„Váltócipőt hozzatok, mert ha esik, sár van, vagy ha nincs eső, por (de nem vörös!)” – írta a meghívó végére az Almásfüzitői vörösiszap-tározók rekultivációját (környezetvédelmi mentesítését) végző cég, a Tatai Környezetvédelmi Zrt. (TKV) sajtófőnöke, amikor a tározó bejárására invitált. Cseszregi Róbert később is nyugtatgat, és mindenféle állatok, növények képeit mutogatja, amelyek a mesterségesen kialakított termőfölddel befedett tározókon élnek. Ennek ellenére van bennünk némi félsz, amíg a tetthelyhez közeledünk. Elvégre most készülnek szembesíteni bennünket a Kolontár környékén kis apokalipszist okozó anyaggal.
Ideális esetben így néz ki egy vörösiszap-tározó. Kattintson a képre a galériáért!
Fotók: Neményi Márton
2010-ig nem is igen hallottunk a timföldgyártás e melléktermékéről. Azóta tudjuk, az országban három helyen – Ajka mellett Almásfüzitőn és Mosonmagyaróváron – találhatók ilyen tározók. Ezek közül csak Ajkán nem fejeződött be az alumíniumgyártás, és ezzel a vörösiszap-felhalmozás. Ott a 2010-es tragédiáig nyomták a veszélyes anyagot az erős lúgos oldattal együtt a tározóba. A tragédiát egyébként ott sem maga a vörösiszap, hanem a lúgos folyadék kiömlése okozta. Mosonmagyaróváron már évekkel ezelőtt rekultiválták a területet, ott különösebb gond nincs. De mi van a közvetlenül a Duna mellé telepített Almásfüzitői tározókkal? Tényleg szivárog a gát, és bekerül a Dunába ez az anyag, ahogy azt decemberben állította több környezetvédelmi szerv is? Ennek jártunk utána.
„A szagok nyertek most is”
A Duna melletti ipari területre több ellenőrző ponton keresztül, munkavédelmi kiselőadás után (amelyen például azt tanuljuk meg, hogy ne együnk meg semmit, amit találunk) jutunk be. Érzékszerveink közül elsőként az orrunk kap intenzív élményt. A szennyvízszag nem véletlen. Hatalmas teherautókkal hordják ide a különböző, a mesterséges talaj előállításához használható hulladékokat. Ezek közül az egyik legfontosabb a szippantós autók nyomán jól ismert matéria. Amíg megkapjuk a munkavédelmi ruházatot, szerencsére nem ezzel, hanem olajjal szennyezett földdel teli kamion mázsázását nézhetjük végig.
A vörösiszap-tározók rekultivációjának képlete egyszerű: az összesen 172 hektáros tározókban lévő közel 17 millió tonnányi szilárd vörösiszapra mindenütt nagyjából másfél méternyi mesterséges földet hordanak, s azt füvesítik. Így a föld alatt ugyan megmarad az agyagágyon fekvő 6-11 méter vastag vörösiszapréteg, de ezután nem porzik, sőt, fölötte új élet sarjad. S, hogy e költői képről a rögvalóba hozzuk vissza olvasóinkat: ahol már ez megtörtént, a szarszag is enyhül.
Amit nem lehet felhasználni, azt vagy lerakóba vagy égetőbe viszik, vagy, ha fém, akkor a MÉH-be.
Kattintson a képre!
Bár a pénznek, mint tudjuk nincs szaga, hogy a témánál maradjunk, de azért – miközben sűrű fűcsomókon keresztül a cég büszkesége, a több fecskecsalád által belakott löszfal felé gázolunk – rákérdezek a sajtófőnöknél az üzleti modellre. A lényeg az, hogy a területre behozott – veszélyes és nem veszélyes – hulladékért kapott pénzből fizetik a helyreállítási munkálatokat, s ami marad, az a profit. Állami pénzt nem kap a cég. Tehát gyakorlatilag a mai hulladékból előállított mesterséges talajjal fedik le a tegnapi veszélyes hulladékot.
