nem meghatározó erejű országok, például a balti államok és a románok elképesztő intenzitású kulturális politikát folytatnak külföldön. Azt gondolják, ha vége lesz a válságnak, a kultúra eszközeivel lehet újfajta kapcsolatokat kialakítani. A kultúrával építenek kikötőt, ahová majd befuthat az országuk hajója.

A mi országhajónkra mi lesz festve? Turulmadár vagy uniós lobogó? Kérdeztem abban a januári interjúban L. Simon Lászlótól: „Ön szerint ez még az az Orbán, aki modernizálni, nyugatosítani szeretne? Vagy inkább az, aki föladja a nagy tervet, s felismerve, hogy ez itt Horthy és Kádár országa – ahol fehér ló kell, árvalányhaj és krumplileves –, politikusként ennek áll az élére?”

L. S. L.: Mit válaszoltam?

Nem vállalt túl nagy kockázatot. „A miniszterelnök úr teljességgel elkötelezett a demokratikus intézményrendszer mellett.”

L. S. L.: Most hadd tegyem hozzá: Orbán Viktor összetett személyiség. Felismerte, hogy politikai támogatói egy része számára fontos, hogy Ópusztaszeren turul álljon. Fel is avatta. De miért is ne tette volna? Olyan vezetőnk van, aki kőkeményen harcol a teljes magyarságért, s ez összetett kortárs kultúrát feltételez. De azt se feledjük: olyan miniszterelnökünk van, aki nem tűri a cigányozást és a zsidózást.

Andrássyval mi a baj?

Orbán egyik árvízi sajtótájékoztatóján főispánnak titulálta a megyei kormánymegbízottat, egy másikon főpolgármester urunknak Tarlós Istvánt. Ez most lazaság, irónia, vagy ellenkezőleg: árvalányhajas, hűbérláncos tempót leplez le?

L. S. L.: Lépjünk vissza az időben. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel sok értéket hajított ki az ablakon. A megyeházák faláról múzeumba száműzték a főispáni festményeket, a márvány emléktáblákat leverték, mindent átneveztek. Kiforgatták a sarkából a világot. Betegesen féltek a múlttól, de mi nem követjük a példájukat. Nem avíttság, ha akár nyelvileg is rekonstruálunk intézményeket. Azzal, hogy visszahoztuk a kúriát, nem hoztuk vissza a Horthy-rendszert. Münchenben senkinek sem okoz gondot, amikor egyesek bőr rövidnadrágban vonulnak föl, és attól sem omlik össze a világ, hogy a németek kancellárnak nevezik a miniszterelnöküket. Pedig ott is huszonegyedik századot írnak.

H. I.: A bajor viselet és az 1944-es magyar minta között elég nagy a különbség.

L. S. L.: Nem beszéltem az 1944-es magyar mintáról.

H. I.: Én beszélek róla. Itt ülünk a Parlamentben, s ha kinézünk az ablakon, azt látjuk, 1944-es mintára épül át az ország főtere, a Kossuth tér.

L. S. L.: Az országgyűlési határozat szerint a nyilas hatalomátvétel előtti állapothoz kell visszatérni.

H. I.: Vagyis a ’44 előttihez. A felfogásról beszélek. Ott áll majd Andrássy Gyula lovas szobra.

L. S. L.: Andrássyval mi a baj?

H. I.: Vele semmi. Sőt kimondott tisztelője vagyok a politikájának. Amott viszont Tisza István szobra lesz látható. Azé a Tiszáé, aki utálta Adyt, és Ady is őt. Azé a Tiszáé, aki utálta a progressziót, és a progresszió is őt, és halála után száz évvel sem változott ez a viszony. Én sem fogom tisztelni Tisza István szobrát, pláne azt, amit sugall. Orbán törekvése valami régi új felépítése. Nem egyszerűen a négyéves ciklus időbeli, politikai kihasználása zajlik, hanem rendszerépítés. A Fidesz megbízatása négy évre szól, de a miniszterelnök bevallottan sokkal hosszabb távra tervez. Csakhogy ő nem húsz évre kért, s nem is annyira kapott felhatalmazást. Választási programjában nem szerepelt olyan pont, hogy akartok-e új rendszert, de még olyan sem, hogy akarjátok-e az iskolák államosítását. Egyáltalán: semmilyen program nem volt, mert jobbnak látta anélkül megszerezni a hatalmat. A formálódó struktúrában a kultúrának egyelőre csekély szerep jut. Beszédes, ami a Magyar Művészeti Akadémiában zajlik: jelentős kulturális privilégiumok juttatása egy azonos ízlésvilágon alapuló társaságnak. Ez még csak a pozíciófoglalás, a java eztán következik. A „milyen ország készül” kérdésben most az állítmány, a készül szó a leglényegesebb.

