Még azokban az években, amikor a modern táncművészet épp csak elkezdte a klasszikus balett porosodó egyeduralmának lebontását hazánkban. Imre Zoltán volt a neve, aki a fővárosi balettintézetből frissiben kikerülve Vaszy Viktor társulatába kapott meghívást, majd nemsokára koreográfusként is bemutatkozott a szegedi színpadon.
Már korán, szokatlanul friss, eredeti látásmódról és átható fantáziáról tett tanúbizonyságot, – már ami az emberi testek megjeleníthető modern kifejezéseit illeti. Érdekes módon a konzervatív Szeged nem gáncsolta, sőt teret adott sokrétegű tehetségének. A helyi sikereket követően saját produkciójával nyert első díjat a Köln-i Koreográfiai Versenyen, majd „nyugaton” maradva, neves európai társulatok vendégeművésze lett, szólótáncosként és koreográfusként is hírnevet szerzett magának a 70-es években.
Haza csaknem húsz év múltán tért.
Az újjáépített Szegedi Nemzeti Színház átadásának nyitóelőadására ő kapott felkérést, majd a balett igazgatója lett. A mozgásművészet komplexitásán alapuló előadásai országos figyelmet keltettek. A dinamikus térformák és a látványosság, táncosainak filozófiai mondandója és újszerű kifejezési képességei egyaránt ott díszlettek színpadán. Társulata, amelynek félévtizeden át meghatározó szellemi és művészi vezetője volt, két évtizeddel ezelőtt önállósult. Korszakalkotó előadásokat jegyzett, teljes táncos generáció formálódott ki keze alatt.
Sikerei csúcsán távozott Budapestre, nem elsőként azok közül, akik elhagyták Szegedet anélkül, hogy a város nagyon marasztaltra volna őket.
A mozgás művészete, mint a színházművészetben annyi minden, csak az előadáson létezik. Meg az idősödő emlékezetben. Említtessék ezért néhány emlékezetes cím varázslatos szegedi produkciói közül.: Asszonysors, Tűzmadár, Alvilági játékok, Varázsdoboz, Álom Kafkáról, Stabat Mater…
Az egykori Szegedi Balett jogutódja a Szegedi Kortárs Balett. Az együttes ma már a hazai táncművészet önálló intézményévé nőtte ki magát. Joggal és tán kötelességből idézte hát a társulat Imre Zoltán negyedszázados emlékét legutóbbi bemutatójával a Szegedi Nemzeti Színházban az „Emlékezés és újjászületés” mottó jegyében.
Imre Zoltán ugyanis épp negyedszázada állította színre Szegeden az anyai fájdalom művészettörténetileg is kiterjedt látomásos megjelenítését, Battista Pergolesi Stabat Mater Dolorosa című művét. A fiatalon elhunyt olasz zeneszerző állítólag a halála napján fejezte be e kórusművét.
A koreográfus legjobban letisztult, mondanivalójában és formai bőségében leggazdagabb produkciói közé tartozott az akkori előadás – a reneszánsz világát idéző látomás sorozatával.
E férfi-női testekből, tánc-mozdulatokból, jelmezekből, fényekből és sötétségekből, rettegésből és megdicsőülésből színpadra álmodott bemutató oly univerzális kiterjesztéssel bírt, hogy a holokauszt leírhatatlan borzalmaira való utalás éppen úgy jelen volt benne, mint minden anya gyermekének elvesztésén érzett univerzális fájdalma.
Az akkori Stabat Mater produkcióban a mai társulat meghatározó egyénisége is szerepet kapott, aki valóban autentikus az emlékeztetésre. Imre Zoltán negyedszázados produkciója ugyanis Michelangelo legnevesebb Pietájának élő képével indított – az anya ölében elfekvő, keresztről levett Krisztus-test látványával. E férfialakot ugyanaz jelenítette meg akkor, aki a jelenlegi produkció díszlet-koncepciójának szerzője és az előadás koreográfusa is egyben, Juronics Tamás.
A húsvét előtti időszak és a jubileum mostani, a Húsvéttal is közös apropóját két látványos és közérthető előadás szolgáltatta. Az első, Arvo Pärt Stabat Mater című zeneművének feldolgozása volt. A Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója gregorián zenét és a bibliai Angyali üdvözletet, Mária és Gábriel arkangyalnak az egyházi festészet által oly gyakorta ábrázolt találkozását és jövőbeli kivetülését idézte meg.
Főszereplői: Mária: Hajszán Kitti, illetve Hortobágyi Brigitta, Gábriel arkangyal: Czár Gergely voltak.
A Pergolesi zenére készített Stabat Mater színpadképének díszletelemei gond nélkül szolgálták Krisztus és Mária bibliai történetének vetített ikonográfiáját, – ha kellett, voltak sík lapok, asztalok, emelvények halálos zuhanásokhoz, vagy éppen koncentrációs táborok tömegfülkéi.
A táncosok, az ezeken, vagy az ismerten felfénylő festmények értelmezésével fejezhették ki a fájdalom univerzummát, – lényegében a negyedszázaddal ezelőtti produkció eszme- és utalás rendszerében. Tette is ezt kellő eleganciával a rendezői elvárások szerint, mind a kar, mind pedig a Mária szerepét táncoló Zsadon Flóra.
Szép, kiforrott előadás ez a mostani, – jó társulati emlékezés a negyedszázaddal ezelőtti lélek- és fantáziaborzoló, megrázó látomásra. Lehiggadt, felnőttes produkció, – merthogy közben eltelt már egy negyedszázadnyi esztendő velünk, körülöttünk.
És nem lettünk megtisztultabbak.
