Azt számolom, mióta is kíséri az éveinket. Ha fölteszem a lemezét, minden ott sistereg, ami velünk történt. És az is, ami nem tudott megtörténni…
Ókor-ókor telefonáltam. Akkor, utoljára Évát kérdeztem, minek örülne Tamás, süssek valami süteményt, vagy valami ínyencségnek… Padlizsánkrém? Azt szereti, mondta Éva, de nincs nagyon étvágya. Vártam hát a padlizsánkrémmel…
Karácsony előtt csörgött a telefon. Cseh Tamás vagyok, szólt bele. Jó volt hallani a hangját. Hallott egy rádióbeszélgetést velem, ezért hív. Abban a műsorban arról meséltem, hogy mekkora ajándékot kaptunk tőle. Évek óta próbáltuk visszaidézni a nagypapa karácsonyi dalát. Mert a nagypapa már rég meghalt. Az énekét szerettük volna a fa alatt énekelni, amit dörmögő hangján minden karácsonykor elénekelt nekünk. De csak egy-egy szóra emlékeztünk. Kerestük, kutattuk, boltban, kották közt, emlékekben, nem volt. És Tamás idei kis karácsonyi lemezén ott van a nagypapa régi dala… Sírtunk, amikor meghallottuk. Erről meséltem egy ünnepi reggelen a rádióban. Eljutott hozzá ez a rádióműsor, mondta Tamás, ezért hívott. Hogy nem akarta azt a lemezt, nagyon nem, de rábeszélték… és örül, hogy megcsinálta, mert akkor megérte. Hogy meglett a nagypapa éneke…
Rakosgatom az emlékeimet. Egy régi találkozáskor arról beszélgettünk, szabad-e az embernek a tökéletességre törekedni – amikor elővette az indián pipazacskóját. Nyolcezer gyöngyszemmel hímezték, mutatja. És nézd, van benne egyetlen egy, ami hibás. A régiek szándékosan elvétettek valamit, ezzel intették magukat, ne akard a tökéletest. A tökéletesség Isten jelzője, nem az emberé…
Tán még régebben volt, amikor Kővágóőrsre mentem utánuk. Ott béke van, mondta, gyere nyugodtan. De nem volt béke. Feszengtem. A diófa alatt ültünk a hosszú asztalnál. Koccintottunk, beszélgettünk kicsit, aztán lepihent. A végén jól kitárgyaltuk Évával a kamaszokat és az apákat. A hosszú fekete kabátot, amit a kamaszok el akarnak orozni az apjuktól. De az apák nem adják. Elsőre nem adják a kabátot…
Régen volt, réges-régi nyár Kővágóőrsön…
Az asztalomon ég egy gyertya, forog a lemez, vele mondom a szavakat… Hogy van ez, hogy belénk égett minden soruk…
Rajtammaradt télikabát,
forró lettél, nagy, lomha takaró.
Kigombollak, télikabát,
vitorlázzunk szélben, mint a hajó.
Nyomj a földhöz, télikabát,
el ne szálljak, érzem a hajlamot.
Mit szólsz hozzá, télikabát,
Megértük az új tavaszot…
A konyhájukban ültünk. Éva és Bori volt még otthon, később megjött András is. Pár mondat együtt, Éva bort tölt, aztán mindannyian tapintatosan elvonulnak. Akkor történt az utolsó hosszabb beszélgetésünk. Nem sokkal előbb énekelt a Bakáts téren. Senki nem vette észre, de azon az estén már tudta, hogy baj van. Hagyjuk az egészet? – kérdeztem. Nem, maradj, jó kicsit beszélgetni, mondta. Ha elfáradok, abbahagyjuk… Maradtam.
– Hogy születtek a dalok? Sokáig azt hittem, megvolt a szöveg, arra írtad a zenét…
– Nem. Pont fordítva. Annak idején úgy kezdtük, hogy játszottam valami dallamot és Géza beindult. Ma is így van. Négy-öt dallamot, zenei hangulatokat szállítok a randevúnkra. Kérdés, vajon melyik az, amelyikre Géza ráúszik, az akkor elsiklik velünk, elkezd burjánozni, és szépen íródik a dal. Vannak buktatók, amikor gyenge dallammal érkezem, vagy Géza erőtlen – volt ilyen –, akkor kevésbé sikerült dalok születnek – bár az első pillanatban mindig mindegyiktől odavoltunk, pár nap múlva aztán savanyú mondatokat mondtunk róluk. Hány olyan dal volt évekig parkolópályán, mint a Csönded vagyok. Később elővettük és kiderült, hogy gyönyörű.
