Mekkora a szakadék a Z generációnak nevezett korosztály és a mai felnőtt társadalom között? Meg érti-e egyáltalán az utóbbi, miről beszél, mivel foglalkozik az utóbbi, amikor állandóan a gép előtt ül vagy nyomkodja a telefonja, egyéb kütyüje gombjait?
Ma is vannak olyan szülők, akik idegenkednek az internethasználattól, nehezen, vagy sosem írnak sms-t, és soha nem chat-elnek, a Facebook-ot, a Twitter-t, a Skype-ot pedig talán csak névről ismerik. Látszólag nagyon nehéz dolguk van, mert közben Z generációs gyerekeik (az első hullám, az 1995-2005 közötti születésűek) ott voltak a „digitális korszak” hajnalán, az internet és a közösségi oldalak használatának elterjedésekor. Értik az új vívmányokat, gond nélkül használják a technikai újdonságokat, rugalmasak, okosabbak – legalábbis az eszközhasználat és a felhasználói ismeretek tekintetében. A második hullám (a 2005-2010 közöttiek) már beleszületik a digitális világba, ahol „jelen kell lenni” a közösségi oldalakon, az érintőképernyők és az on-demand (szórakozás akkor, amikor akarom, például azt nézek a tv-ben, amit akarok) szórakozás számít átlagosnak. A két korosztály tagjai nem úgy ismerik már a magánélet fogalmát, mint szüleik: nyugodt szívvel teszik közszemlére személyes dolgaikat például a Facebookon. A mostani csecsemők, gyermekek, az úgynevezett Alfa generáció (a 2010-2020-ban születettek) lesz az első valóban 21. századi generáció. Még képzettebbek és materialistábbak lesznek, mint a Z generáció volt. Talán sosem ismerik meg az olyan adathordozókat, mint például a kazetta, a VHS, a floppy, a betárcsázós internet, az asztali számítógépet, az analóg kábel tv és az offline zenevásárlás.
Az internet hatása a gyermekekre és a fiatalokra című konferencián azt mondta, jó lenne, ha ott állna minél többször a kamasz mellett egy felnőtt, amikor a világhálón barangol. Ha a felnőttek ennyire nem értik a digitáliát, az internet világát, hogyan tudnának segíteni a gyerekeknek, hogy tudnák felhívni a figyelmüket az online veszélyekre?
Az X generációs szülők általában azért küzdenek, hogy mindent megadjanak gyerekeiknek, miközben fenyegeti őket az a veszély, hogy lassan leszakadnak a gyermekeik világáról. Sok esetben nyomasztja őket a saját életük, amiben csak nőnek az elvárások, fáradtak és kiábrándultak lehetnek. A szülők és gyermekeik generációja között bizonyos fogalmak értékrendjének átalakulását látjuk. A hagyományos értékekre, mint a család, a munkával kapcsolatos érzelmek, a tekintély és a tisztelet az idősebbek másként gondolnak, mint a fiatalok. Ezek látszólag nem egyeztethetők össze a mai korszak olykor hígult és felszínes elvárásaival, miközben ma jóval keményebb életfeltételeket látunk. A szülőknek egyetlen eszköz áll a rendelkezésükre, és ez a nyílt családi kommunikáció, a bizalom és az őszinteség: ha egy gyerek elfogadó családi közegben él, akkor az élményeit is szívesen megosztja. Gyakran esnek azonban abba a hibába a szülők, hogy nem ismerik gyermekük online életét, nem tudják kikkel és mit kommunikálnak, milyen tartalmakat nézegetnek, és milyen zenéket hallgatnak, milyen hálózatoknak a tagjai, és kiket tartanak követendő mintának. Pedig bizony ellensúlyt kellene például tartani annak a szexualizált médianyomásnak, amit a gyerekek még nem tudnak kezelni. Ennek eredményeképpen alakul ki ugyanis később az elégedetlenség a külsejükkel szemben olyan életkorban, amelyben még gyereknek kellene lenniük. A legnagyobb veszély tehát, hogy a gyerekek elveszítik a gyerekkorukat és olyan felnőtt problémákkal bajlódnak, amihez még nincs a kezükben a megoldó kulcs. A koraérettség együtt jár a tényleges biológiai életkoruk infantilis vonásaival, ami aztán egy sajátos mozaikszerű képet ad ki, és közel sem biztos, hogy kiegyensúlyozott érzelmi állapottal jár együtt. Komoly felelősség hárul ebben a helyzetben a szülőkre, akik a változások nagy részét még csak nem is érzékelik, ha nincsenek valódi beszélgetések a családban.
