Ért annyit ez a hétfői alkotmánymódosítás, hogy magunkra haragítsuk vele a fél világot?
A fél világot? Áh, túl van ez dimenzionálva.
Tiltakozott az Európa Tanács, az Európai Bizottság és az amerikai adminisztráció. Most kedden maga Angela Merkel olvasott be Áder Jánosnak, a bajor parlament elnöke bejelentette: nem fogadja Kövér Lászlót. Brüsszelben pedig szóba került, hogy az unióban felfüggesztik a renitens Magyarország szavazati jogát.
A brüsszeli büfében került szóba. Nem furcsa, hogy ahányszor csak csavarunk egyet a nemzetközi cégek, érdekkörök tökén, mindig megélénkülnek az európai szervezetek? 2010 decembere után a médiatörvény volt az ürügy a támadásra, aztán az új alaptörvény, most pedig az alkotmánymódosítás. A valódik ok persze a bankadó, a különadók, most pedig a rezsicsökkentés.
Ahányszor csak csavarunk egyet a cégek tökén – Fotók: Neményi Márton
A kormány rendre két frontot nyit egyszerre: egy politikait befelé, s egy gazdaságit kifelé, aztán sértődötten összemossa a tiltakozó reakciókat. Most is így történt.
Szó nincs sértődésről. Értelme sem volna.
Csupán a sértődöttség eljátszásáról. Amiben van logika. Egyrészt a kormány területet foglal a multiktól. Másrészt a tempírozott rezsicsökkentéssel úgy állhat jövő tavasszal a választók elé, hogy lám, mi azon fáradozunk, hogy pénzt hagyjunk az emberek zsebében, az ellenzék viszont olyan elvont baromságokkal múlatja az időt, mint az Alkotmánybíróság védelme.
Lám, ön is érzékeli, hogy ez a kormány az emberekért dolgozik. Ha választania kellene, hogy négymillió családnak átlag évi százezer forintot teremtsen, vagy értelmezgesse, hogy a korábbi határozatokra való hivatkozás lehetősége szűkíti vagy tágítja-e a jogértelmezést, ön mivel foglalkozna?
Az fel sem vetődik önökben, hogy a nyugat tényleg a demokráciáért aggódik? Azokért az európai normákért, amik élhetővé tették a kontinens boldogabb felét.
Nyilván ez is benne van abban az aggódásban. Miképpen az is, hogy alaptörvényünk – benne a mostani, negyedik alkotmánymódosítással – rengeteg rétegből áll össze, és ebben a gyorsan változó világban Európának nincs ideje megérteni a lényegét.
Jaj, ne vicceljen. Az USA és Németország külügyminisztériumának Kelet-Európával foglalkozó főosztályán és Brüsszelben nincs ember, aki szánhatna pár napot az orbáni passzusok értelmezésére?
Ez nem önkéntes alapon működik, jogkörök vannak, biztosok. Fordítani kell, értelmezni, helyére tenni. Rengeteg meló az. Hivatalos fordításból még senki nem dolgozott. Amikor például az alaptörvény-módosítást és egyházügyi törvényt magyaráztuk az uniós raportőröknek, egy idő után láttam a szemükön, hogy türelmetlenné válnak, és elveszítik a fonalat.
Főzethetett volna nekik dupla presszót.
Ehettek-ihattak. Csakhogy prekoncepcióval érkeztek, és itt szembesültek azzal, hogy az ügy nem fekete-fehér. Nem is fárasztották magukat, maradnak az eredeti álláspontjuknál.
Tán nem győzték meg őket az önök érvei.
Az Európai Bizottság, a német államminiszter és a többiek által megfogalmazott kritika nem tartalmaz konkrétumokat, hanem úgy általában a demokrácia létére vonatkozó fenyegetéseket, félelmeket rezonál. Áder János elnök úrnak is épp ez volt a dolga Berlinben: válaszolni a konkrétumokat vagy az ismereteket olykor nélkülöző véleményekre.
Ah, milyen igaza van Orbánnak!
Ön szerint a magyar kormány kritikusai diszlexiások és cinikusak.
Mert?
Mert egyrészt képtelenek értelmezni az orbáni törvények szövegét, másrészt sunyin demokráciáért kiáltanak, miközben valójában kedves multijaik extraprofitját féltik.
Értsük már meg: az áll a politikai támadások javarésze mögött, hogy az uniót gazdasági érdekek irányítják.
Meg tán eszmék is. Szabadság, demokrácia, szolidaritás. Ilyenek hangzottak el nálunk is a rendszerváltás idején, mások mellett Orbán szájából.