A közös dalíráskor hihetetlen energiákat szívunk el egymástól. A végén mosott rongyként ül az ember. Isten ments, hogy valaki lássa, hogy zajlik. Makogunk, hadonászunk, gesztikulálunk. Keressük a hangokat, a szavakat, hogy ne zavarjam Gézát, fejben próbálom továbbírni a dallamot… Két hibbant pantomimművész látható… Miközben termelődnek a sorok… jegyzetek készülnek. Ezek jó nehéz dolgok. És ez még csak egyetlen dal… És ekkor még nem tudjuk, hogy siker lesz-e.
– Mennyi fér egy műsorba?
– Körülbelül harmincöt-negyven, abból kiesik tíz-tizenöt. A műsor huszonöt dal, a legjobbak. Mert másfél óránál nem tudok többet énekelni. És ezalatt el kell jutni valahová… Ha jó vagyok, viszem föl a közönséget magammal egy olyan helyzetbe, ahol mind megforrósodunk, mind megbolondulunk egy kicsit. Áttüzesedik az arc, remeg a kéz, és ilyenkor már történhet bármi, recseghet a mikrofon, kidurranhat a reflektor, akkor is valami őrület lesz, vagy csoda, vagy dráma. És egyszer csak, puff! Elhangzik az utolsó dal és vége. Mind megúsztuk, és mind ott vagyunk egy gyönyörű tó közepén…
– Egy szál gitárral megcsinálni…
– Ma már ezt nem lehetne így elkezdeni. Ma tévé kell, szponzor, reklám. Akkor az a nyomorult világ, amiben éltünk a hetvenes években, történelmileg egy puha diktatúra volt, egy hazug rendszer, de abban a posványban az ember szabad tudott lenni. És független. Így tudtunk üzenni a kortársainknak. Ma pénz, összeköttetés, karrier – enélkül semmit sem lehet csinálni. Akkor még egy ócska gitárral évekig tudtunk énekelni. Senki nem jött oda, hogy az a gitár rossz, ami nekem van. Tudta azt mindenki, tudtam én is… csak nem ez számított.
– Hány dalotok lehet?
– Ezerháromszáz körül.
– Néhány női név: Mari. Irén. Ágnes. Éva. Sokan. A dalokból valók.
– A Géza pontosan írta, hogy a nők ott vannak az emlékezetünk polcain. Ha egy férfi elmondja, mik voltak a nőügyei, akkor elmondta az élete történetét. Mert a nőbe, mint egy magba, van elrejtve az egész… Én egy lobbanékony, szerelmes típus voltam, mellette volt bennem egy zabolátlan fiús vadság, ezért tudtam a saját dolgaimat csinálni. De állandóan megérintettek a szerelmek. De a szerelem igen bonyolult dolog. A nőkben nem csak a szépségük és a titokzatosságuk izgatott, hanem mindaz, amit nem értettem bennük, és mindaz, amit megértettem. Tény, több volt az, ami titok maradt a nőkkel való kapcsolataimban. Örök naiv maradok velük szemben… De én ezzel az állapottal kiegyeztem. Eljött az idő, amikor már nem akartam a végére járni annak, hogy miért és miért nem… Éreztem, hogy nő és férfi – ez egy más rendszer. És nem hasonlítunk egymásra. Megértettem. Talán, mert nem voltam felületes a szerelmeimben sem. Az utolsó csepp vérig próbáltam.
Fotó: MTI / Váli Miklós
– Házasságban élsz. Két gyereketek van.
– A házasságok többnyire szerelmi házasságok, amikor elindulnak. Amikor választunk, nem tudjuk, hogy a szerelmünk társnak is jó lesz-e vajon. Emiatt kicsit lutri a házasság. De ha intenzíven szeretünk valakit, és jó ösztöneink vannak, többnyire ráérez az ember… Ma az emberek nem adnak időt egymásnak. Van egy testi leméretkezés, elég egyszerű módon, és minden marad a felületen… Nincs következménye, ha otthagyják egymást – hiszik ezt –, pedig dehogy nincs, fájdalmas sérüléseket hordoz mindenki. Az iskolában például a házasságban élő gyerekek vannak kisebbségben… A felgyorsult idő nemcsak a családokat zúzza szét, hanem sok mindent. Nemcsak a kis boltokat, a természetet, az éghajlatot teszi tönkre. A Föld egy nagyon furcsa időszakát éli manapság. Az indiánok azt mondják, hogy volt idő, amikor a bölény mind a négy lábán állt. Ma már csak egy lábon áll. És ezt ötven évvel ezelőtt mondták…
– Hány éves voltál, amikor apa lettél?
– Vissza kell számolnom… Harminhét éves koromban nősültem, harmincnyolc voltam, amikor fiam lett.
– Milyen apa voltál?