Fotó: RTL Klub / Sajtóklub
Ugyanez a helyzet az iskolában is, hiszen a pedagógusok szintén értetlenül és felkészületlenül állnak a digitális nemzedék problémái, érdeklődési köre előtt. Mit tehet az iskola, a pedagógus azért, hogy az internet, a közösségi média inkább előnnyé váljon a diákok számára, mintsem hátránnyá? Vagy ez reménytelen vállalkozás?
A tanulók új generációja, amely már beleszületett az információs korba, a közelmúltban kezdte meg a tanulást egy sor, csak rá jellemző tulajdonsággal és talán szokatlan tanulási érdekkel. Így valóban igazi kihívást jelentenek a már meglévő iskolarendszernek. A diákok tanulási vággyal, de valójában úgy lépnek be az oktatási rendszerbe, hogy az internetnek köszönhetően már kifejlesztettek egyfajta tudást. Nagyon komoly változást jelent, hogy ők már egy médiával telített és kényelmes hozzáférést biztosító korban nőttek fel. Elvárják mentoraiktól, hogy hatékony oktatási módszereket alkalmazzanak. Nem szeretik a szokványos, egyhangú előadásokat, sokkal inkább csoportos, interaktív feladatokat és kutató munkát igényelnek. Amerikai kutatók szerint a „netgeneráció” nem hajlandó megtanulni, amit elé tesznek csak azért, mert egy tanár teszi azt. Meg akarják érteni, boncolgatni akarják, szétszedni és valóban átélni a dolgot, amiről tanulnak.
| Generációk: |
| Építők, 1946 előtt születtek, 60 fölöttiek Baby-boomerek, 1946-1964 között születtek, 40-esek és 50-esek X generáció, 1965-1979 között születtek, 30-asok Y generáció, 1980-1994 között születtek, tinik és 20-asok Z generáció, 1995-2009 között születtek gyerekek α generáció, 2010- csecsemők Forrás: Mccrindle Kutatás: Word up – az Y és Z generáció lexikonja és útmutató a velük való kommunikációhoz |
Hogy tudnak a tanárok, egyetemi oktatók és az oktatási intézmények megfelelni ennek a különös kihívásnak?
A tanárok nagy része még abban a korban szocializálódott és tanult, amikor a poroszos tekintélytisztelet, a szokványos tanár-diák asszimetria jellemezte az oktatási intézményeket. Nem volt még lehetőségük arra, hogy tanulói jogokat érvényesítsenek, ez a szempont jószerivel nem is volt még előtérben. Abban a világban tanultak, ahol az idősebb volt a tudás letéteményese, a tanár volt az a tekintélyszemély, aki átadta tudását és elvárta a tiszteletet. Az ellenállásnak, vagy szembeszegülésnek nem volt olyan kultúrája, mint ma. A tanárok tehát nemcsak azzal a változással állnak szemben, amit a Z generáció és az információs kor kihívásai jelentenek. Hanem azzal az elvárással is, amely már saját múltjuk szokásait, viselkedésbeli jellemzőit érinti. Ez az új tanári szerep, ahol egy fordított szocializációs folyamatot figyelhetünk meg, ahol már nem feltétlenül igaz, hogy a tekintélyszemély pozíciója alanyi jogon az övék. Ez a helyzet tehát érzelmeket és indulatokat is gerjeszt, amely folyamatban a nyugalom és a tisztánlátás mellett képesnek kell lenni arra, hogy a felnőtt lemondjon a megszokott pozícióbeli jellemzőkről anélkül, hogy ez veszteség vagy csalódottságérzést keltene.