Szabadság van, ami mellé felelősség párosul, azt pedig kikérem magunknak, hogy ne volnánk demokraták. De ne kalandozzunk ennyire vissza az időben.
Kimagyarázhatatlan, hogy a Fidesz-KDNP-s kétharmad sorra alkotmányba emeli az Alkotmánybíróság által elkaszált törvényeket, így majmolva meg a talárosokat.
Az Alkotmánybíróság formai okból kifogásolta az átmeneti rendelkezéseket, így azoknak az alaptörvényben a helyük.
Vagy a kukában.
Azoknak a szabályozásoknak helyük van a jogrendben, az Alkotmánybíróság szerint az alaptörvényben is.
A renitens AB kiherélését mivel tudják indokolni a nyugati kritikusaik előtt?
Az Alkotmánybíróság most majd másként fogja fel a szerepét. Miért járna több jog neki, mint az Országgyűlésnek?
Eddig sem járt. Az volt a dolga, hogy ellenőrizze a parlamentet, összevesse az új törvényeket az alkotmánnyal.
Ezt teszi ezután is. A hétfői alaptörvény-módosítás óta immár az Országgyűlés a legfőbb alkotmányozó szerv. Így van ez rendjén. Ez nem herélés.
A parlament hatályon kívül helyezte az alaptörvény 2012. januári életbe lépése előtt hozott alkotmánybírósági határozatokat. Az AB eztán az alaptörvényt és módosításait csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó eljárási követelmények szempontjából vizsgálhatja. Értsd: immár akár azt is alaptörvénybe emelheti a kétharmad, hogy a katicák kötelesek nyolc pöttyel születni. Vagy azt, hogy eztán nyolcévente lesznek országgyűlési választások.
Nem lehetnek nyolcévente, sehol. Éppen az Unió Alapjogi Chartájából levezethető jogbiztonság követelménye miatt. Négyévente lesznek választások, katicákkal pedig nem foglalkozunk.
Ez nem herélés
Ön egyetért a klasszikus hatalmi ágak – törvényhozói, végrehajtói, bírói – szétválasztásával?
Persze.
A miniszterelnök nem: nekiugrott az elvileg független magyar bíróságnak. Ilyet nem tett magyar kormányfő a rendszerváltás óta. Csak röviden: Magyarországon az energiahivatal szabja meg a villamos áram és a gáz árát, ám a legutóbbi szint megállapításánál nem vette figyelembe a januártól érvényes új terheket, a közműadót, a tranzakciós illetéket és a Robin Hood-adó harmincegy százalékra emelését. A szolgáltatók perre mentek, és a Fővárosi Törvényszék nekik adott igazat: költségnek ismerte el az adókat. Orbán ezen háborgott hétfőn napirend előtt, botránynak és arcátlanságnak nevezve a bíróság határozatát. Az új módi szerint a parlament mandinerből törvényt módosított: megtiltotta a szolgáltatóknak a csekkadó és a különadók áthárítását. Ez most hogy?
A kormány segíteni kívánja az embereket, de a bíróság szembehelyezkedett ezzel az akarattal. Lépni kellett.
A bíróság nem politizál. Nem azt nézi, hogy kinek mi a jó. Hanem alkalmazza az Országgyűlés által alkotott törvényeket.
A miniszterelnök politikus, így politikailag értelmezte a bírósági döntést, nem a jogi következtetést vitatta. A bíróságot nem befolyásoljuk, de politikailag sok mindent lehet. Például törvényt módosítani. Miért ne lehetne?
A magyar bíróság utoljára Rákosi alatt szolgálta direktben a politikát. „Botrány!” „Arcátlanság!” Orbán ezeket a kifejezéseket használta. Értsd: csalt a bíró.
A miniszterelnök nem használta ezt a szót.
Körülírta. Az arcátlanság nem hiba, hanem szándékos gazemberség.
A bíróság jogértemezése – ha csupán első fokon is – nem a tényleges igazságot törvényesítette.
Pontosabban: nem az önök igazságát.
A mi igazságunk az emberek igazsága. Ennek érdekében kell most módosítani az energiahivatal jogkörét. Kérdezze csak meg az utcát, mit gondol a rezsicsökkentésről. Az emberek kilencvenöt százaléka támogatja. Számunkra ez a fontos.