Elképesztő a vergődés

L. S. L.: Esterházy Péter azt mondja, Magyarországon nincs diktatúra, hanem demokrácia van. Egyetértek vele. És tisztában vagyok azzal is, hogy demokratikus körülmények között lehetetlen a többségtől idegen értékrendet erőltetni a társadalomra. Az csak diktatúrában lehetséges. Vagyis nincs miért aggodalmaskodni. Az pedig természetes, hogy a miniszterelnök kultúrához való viszonya, az országról, a magyar társadalomról alkotott képe nagymértékben változott ahhoz képest, ami az 1998-as fiatal kormányfő fejében kavargott.

Milyen országot látott akkoriban, s most milyen országot lát?

L. S. L.: Erről kérdezze őt!

H. I.: Én ezt szívesen megválaszolom. A ’98-as Orbán rendszercentrikus országot látott, a 2010-es Orbán viszont személycentrikus országot lát. Az a felismerése, hogy csak akkor tudja kiépíteni az általa vágyott rendszert, ha azt egyetlen személyhez köti a nép. Ez az erős vezető önképe. Néha úgy érzem, álmaiban a zászlókra nem az van hímezve, hogy demokrácia és Magyarország, hanem az: Orbán és Magyarország.

L. S. L.: A Magyarország stimmel. A másik kifejezés viszont ez: magyar nemzet. Ami bizony markáns különbség az elődeihez képest. A miniszterelnök valóban át akarja formálni az országot, de ez csak abban az esetben mehet végbe, ha találkozik a többség véleményével, igényével. Ha nem, akkor bukik a kormány.

H. I.: Az utolsó tagmondatban legyen igazad. A többiben viszont tévedsz. A miniszterelnök abszolutisztikus politikát visz, rá akarja kényszeríteni akaratát a társadalomra. Ennek a kormánynak nincs önkorrekciós képessége, legföljebb a miniszterelnöknek van olykor némi belátása. Nézzük például a felsőoktatást. Elképesztő a 2010 őszétől 2012 karácsonyáig mutatott vergődés. A saját törvényeiket sem tudták betartatni a vezetők, aztán, ahogy a miniszterelnök érzékelte az erősödő társadalmi nyomást, látta a hóesésben vonuló diákokat, nos, akkor egy romkocsmában eldöntötte, merre is fordítsa a magyar felsőoktatást.

L. S. L.: Az is valami, hogy legalább Orbán Viktor önkorrekciós képességét elismered.

H. I.: Amikor úgy látja, hogy egy részterület nem korrigálása veszélyezteti az egészet, szívfájdalom nélkül leválik róla. Ilyen értelemben valóban figyel az emberek elvárásaira.

A miniszterelnök át akarja alakítani a mentalitást

Milyen országot is szeretnének a magyar emberek?

H. I.: Ki ilyet, ki olyat. Roppant vegyes mentalitású nép ez. E kérdésben nem jobboldal és baloldal között feszül ellentét, hanem abban, hogy megdönthetetlennek tartom a miniszterelnöki tekintélyt, vagy sem.

L. S. L.: Emlékszem azokra a 2002-es jövendölésekre, melyek szerint Orbán Viktor egy esetleges választási vereség esetén nem adná át a hatalmát. Aztán csak átadta. Nem is volt kérdéses. Ennyit az abszolutisztikus eszmefuttatásról. A magyar társadalom többsége individualista. Ez még a jobboldaliakra is igaz: azzal együtt, hogy szívesen hangoztatnak közösségi elveket, sokkal kevésbé az egyszemélyi rendszer hívei, mint ahogy azt a baloldalon láttatni szeretnék.