– Ha régi dolgokra kérdeznek, kivéve a dalokat, mindről azt gondolom, hogy nem voltam ott teljes szívvel… A nevelésben például… Talán egy színes apa voltam. Mert amennyire rakoncátlan egy énekes élete, annyira színes is. Én nekik is énekeltem és velük is indiánoztam. A gyerekek nagyon figyelnek. És megtapasztalták. Hogy amennyi nyűg van a családra nézve egy színházi, későn hazajáró papával, aki néha megkortyolja az italt is – annyi színfoltja is van. Miután én emberszerető, melegszívű ember vagyok, ez a gyerekeknek bőven kijutott. Azt hiszem, jól jártunk egymással. Hogy én jól jártam velük, az biztos. És meglepnek. Azt hittem, hogy András szertelen, egy festő, egy szabad álmodozó és a Bori szintén, tűz a parázs alatt. Na, mondtam, két ilyen vadvirág a kertemben, és ezeket még nyesni se lehet majd. És kiderült, hogy Bori szereti a pontosságot. Országos tanulmányi versenyt bír nyerni, önszántából megy, nem kergette senki. András, a szabad, nem lusta, úgy dolgozik, jó nézni. Ez meglepetés egy szülőnek, amikor ráismer a gyerekében olyan gyönyörű képességekre, amit nem is gondolt.
– Egy „nagy fa árnyékában” felnőni egyetlen gyereknek sem könnyű.
– Évával, azt hiszem, ezt jól csináltuk. Ebben én is ügyes voltam. Egészségesen viszonyulnak, talán mert tisztában vannak vele, hogy ez a „nagy fa” hogyan is lesz. Emlékszem, az Andrást olyan nyolc-tíz évesen egyszer-kétszer bevittem magammal a színházba. Egyedül, az öltözőbe. Én mindig egyedül vagyok, nincs öltöztető, nincs sminkes, csak a világosító és a hangosító. A fekete, sötét színház fél hétkor elkezd zsibongani, ismeretlen emberek mennek a folyosókon, és az András azt látta, hogy a papa öklendezik, sápad a lámpaláztól. Az a magabiztos papa… Látta az én szép csendes fuldoklásomat, a görcsös matatást a gitár körül, amit mindig csinálok, de semmi értelme. Megszólal az első, aztán a második figyelmeztetés… a rakétakilövés előtti állapot… zsibong a nézőtér, de nem látunk belőle semmit, ott ül egy magányos apa egyedül az öltözőben a kisfiával. Bevittem, hogy lássa, hogy az a taps miből lesz. Mert kezdetben csak azt látta, hogy a papának tapsolnak, és a papa a tévében van, és a papa híres… És akkor ott látta. Ahogy indiánozni, ide is elvittem.
– Táboroztok még nyaranta?
– Az nem pusztán táborozás volt. Az a megélt vágy volt a szabadság után… Gyerekkorom óta kísért ez a romantikus felhőbe burkolt, különös vonzódás a gyönyörű, szabad népek, az indiánok iránt. Ez végig ott volt. Erről a világ nem tudott, csak egy szűk baráti kör. A feleségemnek azért elmondtam később, hogy én nyáron az indiánok életét élem.
– Hogy fogadta?
– Velünk jött a Bakonyba. Ott is maradt…
Ülünk a konyhában, vagy a tűznél már? Füst a szemében, fény a szemében, lovak a szemében, gyerekek a szemében… Még mesél, mesél sokáig.
Ez már egy másik este. Gyertyát gyújtok megint. Forog a lemez megint…
Micsoda útjaim voltak nekem,
szólt Desiré, most, hogy emlékezem,
micsoda egy zűrzavar, hány tévedés,
Tán hazudtam is, és volt egy kevés,
Volt egy kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt,
Talán volt egy-két este…
Igen, azért fáj annyira, mert rólunk szól minden sor… Minden strófa. Igen, talán volt egy-két este…
A temetésen Bereményit hallgattam, folytak a könnyeim. Szervusz, Tamás, mondta… Több ezren voltunk, sokféle ember, sokféle csönddel.
És akkor elbúcsúzott Tamás is…
Megyek az utcán lefelé
Viszem a nincset a van felé
Nyitott kabátban hazafelé
Minden hálám csak az övé
Aki ezt ígyen rendelé.
És talán lefekszem,
a földön elfekszem,
és azt kell éreznem,
nincs már mit végeznem.
Hát ilyen az utcán, lefelé,
nyitott kabátban, hazafelé,
érezve, hogy minden csak az övé,
aki ezt ígyen rendelé.
A dalokon kívül hagyott még valami foghatót. Olvasom Bérczes László könyvét. Hónapokon át minden áldott nap leült Cseh Tamással. Beszélgettek. Áldom őket, hogy megszületett ez a beszélgetőkönyv. Az utolsó lapon az életről kérdezte.
„Csoda… Az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell, hogy érezzük. Káprázat. Igen, káprázat. Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt, és odaát elhencegek vele… Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, bele a háborúba, és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtünk és újrakezdtünk és eufóriában nyargaltunk és aztán belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl… és hiába, még mindig szép, még így is szép az élet. Káprázat az élet, öregem…”
(Schäffer Erzsébet: Káprázat az élet!, Sanoma Media, 2012.)
