Belföld

Szigethy Gábor: „Soha nem ott vagyok, ahol keresnek!”

Csapucha Adrienn

2013. 02. 13. 16:32

A ’60-as évek magyar színházáról mesélt önálló estjén Szigethy Gábor. Az író-rendező azt is elárultam, hogyan lett díszletmunkás a középiskolás évek után.

Izgatott, mégis kiegyensúlyozott. Koncentrál, de már most azon gondolkozik, hogyan tovább, mi lesz a következő rendezvény. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, mikor a Zichy-palota egyik díszes termében megpillantottam Szigethy Gábort, aki már ingujját tűrögetve várta az előadás kezdetét. A Győri Polgári Szalon – amelynek egyébként ő maga a szervezője – most csak róla szólt, és azokról a históriákról, melyeknek kivétel nélkül szerves része a színház. Ezen az estén éppen a ’60-as évek színháza.

Vérfagyasztó történetek. Beszédes cím, de mi az alapja ennek az önálló estnek?

Szigethy Gábor: A színházban nagyon sok mindent lát a közönség abból, ami a színpadon történik, de nagyon sok mindent nem, ami a díszletek mögött rejtőzik. Mivel elég sok évet töltöttem a teátrumok falain belül, ezért összegyűlt néhány olyan történet, amelyek színészekre, korra, politikára jellemzőek, de a nézők közül soha senki nem élhette át őket. Vannak olyan sztorik is a tarsolyomban, amit ketten, hárman éltünk meg neves művészekkel, Páger Antaltól kezdve, Bulla Elmán át, egészen Ruttkai Éváig, ezeknek személyes résztvevője voltam. Vagyis olyan történetekről mesélek, amelyek számomra is vérfagyasztóak voltak, hiszen nem tudtam, hogy mi lesz a következő pillanatban, miközben a világot jelentő deszkákon folyamatosan ment az előadás.

Bizonyára hátborzongató visszagondolni arra is, amikor először kapcsolatba került a színházzal?

Sz.G.: A családban senki nem volt színházi érdeklődésű, vagy bárhogy is érdekelt a teátrumokban, de én már 12 éves koromban vásároltam a Színház és Mozit. Az osztályfőnököm is meglepődött akkor, mikor az osztályunkból a 30 főből 29-en mentek egyetemre, csak én nem. Akkor megkérdezte, hogy te Gábor nem akarsz továbbtanulni? Én pedig azt feleltem, hogy dehogynem, csak előbb elmegyek díszletmunkásnak. Gyakorlatilag ez volt az első igazi találkozásom a színházzal, hogy elmentem megtanulni mit, és hogyan kell csinálni. 2 évig voltam díszletmunkás, de a Vígszínházban csak úgy hívtak, hogy Szigethy a buzgómócsing, mert én kellékeztem, statisztáltam, bútoroztam, ügyeltem, öltöztettem ha úgy adódott, tehát egyszerűen csak csináltam és élveztem a színházat.

Hogyan folytatódott aztán a pályája? Hiszen Győrben már író-rendező pozícióban találkozhatott Önnel a társulat és a közönség…

Sz.G.: Egész életemben arra figyeltem, hogy sehol ne ragadjak le. Volt, hogy két színházban is főállásban dolgoztam, de voltam rádiónál, tévénél, tanítottam egyetemeken és gyakorlatilag megírtam 20-25 könyvet. Én azt szoktam mondani, hogy soha nem ott vagyok, ahol keresnek.

Tudom, hogy nehéz lenne egyet kiemelni, de mégis, mi volt a legkedvesebb története a művészvilágban?

Sz.G.: A legkedvesebb az hosszú, de a legrövidebbet szívesen megosztom az olvasókkal. Páger Antal készült a belépésre, átkozni Napóleont a Háború és békében, és ült a színház portájában, lehajtott fejjel, az ügyelő sem szólt neki, nyugodtan készült, mert nagy lendülettel kellett bemennie. Akkor még tűzoltó is volt, aki jött ment a színpadon előadás közben. No és, egyszer csak meglátta Páger Antalt a belépése előtt 5 másodperccel, ránézett, és azt mondta: „Jó estét kívánok drága művész úr!” Majd Páger felállt, felkapta a korbácsot, végig vágott a tűzoltón és elküldte egy melegebb éghajlatra, és azzal a lendülettel be is ment a színpadra. A tűzoltó csak állt szegény, nem tudta, hogy miért bántják, hisz ő csak rossz pillanatban lépett be egy művész életébe. De azt biztosan megtanulta, hogy színpadra lépésük előtt nem szabad zavarni ezentúl a színészeket.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.