H. I.: Tévedsz.

L. S. L.: Még azok is, akik úgymond feltétel nélkül elfogadják vezetőjüknek Orbán Viktort, addig maradnak hívei, amíg nem látják veszélyben a demokratikus rendszert. Arra nincs társadalmi támogatottság, hogy a hatalom megtartása érdekében vessük tűzre közös demokratikus értékeinket, és mozduljunk a diktatúra felé. És ezt a miniszterelnök is tudja. Orbán Viktor éppen a tömegdemokráciának köszönheti a támogatottságát, s ma is ez a lételeme. A párton belüli politikai vitáinkban arról folyik a szó, hogyan nyerjük meg a választást, és soha nem arról, hogy ne legyen választás vagy ne legyen demokrácia.

H. I.: Engem nem a pártotok belső vitái érdekelnek, hanem a hatás, amit Orbán politikája az országra és az emberek mentalitására gyakorol. Hiszen azt is állítom: a miniszterelnök át akarja alakítani a mentalitást.

Tamás Gáspár Miklós írja egy minapi cikkében a hvg.hu portálon: „A magyarországi közvélemény nem nagyon figyelt föl rá, hogy életkörülményei radikálisan megváltoztak. Nem ugyanabban az államban él, mint pár évvel ezelőtt. Pedig még az állam hivatalos neve sem ugyanaz, mint korábban. Az új intézményes rend alig emlékeztet a polgári demokrácia eddigi formáira… A magyarországi – legyőzhetetlennek tetsző – jobboldal megértette az új médiák alaptermészetét, és erre a tudásra építi politikáját. Az Orbán-kormány ugyanis titkolja az intézkedéseit, megtévesztő nevekkel látja el őket – ezeket nincs idő helyesbíteni a médiasürgésben és médiaforgásban –, s ha mégis híre megy az aktusnak, hát elhallgatják, „cáfolják”, letagadják vagy az általános médiaömlenybe passzírozzák.”

H. I.: Az állítás igaz, de hozzá kéne tenni, hogy Nyugaton se nagyon tudják az emberek, mi van velük. Ugyanis nemcsak Magyarország változik, hanem az egész világ.

Ezzel az érveléssel történelemből az én kollokviumon nem mennél át

L. S. L.: Ez rendkívül elitista megközelítés. Messze nem látom olyan negatívan a magyar társadalmat, mint TGM és te. A nyugathoz viszonyítva a magyar társadalom széles rétegeit érdekli a politika, sokan átlátják a meghatározó folyamatokat.

H. I.: Törpe minoritás látja a nagy folyamatokat.

L. S. L.: Szerintem meg nem. És nincs itt semmi eltitkolva. István, az előbb azt mondtad, Orbán Viktor új rendszert épít, de nincs rá felhatalmazása. Hadd kérdezzek vissza: 1988–89-ben hol volt arra demokratikus fölhatalmazás, hogy az Ellenzéki és Nemzeti Kerekasztal tagjai olyan rendszerkereteket alakítsanak ki, amelyeket csak utólag, az első szabad választással legitimált a társadalom? Nem volt népszavazás, nem kérdezték meg az embereket, akarnak-e rendszerváltást, nem kérdezték meg őket, ilyen módon akarják-e.

H. I.: Irodalomban biztos jó vagy, de ezzel az érveléssel történelemből az én kollokviumon nem mennél át.

L. S. L.: Ugyan miért nem?

H. I.: A ’88–’89-es ellenzéki kerekasztal meghirdetetten a rendszerváltást készítette elő. A 2010-es választás előtt viszont szó sem volt rendszerváltásról.

L. S. L.: Az 1990-re létrejött társadalmi rend nem az örökkévalóságnak szól. Miért ne változtathatna rajta egy másik kor más körülményei között dolgozó, kétharmados felhatalmazású kormány?

Ebben az új korban abszurd körülmények között állami kitüntetést kapott Szaniszló Ferenc és a Kárpátia zenekar énekese. Ez mit jelent? Mit hivatott sugározni? És mit jelent az, hogy a pártkultúros Kerényi Imre nyilvánosan, a pártalelnök Kósa Lajos pedig burkoltam buzizik?