Fecskék, pipacsok, rókák
Hogy mekkora a bevétel, vagy a nyereség, arról nem tudunk meg többet, viszont lassan odaérünk a fecskefészkekhez. Vigyázva közelítünk, nehogy felrebbenjen a raj, de fotósunk végül mindössze egy eltévedt madarat tud csak megörökíteni. E mellett felfedezünk rókalyukakat, és megtudjuk, hogy a ravaszdiak és a kis rágcsálók mellett, már az őz is lakóhelyévé tette a vörösiszap-tározót. Utunk során látunk szürke gémet, fácánt, továbbá a közeli pataknál hódok nyomaira is bukkantunk. Cseszregi azt is elárulja, hogy időnként megvizsgálnak egy-egy állatot, legutóbb épp egy fácánról derült ki, hogy testében nincs méreganyag. Dacára a talpunk alatt másfél méterrel elfekvő vörösiszapnak, olyan az egész, mint egy hatalmas réten egy állat- és növénybemutató. Na jó, az utóbbi egyelőre elég szegényes: a félévente lekaszált fű és gaz mellett néhány fa, bokor úttörősködik. Állítólag később kis ligetek alakulnak majd ki ez utóbbiak körül. A velünk lévő kollegina még elszalad pipacsért, majd visszagyalogolunk a bejárati porta felé.
Vidéki idill tizenhétmillió tonna vörösiszapon: a rekultivált terület
Útközben újra erősödik a szag. Szörnyülködünk a munkagépeken, amelyekkel rendszerezik, komposztálják, majd nagy halmokba rendezik a különféle veszélyességi fokú hulladékokat. Kiválogatják a mesterséges talaj számára nem hasznosítható, vagy arra veszélyes anyagokat, a gumiabroncsokat, fémtartályokat később elszállítják. A többiből készül az a mesterséges talaj, amelynek a PH-ja, fizikai szerkezete, levegőzöttsége, vegyi összetétele megfelel a „normál” talaj paramétereinek. Földön túli látvány, de legalábbis Mad Max-filmes hangulat, ahogy a szortírozó gép alatt két speciális ruhába öltözött munkás segíti a hulladékok szétválogatását.
Húsz focipályányi Mars-hangulat
Ezután terepjáróba ülünk, és elindulunk a gátakra. Megtudjuk, hány különböző magyar és európai engedéllyel rendelkezik a cég. Legyen elég annyi, hogy az állat- és növénynevek mellett az engedélyszámok a nap leggyakoribb szavai. (A TKV honlapján egyébként megtekinthető minden dokumentum.) Elsősorban a Duna-oldali gát érdekel minket, hiszen – véltük – ezen múlik, hogy bekerül-e 50 kilométerrel a főváros fölött a vörösiszap a Dunába vagy sem. Ez a vélekedésünk persze csak részben állja meg a helyét. Már útközben elhaladunk a hetes tározónak azon része mellett, ami még nincs „eltemetve”. Ez mintegy 20 labdarúgópálya nagyságú terület. Az ígéretek szerint 2-3 év alatt ez is eltűnik.
Almásfüzitőn 1950 és 1997 között üzemelt a Timföldgyár, fénykorában 2300 munkavállalóval. Kezdetben évi 60 ezer, később már 360 ezer tonna timföldet állított elő, közben a technológiából adódóan másfél-kétszer ennyi lúgos vörösiszap keletkezett. A nyolcvanas évekig nem nagyon törődtek ennek környezeti hatásaival, így tulajdonképpen az utókor nagy szerencséje, hogy a tározóknak kijelölt helyeken agyagréteg zárta el a szivárgást, és a gátak is jól bírták a terhelést. Mivel lassan két évtizede nem üzemel a gyár, a lúgos folyadék nagy részét pedig leszívták a tározókról, ma olyan a terület, mint képeken a Mars felszíne: szilárd anyaggá összeállt vörös sivatag. Szó nincs itt folyékony, lúgos anyagról, ami átcsapna a gátakon. Akár munkagépek is járhatnak rajta.
