Laikusként is nyilvánvaló, hogy nincs jó oktatás jó tanárok nélkül. Ezt kutatások is megerősítik, egy 2007-es OECD-jelentés arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a tanulók teljesítményére hatást gyakorló tényezők közül a pedagógusok felkészültségénél csak a családi otthon hatása erősebb. A szakmai diskurzusokban sokszor idézett McKinsey-jelentés szerint a sikeres iskolarendszerek „olyan mechanizmusokat hoztak létre, amelyek a következő három feltételt teljesítik: több tehetséges embert vonzanak a tanári pályára, jobb oktatóvá képzik őket, és biztosítják, hogy a rendszer a lehető legjobb színvonalú oktatást nyújtsa minden egyes gyermek számára. (…) Az oktatási rendszer csak annyira jó, amennyire a tanárok, akik alkotják.”
Ehhez képest Magyarországon nem túl vonzó a tanári pálya, a pedagógusképzőkre enyhén szólva nem a legjobbak jelentkeznek. Az oktatáspolitikai döntéshozók eddig leginkább a pedagógusképzés átalakításával próbálkoztak, ami legfeljebb az egyik változtatandó terület. Az Orbán-kormány 2013 szeptemberétől bevezeti ugyan a pedagógus-életpályamodellt, amellyel valamennyire nő a tanárok fizetése (cserébe a nagyobb munkaterhelésért, tanfelügyeleti ellenőrzésért), de ettől nem várható, hogy sokkal vonzóbb lesz ez a hivatás. Ráadásul akkor lenne a fiatalok számára kecsegtetőbb tanárnak menni, ha már a tanulmányok alatt ösztöndíjat kapnának, és a kezdő fizetést emelné meg a kormány drasztikusan. Az életpályamodell azonban – ha egyáltalán bevezetik, hiszen a Széll Kálmán Terv 2.0 azt a gazdasági helyzettől teszi függővé – nem ezt az utat írja le.
Miért volt jó az egységes tanárképzés?
A tanárképzés át-, vagy inkább visszaalakítása viszont napirenden van. Az erről szóló rendelettervezetet szerdáig lehet véleményezni. Ebben az egyik legfontosabb változás, hogy felmenő rendszerben újra szétválasztanák az általános és a középiskolai tanárok képzését és visszahoznák a rendszerbe az osztatlan képzést. Az általános iskolai tanári szak négyéves lenne egy év gyakorlattal, az itt végzettek nyolcadik osztályig taníthatnának, valamint a szakiskolák 9-10. évfolyamán. A középiskolai tanári szakon diplomázók öt évet töltenének az egyetemen, majd ugyancsak egy év gyakorlattal zárhatnák le tanulmányaikat. Az alsós tanítóknak szintén külön képzése lesz. Az egyéves gyakorlati idő beveztését a legtöbben üdvözlik, de az újra szétválasztott tanárképzést már többen bírálják.
Fotók: Neményi Márton
„Én mindig nagy híve voltam az egységes tanárképzés gondolatának. Egyszerűen azért, mert az általános iskola felső tagozatán és a középiskolában lényegében ugyanarra a felkészültségre van szüksége egy pedagógusnak” – mondja a Miskolci Egyetem BTK Tanárképző Intézetének igazgatója. Knausz Imre szerint tévedés az a közkeletű vélemény, hogy az általános iskolában inkább pedagógia, a középiskolában inkább szaktárgyi tudásra van szükség. Mint mondja, a pedagógiai tudás elsősorban a motivációs deficit kezeléséhez szükséges, és ez a középiskolában semmivel sem kisebb, mint az általánosban. Az pedig szintén magától értetődő, hogy ha lényeges dolgokat akarunk megértetni (nem bemagoltatni) a gyerekekkel, akkor nagyon kell értenünk a szaktárgyunkhoz: általánosban sem kevésbé, mint középiskolában.
Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének vezetője üdvözölte a tanárképzés átalakításáról szóló tervezetet, de ő sem tudja, hogy jó megoldás-e ismét külön képezni az általános iskolai tanárokat és a középiskolai tanárokat. Ha a tárca ezt így látja jónak, annak nyilvánvalóan megvan a szakmai háttere, bár nem ismerik azokat a kutatásokat, amelyek ezt megalapozták.