L. S. L.: A nemi szerepek újraértelmezési kísérleteiről a legutóbbi könyvemben megírtam a véleményemet. Másutt is hitet tettem amellett, hogy egy normális ország kultúrpolitikáját nem határozhatja meg a benne szereplő tehetségek, alkotók nemi identitása. Mint volt államtitkár mondom: senkitől nem kérdeztük, homoszexuális-e. S ha tudtuk is róla, annak megítélésében, hogy tehetséges-e vagy sem, támogatásra méltó-e vagy sem, ez nem játszott szerepet. Van művész, akiről köztudott a homoszexualitása, s ettől teljesen függetlenül jelentős támogatást kapott a kormánytól. Nem is értem, mi itt a kérdés.

Nem a kultúrpolitika böffenget, csak bizonyos szereplők

Az a kérdés, hogy az épülő rendszer gyomrából törnek fel a buzizós, szélsőjobbosokat kitüntető böffenetek, s zárt ajtók mögött a „jaj, nem szabad ilyet mondani, de azért alapvetően igazuk van ám Imruséknak, Fecóéknak” a vélemény, vagy ellenkezőleg: a rendszer kiforratlanságából adódó sima bénázások történnek, melyektől fintorogva fordul el az orbánista vezérkar.

L. S. L.: Nem a kultúrpolitika böffentget, csak bizonyos szereplők. Ezzel együtt lehet beszélni a homoszexualitás művészetben megjelenő hatásairól, meg arról is, hogy egy alkotó milyen módon viszi bele egy állami intézmény művészeti programjába a saját nemi identitását. Ne öncenzúrázzunk, ha kérhetem. Lehessen ez téma. Természetesen buzizás nélkül.

H. I.: Na de, Laci, az egész fejtegetésed egy nagy buzizás.

L. S. L.: Már hogy lenne buzizás? Én sosem buzizom.

H. I.: Hosszan lamentálsz evidenciákon. De most nem azt hallottuk a miniszterelnöknek a kulturális ügyekben eljáró, közpénz fölött rendelkező megbízottjától, hogy emberek, beszéljünk már a Nemzeti Színház repertoárjáról. Nem, hanem az történt, hogy Kerényi Imre belebuzizott egy nyilvános belvárosi rendezvény mikrofonjába. Ami elfogadhatatlan. És az is elfogadhatatlan, Laci, hogy valami másról kezdünk el beszélni, amikor ez szóba kerül. Az a magyarázkodás, hogy magánemberként buzizott, hát ez a lehető leggyengébb duma. Ilyenkor nincs külön magánember és külön miniszterelnöki megbízott. Védhetetlen. Látom, hogy velem értesz egyet, ezért kérlek, ne magyarázd, ne védd Kerényit, mert nincs rajta mit magyarázni, védeni.

L. S. L.: Nem védem, s nem is magyarázom. Csak visszautasítom, hogy sokan úgy próbálják beállítani, mintha Kerényi véleményével azonosítani lehetne az egész Fideszt. Az elmúlt húsz évben egyetlen kormány sem úszta meg, hogy a holdudvarába tartozók közül néhányan ne mondjanak, ne tegyenek valami botrányosat. Zuschlag?

Emlékszel, mit csináltunk?

H. I.: Szörnyű történet. Emlékszel, pontosan mi történt?

L. S. L.: Emlékszem. Ott poénkodott röhögcsélve a Terror Házánál a holokauszt áldozatain.

H. I.: És aztán?

L. S. L.: Mi volt aztán?

H. I.: Friss pártelnök voltam akkoriban. Emlékszel, mit csináltunk?

L. S. L.: Mit?

H. I.: Két héten belül lemondattuk a parlamenti képviselőségéről. Mert nem az a fő kérdés, hogy ki, mikor, milyen baromságot csinál, hanem az, hogy van-e következménye a baromságnak.

Meg az is kérdés, mi számít baromságnak. Az emlegetett két kitüntetés baromság?

H. I.: Persze.

L. S. L.: Mivel már nem az én államtitkárságom alatt történt, nem volna elegáns minősítenem az esetet. Ráadásul a miniszter döntött a kitüntetésekről, övé a felelősség, s Balog Zoltán ezt vállalta is, még levelet is írt Szaniszlónak.