Nem könnyű helyzet…
Az oktatás folyamata nem nélkülözheti az érzelmeket, ami egyben azt is jelenti, hogy optimális helyzetet akkor látunk, ha a tanár is örömét leli a tudása átadásában. Ez ahhoz vezet, hogy a tanuló is örömét leli abban, hogy megért/megtanul valami új dolgot. Nincs mese, a tanároknak meg kell ismerni az internetet. Esetleg a tanítás egy részét prezentáció-készítés formájában kell megoldani, más esetekben olyan keresési feladatokat jó adni, melyhez a világhálót használhatják a gyerekek. De minden esetben érdemes hangsúlyozni az offline tudás fontosságát, figyelni a szókincs növekedésére és arra, hogy a tudás elmélyült figyelmet igényel.
Egy mai diák a Facebook nélkül el sem tudja képzelni az életét, szintén a konferencián hangzott el egy előadótól, hogy az iskola, az osztályközösség legfontosabb dolgai is ott dőlnek el. Ön szerint a tanár is legyen jelen a Facebookon? Jelölje be ismerősnek a tanítványait? Egy ily módon szerzett kényes információval például mit kezdhet a tanár?
A közvélekedés ma már azt hiszem, inkább abba az irányba megy, hogy tanár és diák nem „ismerősök”, tehát nem szerencsés egymást bejelölgetni, mert az nagyban átírhatja a közöttük lévő érzelmi és tekintély pozíciót. Jobb olyan zárt csoportot létrehozni például az osztállyal, amely az iskolai offline helyzetet teszi át az online térbe. Itt viszont nagyon kell vigyázni arra, hogy az online státusz hamar felülírja a szokásos rutint. Megtörténhet például, hogy egy diák este kilenckor küld egy üzenetet valamilyen iskolai feladatával kapcsolatban. Ilyenkor tehát nagyon kell ügyelni a határok és keretek betartására, ami továbbra is a felnőtt, a pedagógus feladata.
Mennyire lehet szenvedély a netezés, az online közösségi-élet túlzott hajszolása? Honnan veszi észre a szülő, a tanár, hogy a gyerek már Facebook vagy internetfüggő?
A fiatalokat leginkább érintő szenvedély az online státusz folyamatos átélése, ez tehát a közösségi média használatára vonatkozik. Az internetes közösségek tagjának lenni, ma már evidencia. Mint ahogy az is, hogy a fiatal generáció akár tízpercenként közöl magáról valamit online. Egy idősebbnek viszont rettentő furcsa, hogy miért kell komoly és felületes információkat ontani önmagunkról. Ebben az értelemben ez tényleg meghökkentő. Ezek a portálok és hálózati működések a csoportszerveződésről szólnak, feloldják a régi típusú énhatárokat és eltolják a korábban megszokott intimitáshatárokat is. Az online létezés olyan erőteljes lehet, hogy egyes kutatások szerint már 24 órás offline állapot előhívhatja a megvonási tüneteket. Ezek hasonlóak az alkohol vagy drog esetében tapasztaltakhoz, idegesség, szorongás, irritáltság, esetleg ingerlékenység lehetnek. Az online játékok is a képernyőhöz ragasztják a felhasználókat, a felnőtteket pedig akár a többórás netsurfing is. De hangsúlyozom, az internet azért nem mindenki számára rejt veszélyeket. Éppen úgy, ahogy nem mindenkiből lesz alkoholbeteg, aki néhány pohár bort megiszik. A helyzet épp fordítva van, akit beszippant az online tér, annak a személyiségében voltak olyan okok, amik ezt lehetővé tették. Ilyenek lehetnek például az életvezetési problémák, a depresszív érzelmek, a szorongóbb személyiség. A felnőttek esetében a (társas) magány és az offline társas kapcsolatok hiánya okozhatja, ha valaki tartósan mindennap több órát tölt online barátaival, akiket esetleg csak onnan ismer. A függőség olyan állapot, amiben az internet már nem helyettesíthető semmi mással, mintha az lenne az egyetlen biztos örömforrás. Az egyéb örömfunkciók beszűkülhetnek, és a gondolkozás valóban ráfűződhet erre az egyetlen tevékenységre