„A hatalmi ágak szétválasztása a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. Szerepe, hogy az egyes önállóan gyakorolható, azonos szintű, más-más döntéshozói tisztségek körét, jogkörét és felhatalmazását elkülönítse egymástól, és biztosítsa az egymástól független kiválasztásukat és megbízatásukat.” Ezt írja a Wikipédia. Meg valami ilyesmiről volt itt szó a rendszerváltás idején is.
Az elején. Sok mindenről volt szó akkoriban. Egyebek mellett arról is, hogy hasonló bérek lesznek itt, mint Európa nyugati felén. Arról viszont nem, hogy kizsigerelnek bennünket a külföldi szolgáltatók.
Orbán ezzel az akciójával két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt terelte a figyelmet az alaptörvény módosításáról, másrészt jelezte a közszolgáltatók külföldi tulajdonosainak: addig szuttyogatja őket, míg „vissza nem adják” a cégeket a magyar államnak.
Túlkombinálja. Vona Gábor szokta kommunikációs fogásnak minősíteni a kormányzati döntéseket, neki válaszolja azt rendszeresen a miniszterelnök – ah, milyen igaza van! -, hogy mi pontosan azt csináljuk, amit ígértünk: az emberek érdekében dolgozunk.
Senki se most vásároljon eurót nyaraláshoz, megtakarításhoz. Ennyi
Orbán mindenkivel harcol. Kérdés, mikor szakad be alatta, alattunk a parkett.
Miért szakadna be?
Mert elég nagyokat toppant lábával a kormányzat. Matolcsy a kormány alá simuló jegybank élén, negyedik alkotmánymódosítás, a külföldi tulajdonú közszolgáltatók megtámadása, beszólás a bíróságnak – ez csak az elmúlt napok offenzívájának termése.
Komoly mozgásteret teremtett magának Magyarország a közelmúltban lebonyolított kötvénykibocsátással. Jövő tavaszig nem szorul az ország további külső forrásra.
Vagyis van egy teljes év keménykedni?
Mondjuk úgy: nemzeti érdeket érvényesíteni. Ha lenne is rá akarat, ebben az időszakban kívülről nem buktatható meg a magyar kabinet. Köztudott, hogy a világ pénzügyi körei, ha érdekük úgy kívánja, képesek kibillenteni nemzeti kormányokat, lásd Berlusconi 2011-es lemondása.
Attól, hogy Orbán félretette a pénzt részletekre, megroggyantható a forint. Matolcsy néhány mondata öt forintot taszajtott az euróárfolyamon, egy másik hír üthet ötven vagy száz forintot is.
Öt forint, az kevesebb, mint kettő százalék. Azt tanácsolom, senki se most vásároljon eurót nyaraláshoz, megtakarításhoz. Ennyi.
Négy-ötszáz forintos eurónál padlót fognak a magyar ipar importnyersanyagból dolgozó cégei. Megfizethetetlen lesz a benzin, általa a tömegközlekedés, a szállítás, a tej, a kenyér, a parizer. És bedől szinte az összes devizahiteles – az árfolyamgátasok később, a többiek előbb.
Most háromszázöt forint körül mozog az euró. És milyen árfolyammal számolt a költségvetés? Kétszázkilencvenkilenccel. Tehát? Jól állunk. A devizahiteleseknek sincs miért aggódniuk, hiszen az árfolyamgát fix törlesztőrészletet biztosít. Ha a pénzemberek megkísérlik bedönteni Magyarországot, akkor további százezrek menekülhetnek be az árfolyamgát ernyője alá.
De attól még dagad a számlájukon a mínusz – amit egyszer ki kell fizetniük.
Kevesebbet kell majd fizetniük, és még az is messze van.
Vagy nagy mágus, vagy hazárdőr.
Nagy hazardírozások mennek a pénzpiacon, ez kétségtelen.
Én a kormányfőre utaltam.
Ja! Csak utaljon. Én meg visszautasítom.
A lakosságnak „csupán” ernyőt tart a kormány, az egyházaktól viszont, úgy hírlik, átvállalná az összes devizahitelt. Hogy ne csak az Isten fizesse meg. A reformátusok kezdeményezték az ügyet, náluk három és fél milliárd forintnyi svájci frankos mínusz halmozódott fel.
Ez kormányzati ügy, kérdezze Hölvényi György egyházügyi államtitkárt.
Kérdeztem. „Az ügyben érintett egyházakkal az egyeztetést megkezdtük, az előterjesztést a kormány a közeljövőben tárgyalni fogja. Bővebb tájékoztatást a kormánydöntést követően adunk.” Ez a válasz.
Akkor kénytelen lesz várni, ugyanis mindehhez a KDNP-nek semmi köze.