Bologna problémái
Knausz Imre szerint nehéz lenne vitatni, hogy a bolognai rendszerrel voltak problémák. „A tanárképzés vonatkozásában elsősorban az, hogy élesen különvált a tanárképzés és a diszciplináris képzés. Ennek természetesen vannak jó oldalai a szakmai identitás szempontjából, de azt hiszem, a régi tanárképzésnek jót tett, hogy mindenféle jövőképű hallgatók együtt jártak oda. A bolognai rendszerben némi kontraszelekció óhatatlanul érvényesül, az ambiciózusabb diákok inkább nem a tanár szakot választják.” A bolognai rendszer részleges (csak a tanárképzést érintő) megszüntetése ezt a problémát ugyanakkor nem fogja orvosolni.
A szakember azt prognosztizálja, hogy bölcsészeknél a BA típusú képzések és a tanári szakok versenyhelyzetben lesznek, nem nagyon tudnak egymás mellett megélni (a hallgató is egyre kevesebb). A kérdés az lesz, hogy egy történelem iránt érdeklődő érettségizett például történelem BA-ra megy vagy történelemtanári szakra. Mindkettő mellett szólnak érvek, nyilván a tanárképzés színvonalának az kedvezne, ha az utóbbi megoldás lenne a nyerő. De nem biztos, hogy így lesz, a középiskolai tanárképzés 6 éves időtartama egy kissé túlméretezett, és ennek elriasztó hatása lehet.
Kihalnak a fizikatanárok
Talán a legsürgetőbb probléma a természettudományos tanárok aggasztó hiánya, a területet gyakorlatilag egy-két hallgató választja évente. Azaz lassan kihalnak a fizika, kémia tanárok. Knausz Imre szerint a döntéshozók nem látják (vagy nem törődnek vele), hogy a pálya extrém népszerűtlenségének okai vannak, és ezekre az okokra kéne koncentrálni. Ilyen ok lehet például, hogy egy fizikatanár valószínűleg kevésbé tud nem tanári pályán elhelyezkedni, mint egy bölcsész szakos, ezért csak az választja ezt a szakot, aki tényleg fizikatanár akar lenni. Ilyen viszont alig van.
Talán még nagyobb baj, hogy tragikusan rosszul tanítjuk a természettudományos tárgyakat, és ezért a diákok jelentős része utálja őket. Így eszébe sem jut, hogy ilyen vonalon tanuljon tovább. Általában nagy probléma a tananyag és az élet közötti egyre mélyülő szakadék, de azt hiszem, a humán szakos tanárok ezt egy árnyalattal jobban kezelik. Csak a közoktatás tartalmi-módszertani megújulása lehet a kulcs.
Az elmúlt 8 év
Elsősorban az elmúlt 8 év alatt nagyon fontos változások kezdődtek meg a pedagógusképzésben: általánosan elfogadottá vált, hogy a képzésnek gyakorlatiasabbnak kell lennie, háttérbe szorultak a régi száraz-közhelyes elméleti tananyagok, és előtérbe került elsősorban a módszertan, méghozzá egy olyan tevékenység-központú módszertan, amely a közoktatási gyakorlatban alig van jelen – véli Knausz Imre.
„Mindenütt nagy hangsúlyt kapott továbbá a hátrányos helyzet kezelésének problematikája, nálunk Borsodban persze különösen. Létező jelenséggé vált (nem mondom, hogy tipikussá, persze), hogy a frissen végzett tanár az egyetemen tanult új módszertani kultúrát visz az iskolába. Erre persze rásegített az a mérhetetlen mennyiségű továbbképzés, amit HEFOP-TÁMOP keretben kaptak az iskolák.
Én a saját munkahelyemből kiindulva egyelőre nem látom, hogy ennek meg kéne változni a jövőben, igaz, azt sem, hogy valami felerősítené ezeket a tendenciákat. A kormányzat által sugallt atavisztikus oktatási koncepció persze visszaszorítja a helyi reformerőket, és ilyen helyzetben a tanárképzésnek is nehezebb dolga lesz, ha egy kritikai attitűdöt akar képviselni.”
