A fejfedők a legjópofábbak. Kozákosan hordott kucsma, piros bézból, veres barett, simléderes Lenin, prémes vadász. És hozzá a sálak, flanelltől a műselyemig. Meg a kivillanó piros ingek, melyekről jó múltkor, egy tavalyi pártkongresszuson megtudtuk, hogy a rövid ujjú ára 1500 forint, a hosszú ujjúé pár 100-zal több, „mert ahhoz több anyag kell”.
Fotók: Kummer János
De ne révedjünk ily távoli múltba! Maradjunk a 2013. április negyedikei kommunistáknál, akik emlékezni jöttek a hatvannyolc évvel ezelőtti nagy napra, a felszabadulás ünnepére. A helyszín az elesett szovjet katonák emlékműve Budapest belvárosában, a Szabadság téren.
Van abban valami bájos, ahogy ez a száz, jobbára idős néni és bácsi körbekordonozott obeliszket koszorúz az amerikai nagykövetség és a Ronald Reagan-szobor szomszédságában. Elvileg veszélyes brigád, ellenük és a nácik miatt módosul hamarosan a Btk., s tiltatik be egyazon passzussal vörös csillag és horogkereszt. Meglehet persze, vandál gondolatokat hordoznak az ősz üstökök, de mi valahogy a legkevésbé sem tartunk attól, hogy egyszer csak gyors hátraarccal rámozdulnak az egykori tévészékházra az egybegyűltek, s fölgyújtják azt.
A délelőtt legharciasabb tette, hogy Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke „sajtóértekezletet tart a magyar–orosz kapcsolatokról”. A díszlet a fényes szelek világát idézi: két elvtárs egy vörös és egy nemzeti trikolorral Thürmer mögé áll, így formázva hármasban éket; háttérben a mészkő oszlop, nagy kár, hogy még távolabbról egy kapitalista fellegvár, a CIB Bank palotája rajzol sziluettet az élőkép köré.
Thürmer üdvözli, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szorosabbra kívánja vonni a magyar–orosz kapcsolatokat, ezzel együtt „további gesztusokat” sürget. Fájlalja, hogy átneveződött a Moszkva tér – ebben speciel igazat adunk neki. Majd javasolja, „olvassunk több orosz klasszikus irodalmat” – ebben is támogatóra talál bennünk, hiszen jobb ma egy Karenina Anna, mint mindörökké Selmeczi Gabriella.
A lényegre koncentráló pártelnök indítványozza, hogy a kormány „államtitkári szintről minimum miniszterelnök-helyettesire” emelje az orosz kapcsolatok kezelését, valamint elengedhetetlennek tartja a „népi diplomácia” eszközeivel küzdeni a hadisírok méltó gondozásáért.
„Nem szabad csüggedni, nem szabad!” – ezzel a felszólítással a helyi korfa friss hajtása, mosolygós, ötvenes asszony buzdít egy, az orbánizmus túlkapásaiba belefáradt hölgyet, ha jól érzékeljük, nem túl sikeresen. Odébb láthatóan jómódú urak elemzik az atomos távol-keleti szitut, ekképpen: „Kemény a helyzet Koreában.” „Melyik Koreában? Dél vagy Észak?” „Hogyhogy melyik? Én a Déllel nem foglalkozom.”
„Április négy a tavasz első napja” – ezzel a meteorologikus kiszólással párttitkáros testtartású férfiú csal mosolyt elvtársnői ajkakra. Eközben egy túlmozgásos ifjú hátulról viccesen leemeli egy hölgy szőrmekucsmáját, még szerencse, hogy forradalmi hevületben fogant tettét pártfegyelmi helyett megússza a „Zsolt, nem lehet ilyet tenni egy öregasszonnyal” tartalmú szóbeli megrovással.
Közben Heltai Jenő Szabadság című versével kezdetét veszi a megemlékezés. Aztán beszéd következik, ezt Fogarasi Zsuzsa budapesti elnök exponálja. Fogarasi elvtársnő a Gogolákné vonal képviselője, ezzel együtt jó szónok, pompás beszédíró; ha fél évszázaddal elébb születik, az isten se menti meg attól, hogy függetlenített párttitkár legyen valamelyik nagy gyár élén, üzemi négyszöggel, ötágú csillaggal, hatalommal. Mai mondanivalóját transzcendentálisan személyesre veszi: megszólítja az emlékmű alatt nyugvó harcosokat, emígyen: „Kedves ismeretlen szovjet katonák!” További mondatait nem kommentáljuk, tessék élvezni.
„Látlak könnyeim mögött, ahogyan közeledsz a tüzes pokolhoz mosolygós arcoddal, csillagos usánkával. Biztosan lépdelsz, olyan bátorsággal, melyet ember nem ismert eddig. És biztos, hogy nem éled túl… Lehettél volna apám. Lehettél volna bátyám. Lehettél volna öcsém. Lehettél volna a szerelmem. Lehettél volna az elvtársam. Az is vagy. Te, a vörös zászlónak fia. Köszönöm, hogy meghaltál értünk. Köszönöm, és szégyellem magam mások helyett. De egyszer újra megvirrad… és futnak, akik hangosak ma még. És összedőlnek a régi, rongy falak… Álmodj! Álmodj a kis faluról, ahol fehér hajú anyókák bogyókat szednek, és orosz lányok énekelnek a folyóparton, kisfiúk lepkék után szaladnak, és csodálják a halakat a tóban… Álmodsz a Kremlről, mely hatalmasan hirdeti a reményt a szegényeknek… Kedves ismeretlen szovjet katona! Álmodj! Mi itt állunk, és emlékezünk vörös virágokkal, vörös szívekkel, vörös zászlókkal.”
A szép szavak után jól esik a koszorúzás. A kezekben vörös szegfű, s néhány, inkább a Valentin-nappal kompatibilis piros rózsa, pár gerbera. Először a pártelnök lépdel az emlékműhöz, hóna alatt autóstáska, majd belorusz s orosz elvtársak következnek, végül a rangtalanok, köztük egy saját nemzeti trikolorjába burkolózó „szír elvtárs”.
Himnusz nincs, Szózat sincs, szovjet/orosz himnusz sincs. Van viszont Internacionálé, és archívról megszólal a minap elhunyt Cipő, ki a Munkáspárt tagja volt, s címlapján hozza őt a Szabadság című munkásújság legfrisebb száma.
„Köszönjük, hogy eljöttetek! Jó pihenést mindenkinek! És szabadságot!” – így köszön el Fogarasi elnökasszony.
A derék ötkerületi rendőrök visszakattintják a kordonra a lakatot, szétszéled a brigád. Ám ekkor két ifjú kommunista érkezik futva a Kossuth tér felől. Egyikük kezében klesszik állami könyvterjesztős reklámszatyor, kis papírzászlócskák kandikálnak ki belőle. (Honnan maradnak meg ilyenek? De tényleg. A múltkor skála kópés tasakot láttunk a metrón, szürreális, úgy tetszik, a plasztik tényleg az örökkévalóságnak szól.) Koszorút is csináltattak a srácok, jókorát, pechjükre Rákoskeresztúron, várni kellett rá, ez az oka a nehezen magyarázható késésnek.
Tanakodnak, mitévők legyenek, végül arra jutnak, fölviszik terhüket a Gellért-hegyre, a Szabadság-szoborhoz.
Amúgy a MIKSZ, a Magyar Ifjúság Közösségi Szervezetének aktivistái ők. „2007. szeptember huszonegyedikén alakultunk Tiszaújvárosban” – kérdésünkre így önkáderezik alakulatukat.
Nem Leninvárost mondanak. Semmi sem a régi.