Jobb az óvatosság. Mindketten nagy bukás túlélői. Hiller Istvánnak a pártja szenvedett megsemmisítő vereséget 2010-ben. Ezt követően Mesterházy Attila elnök talonba tette az MSZP „öregjeit”, majd leszámolt Gyurcsány Ferenccel, mostanság pedig Bajnai Gordont szkanderezi le. Ön a legrosszabb mixet képviseli: minisztere volt Gyurcsánynak, aztán Bajnainak is, plusz az „öregek” közé sorolják. Mégis megúszta a kaszát, sőt pártja egyik legtöbbet szereplő képviselője. L. Simon László pedig ugyan a kétharmadosok katonája, viszont bő fél év után levették a tábláról. Lefelé vagy felfelé tartanak?

L. S. L.: Nem bukott meg az általam képviselt irányvonal, „csupán” kaptam egy jó nagy pofont, amiből föl lehet állni. Szerintem van személyes politikai jövőm. Annak meg pláne van jövője, amit a kultúráról és a magyar társadalomról gondolok, még akkor is, ha ezekben a kérdésekben egyes idősebb fideszesekkel már csak generációs alapon is vannak köztünk különbségek.

Kár

Fordítom: arra utal, hogy ön nem egy MMA-s Fekete György.

L. S. L.: Ezt a megjegyzést inkább elengedem a fülem mellett.

H. I.: Kár.

L. S. L.: Egy néppárti közösségben sokféle értékrendű, sokféle ízlésű és sokféle élethelyzetből érkező ember tevékenykedik együtt. Olvastam találgatást, miszerint igazából az okozta a leváltásomat, hogy a miniszter nem tudott azonosulni a művészetről és kultúráról alkotott hitvallásommal, és „épp azért rakták ki az L. Simont, mert komplexen gondolkodik, ami nem fér bele a Fidesz kultúrpolitikájába”. Butaság. Én magát a kormánypolitikát valósítottam meg.

A földügyes Ángyán professzor is pont ezt mondja.

L. S. L.: Az én esetemben is sokan tartottak attól, hogy ángyáni útra térek. Csakhogy nekem továbbra is van miért lojálisnak maradnom a saját politikai közösségemhez, továbbra is van miért dolgoznom a kormány mellett, a közös sikerekért.

Pragmatikusabb, mint Ángyán. Lehet még önből miniszter. Tizennégyben, tizennyolcban. Egyszer csak. Sőt tán még mindig ön lenne az államtitkár, ha annak idején kevesebb interjút ad, nem „okoskodik”.

L. S. L.: Egy másik konstellációban, egy Orbán Viktor vezette másik kormányban lehet tere annak, amit a kultúráról vallok. Most sajnos rosszul mértem fel, mikor minek van az ideje.

Mi lesz, ha nem számít önre Orbán?

L. S. L.: Abszolút optimista vagyok. De akkor sem esem kétségbe, ha kiderül, hogy újfent rosszul mérem fel a helyzetemet. Van hátországom, van hová visszavonulnom, nem vagyok megélhetési politikus, nem kell görcsösen ragaszkodnom ahhoz, hogy bent maradjak a rendszerben.

Lacinak is

Van szép nagy birtoka is.

L. S. L.: Van.

Hiller Istvánnak is jutott föld valahol?

H. I.: Naná. Ötszáznegyvennégy négyzetméter. Egy ház áll rajta, a többi fű. Pont elég. Én, ha politikailag kritikus helyzetbe kerültem, szakmaisággal próbáltam túlélni, újraalapozni befolyást, tekintélyt. Ez zajlott 2010 után is. A szocialista párton belül oktatás és kultúra tekintetében az az irányvonal érvényesül, amit másokkal együtt én is képviselek. Ennek köszönhető, hogy nem süllyedtem el. Az országgyűlési választásokon mindig megmérettem magam egyéniben, 2002 óta így vagyok képviselő, kétszer első fordulóban nyertem, egyszer a másodikban veszítettem. Negyedszer is elindulok, a cél a mandátum megszerzése, ami, remélem, meg is lesz. Szerintem Lacinak is.