Végül pedig maga a vörösiszap
Mi is megállunk, lesétáltunk a partra és egyszerűen ráléptünk a gyilkos anyagra. A sajtófőnök közben azt mondja, hogy ha a gátakat elbontanák, a gigantikus vörös tömb akkor sem menne sehova, nem folyna el. Hiszen nem folyik.
Porzás, szivárgás
A probléma nem is ez volt errefelé, hanem a porzás (ahogy mostanában már Kolontárnál is). A felszínen lévő finom szemű port ugyanis könnyen felkapja a szél, és akkor az egész környék vörösbe borul. A levegőszennyezés az utóbbi évben jelentősen visszaszorult, várhatóan a maradék 20 hektár befedésével megszűnik. Legalábbis Almásfüzitőn. Ugyanis a közeli Neszmélyen található nyolcas tározó rekultivációja – törvényi kötelezettségek ellenére – máig nem kezdődött meg. Az az egy létesítmény osztrák tulajdonban van, így ennek okairól Cseszregi Róbertnek nincs információja. Az biztos, hogy tavaly tavasszal vörös porfelhő lepte el a jó boráról híres környéket.
| Az ajkai tározót bezárják? |
| A Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség 2012. május 23-án honlapján közzétett határozatában azonnali hatállyal megtiltotta a MAL Zrt.-nek a kolontár melletti vörösiszap-tározó működtetését. Mivel a vörösiszap-tárolás a timföldgyár technológiájának nélkülözhetetlen része, ez kizárólag az üzem leállításával valósítható meg. A határozatot valószínűleg a napokban kapja kézhez hivatalosan a cég vezetése. A határozatot az elviselhetetlen porszennyezettség váltotta ki. |
Ha a vörösiszap nem megy a Dunához, akkor nyilván a veszély az, hogy a Duna jöhet a vörösiszaphoz – jött rögtön az ellenvetés. Azaz, hogy nagy árvíz esetén a gáton átcsaphat a víz, és könnyen felkapja a mérgező anyagot a folyó. A gátat azonban annyira túlerősítették annak idején, még a bősi duzzasztásra gondolva, hogy a 2002-es csúcsárvíz idején is méterekre a gát tetejétől volt a Duna szintje – jött kapásból a válasz.
Ekkor előjöttünk az adu ásznak szánt kérdésünkkel. 2011 telén a Greenpeace a gát alatti szakaszon vörös foltot fedezett fel, s azt állította, hogy szivárog a vörösiszap. Ennek oka, a TKV által megrendelt vizsgálatok szerint a talajból kiázó huminsav volt, ami az alacsony vízszint mellett máskor és máshol is előfordul. A zöld szervezettel egyébként folyamatosan harcban áll a TKV, a szivárgásügyben ráadásul a Greenpeace is laboreredményekre hivatkozott.
A jövő nyersanyag-utánpótlása?
A tengerentúlon az ilyen tárolókat stratégiai fontosságúnak nyilvánították, ugyanis a vörösiszapban olyan ritka, értékes anyagok – elsősorban ritka fémek – vannak, amik később még jól jöhetnek. A mai technológiával iszonyú drága ezeket kivonni, de talán 20-30 év múlva kitalálják ennek hatékonyabb módját is. Akkor például Almásfüzitőn nem kell sokat keresni, csak eltávolítani a földet, s az anyag ott lesz.
Tény, hogy iparosító elődeink felelőtlen örökségeként ez az óriási mennyiségű vörösiszap ott van a térségben. Felmerült, hogy el kellene szállítani, de ez jelenleg kivitelezhetetlen. Ehhez másfél millió kamionforduló kellene, megfizethetetlen költségekbe kerülne, és az is nagy kérdés, hogy hova lehetne vinni. Tehát valamit kezdeni kell vele. Hogy termőfölddel letakarják, és ezzel még veszélyes hulladékot is „felhasználnak”, nos, ez elsőre jól hangzik.
Hazafelé, több sorompóőrnek integetve arról beszélünk, hogy azért reméljük, hogy az összes hatóság, környezetvédelmi szervezet, és a civil zöldek továbbra is árgus szemmel figyelik, mi történik Almásfüzitőn.
Addig jó, amíg a TKV minden kérdésükre tud válaszolni.