A saját főnököm főnökének a főnöke lennék
Mégiscsak az önök territóriumáról van szó.
Egyáltalán nem. A KDNP ilyen értelemben nem kötődik az egyházakhoz.
A termék ugyanaz, nem? Már elnézést a blaszfémiáért.
Tudom, olykor mi magunk erősítünk rá arra a képre, hogy a KDNP az egyházak szekértolója, de hadd szögezzem le: nem vagyunk az egyházak lobbiszervezete. A KDNP politikai terméke a keresztény egyházak társadalmi tanításának lefordítása a politikába.
Nehéz nem észrevenni, hogy kétezer-tíz óta jóval szorosabb a viszony az állam és az egyház között, mint korábban.
Szorosabb, mert az értékrendünk alapján több feladatot bízhatunk az egyházakra. De állam és egyházak elkülönülten működnek.
Sérül az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos alapelve.
Nem sérül. Az állam és az egyház elválasztása azt jelenti, hogy a püspök nem szól bele az adóirányokba, a király pedig nem szól bele, ki legyen a püspök.
Nem kínos az az egyházaknak, hogy a király mindannyiunk pénzéből rendezné az egyházi mínuszokat? Jó és igazságos ez?
Egyelőre nem tudni a részleteket.
Fizet a köz. Lázár János bejelentette.
Ha az egyházak közcélú beruházásra, műemlékvédelemre, közérdekű felújítások, fejlesztések pályázati finanszírozására vettek fel hitelt, akkor még méltányos is a megsegítésük. Meg az is lehet, hogy az állam fizet, de cserébe kap ezt vagy azt.
Mit? Baráti templomi prédikációkat a jövő tavaszi kampányban?
Ne csinálja! Ingatlant, földet. Például.
Szegény Gyurcsányt ekézik folyamatosan Orbánék, hogy hagyta eldevizahitelesedni a lakosságot meg az önkormányzatokat. Ha neki érzékelni kellett volna a kockázatot, miért nem várják el így utólag ugyanezt az egyházaktól is?
Egy kormány nyilván több információ birtokában van, mint egyes egyházak.
Vajon mely egyházakat érint majd a hitelátvállalás? Differenciálnak köztük? A teljes összeget átvállalja az állam?
Ezzel a kérdéssel most nem tudunk haladni.
És a Nemzeti Színházzal?
Azzal mi van?
Orbán nem keresztapa, nevelőszülő!
Azt is a hit mozgatja, legalábbis részben. Vidnyánszky Attila leendő igazgató kijelentette, „a Nemzeti ügye igazán metafizikus dimenzióban ragadható meg… szakrális hely”, ezért föl fogja szentelni.
Miért, most nincs felszentelve?
Fogalmam sincs. Fel van?
Hát mit tudom én!
Végül is mindegy. Legföljebb rászentelnek egyet a régire. Bár ez most kicsit olyan, mintha a liberális Alföldi után tömjénes lelki fertőtlenítésnek vetnék alá a szent teátrumot.
Ezt komolyan tőlem, mint KDNP-stől kérdezi?
Akár. De kérdezhetem azért is, mert Vidnyánszky a pályázatában önt nevezte meg leendő kommunikációs vezetőként.
Vidnyánszky Attila ősszel foglalja el a helyét, egyelőre nincs jogköre, hivatalosan nem kért föl, sőt még a poszt sincs meg.
Mi van meg?
Régi szimpátia, formálódó barátság. Debreceni színházi élmények, még az egykor színháztörténészként dolgozó édesapám révén.
Ön erőteljesen lobbizott Vidnyászky mellett.
Nem volt szüksége rá. De velem is megvitatott a pályázatában szereplő kommunikációs kérdéseket.
Ön pedig mellesleg ütötte-vágta Alföldit, az ellenséget.
Ellensége sosem voltam.
Závada Pál Magyar ünnep című darabjának nemzetis bemutatása miatt ön már 2011 februárjában arra szólította fel a kultúráért felelős államtitkárt, hogy távolítsa el Alföldi Róbertet a színház éléről.
Nem művészeti kérdésben szóltam, hanem a Nemzeti statútumával kapcsolatban, és Alföldi Róbert politikai baklövéseit kommentáltam, többször is.
Majd ha lesz fölkérés, elvállalja a kommunikációs igazgatói posztot?
