Jött ám az autó, no nem, rozzant Trabant, múlt századot idéző, hanem olyan luxusdzsip, hogy méreteit még az egykor volt „dicsőséges szovjet hadsereg” harckocsizó ezredei is megirigyelték volna. Árát meg talán maga Bill Gates „májkrószoft-király” is csak OTP-hitelre tudná kifizetni. Csilivili karosszériáján úgy táncolt a nap, ahogy egy másodperccel később én jártam félelmemben a rettegős csárdást a zebrán.
A kocsi ugyanis csak az utolsó pillanatban fékezett. A volán mellett telefonáló úrhölgy – kinek arcán látszott, túl mély nyomokat nem hagyott rajta az európai válság – úgy elmerült a mobiltelefonálás kéjes örömében, hogy csak akkor lépett a fékre, amikor már félméternyi hely sem maradt a lökhárító és a lábam szára között.
Vagyis helyzet volt, mint mondani szokták. A hölgy arcára torz fintor ült – „Te jó ég, ez a marha még azt sem látja, hogy itt jövök én a családi látványberuházásban ülve!” – , én meg a legszívesebben ott álltam volna, amíg rá nem jön mind a négy IQ-jával, hogy vezetés közben tilos a mobiltelefonálás. Még annak is, aki vélhetően oly fontos dolgokat tárgyal meg, naná, hogy nála jóval okosabb telefonján, mint kacsalábon forgó villája kertjének átépítése az új, befedhető úszómedence tükrében.
Ám erre se időm, se kedvem, így aztán beletörődtem, hogy újra sikerült összefutnom egy olyan sofőrrel, akinek a jogkövetés nem éppen az erős oldala. Azért írom, hogy újra, mert mióta közzétették, hogy a vezetés közbeni mobilozást a korábbinál is súlyosabban büntetik, szinte nap mint nap menekülnöm kellett mobilozó pilóták kocsija elől. Volt köztük, aki csak szerényke, középkategória alja típusú, tizenöt évnél öregebb járgányban szórta a szót. Volt, aki kisteherautó volánjánál érezte úgy, ha most nem beszéli meg az élet fontos dolgait, talán beteljesül a maják jóslata, és év végére számolhatunk egy világvégével. Volt, aki elnézést kér, volt, aki rég elhunyt édesanyám tisztességébe gázolt káromkodásával, és volt, aki csak bámult, hogy tehén a hereföldön. Ám egy közös tulajdonságukat összegezhetem – eszükbe sem jutott, hogy a tilosban járnak.
Azt mondják az okosok, minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Nos, ez a „kocsiban tilos a telefonálás, pontosabban csak kihangosító szerkezettel megengedett” szabály, úgy vélem, értékét tekintve a nulla felé tendál. Persze nem tudom, hány büntetést szabtak ki ezért a bűnért országszerte, mint ahogy azt sem, hány ember halt már meg az utakon vagy éppen a gyalogátkelőhelyeken mobilozó miatt. De azt látom, hogy mindennapi tévés „rémhíradóink” jószerével már másról sem szólnak az aktuális gyilkosság, háztűzoltás, földrengés mellett, mint balesetekről, balesetekről és balesetekről.
Ha másból nem, hát legalább ebből foghatna az autóban mobilozók agya egy-két figyelmeztető rezgést. Vagy ott már nincs egy csöppnyi hely sem? Ugyanis az egyetlen barázdát, ami megtöri az agyuk biliárdasztal lapjához hasonlatos simaságát, már megtöltötte a mobiltelefon bebiflázott használati utasítása?