Nem tehetem. A Nemzeti állami intézmény, igazgatója a miniszternek felel, aki pedig az Országgyűlés kulturális bizottságának tartozik elszámolással. Én tagja vagyok a kulturális bizottságnak, így ellenőrzöm a minisztert, aki alkalmazza az igazgatót, aki főnöke a kommunikációs igazgatónak. Vagyis a saját főnököm főnökének a főnöke lennék.
Másképpen is jó: a beosztottja beosztottjának beosztottjaként leolthatna mindenkit. Hát ez gyönyörű!
És nyilvánvaló nonszensz.
Nincs törvényi összeférhetetlenség.
Az nincs. Ez a helyzet mégsem vállalható. Az ilyet meg kell, hogy érezze az ember.
Vagyis?
Vagyis szervezetileg semmiképpen sem vállalom el, de baráti és értékrendi alapon segítem Attilát, ahogy eddig is tettem.
Katicákkal pedig nem foglalkozunk
A tömjénfüsttől menekültünk el. Támogatja a szentelést?
A Nemzeti a magyar színjátszás temploma. Miért ne lehetne fölszentelni? Olyan ez, mint egy gyerek megkeresztelése: a szülő dönt. Aki ebben az esetben…
Orbán Viktor.
Helyett: Vidnyászky Attila.
És Orbán? Ő ki ebben a képben? Keresztapa?
Rossz hasonlat. Nevelőszülő.
Így se rossz. És ki szentelje föl a Nemzetit?
Csakis az ökumené alapján tudom elképzelni.
Aham. Abba ki fér bele? A négy régi történelmi? Vagy a tizennégy? A tizennyolc? Vagy a hatvanvalamennyi? A kasztráció előtti Alkotmánybíróság sok kis vallási csapat egyházi titulusát adta vissza a közelmúltban – annulálva a kormány szűkítő döntését. Csudálatos kép lesz, ahogy megfogják egymás kezét az egyházfők és körbeérik a Nemzetit. Ki fog celebrálni?
Vagy koncelebrálni!
Na, erre már Laár András is csettintene.
Én azt a püspököt kérném fel, aki a kulturális ügyeket viszi az egyházban. Szót adnék még egy-egy embernek a reformátusoktól, az evangélikusoktól és a zsidó hitközségtől. A többit pedig mind meghívnám, legföljebb nem jön el egyik-másik bizniszegyház, tojnak azok az egészre. Nem kell túlbonyolítani. Nem politikai kérdés ez, hanem kommunikációs.
Tudja, ki lenne nagy dobás felszentelőnek? Erdő Péter pápa. A sok fekete füst közepette van vatikáni fülesük a bíboros úr esélyeiről?
Honnan lenne?
Gondolom, azért csak szorítanak neki. Bár fura mód a magyar Országgyűlés képviselői nem rajongtak az ötletért, amikor felvetődött Erdő Péter neve.
Ez a kérdés meghaladja a KDNP-sek kompetenciáját.
Az „örül vagy sem” nem kompetencia kérdése.
Szűkkeblű megközelítés, hogy de jó lenne egy magyar pápa. A kérdés az, hogy a bíborosok szerint a világ mostani állapotában milyen személyre van szüksége az egyháznak. Mi, világiak a KDNP-ben úgy ítéljük, az utóbbi tíz-tizenöt évben felerősödtek a kereszténység elleni támadások, ezért választ kell adni az antikrisztiánus tendenciákra.
Azért annak idején János Pál nem jött rosszul a lengyeleknek. Figyelmet kapott az ország és szeretetet a bulvárban is „eladható” celebritástól, Karol Wojtylától.
Ez kétség kívül így van, de nem ez a lényeg. Tempfli Imrének a stuttgarti katolikusok előtt mondott beszédét ajánlom mindenki figyelmébe, fönn van a neten, olvasható, hogy pápaválasztásnál milyen szempontokat kell mérlegeljenek a bíborosok. Külső ellenség, belső ellenség… iszonyú bonyolult.
Az ellenségkép mindig jól jön, összekovácsol. Még azt sem tudni, igazából miért mondott le Benedek. Vajon mi volt abban a borítékban? Ha egyáltalán volt boríték. A papi pedofília az ok, vagy az csupán elterelés valamiről?
A világiak közt tízszer-százszor több pedofil él, úgyhogy ne nyissuk ki ezt a fejezetet. Pont annyit tudok, mint ön, így nem is diszkusszálom tovább a kérdést.
Pedig micsoda könyvet írhatna belőle, dőlne a pénz.
Ha tudnék is bármit, inkább nem írnám meg.
Abban még több a lé.
Van, hogy más számít, nem a pénz.
