Ha valaki próbált már ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt keresni, tudja, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni „szakit”. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatott módszertanú – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több embert kell kiképezni a listán szereplő szakmákra, és akkor azok eltűnnek róla.
Hiánypótlás oldalnézetből
A kormány oktatáspolitikája is ebből indul ki, amikor azt emlegeti, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Leszűkíti a diploma, az érettségi felé vezető utakat, és ezzel a szakképzés felé tereli a fiatalokat. Mindezzel több baj van. A szakmunkások aránya a regisztrált munkanélküliek között hatszor akkora, mint a diplomásoké. Még a pályakezdő munkanélküliek között is kereken két és félszer annyi a szakmunkás, mint a diplomás. A munkaerőpiacra lépésben és a munkaerőpiacon való megkapaszkodásban óriási a diplomások pozícióelőnye. Nem beszélve a bérelőnyről, ami nemzetközi szinten is az egyik legmagasabb.
Gondolhatnánk, hogy nem ez a jellemző a hiányszakmákra, hiszen azokra nyilván fokozott a kereslet. Mártonfi György szakképzéskutató arra hívta fel lapunk figyelmét, hogy óriási tömegek vannak kiképezve a listákon szereplő szakmákra, akik zsebükben a szakmunkás-bizonyítvánnyal mégis regisztrált munkanélküliek. Ennek oka az, hogy egyszerűen nem éri meg ezeken a területeken dolgozni
Kőművesek márpedig vannak (Fotó: Kummer János)
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Gazdaság- és Vállalkozáselemző Intézete 2010-es adatai szerint a hiányszakmákban végzettek nagyjából egyharmada dolgozik csak a szakmájában. Sokan más területen helyezkedtek el, további tanulmányokat folytatnak az érettségi vagy egy újabb szakma megszerzéséért, vagy nem tanulnak és nem is dolgoznak. Majdnem 30 százalékos ebben a körben a munkanélküli ráta. Abban a két szakmacsoportban, amely a hiányszakmák mintegy kétharmadát adja – a gépészetben és az építészetben – a munkanélküliségi ráta az átlagosnál is magasabb, 31,9, illetve 36,1 százalék.
Mártonfi egy tanulmányában arra mutat rá ezzel kapcsolatban, hogy az építőipari és fémipari hiányszakmák többnyire nehéz fizikai szakmák, előbbiekben jellemző a nem bejelentett foglalkoztatás, a zord körülmények közötti munkavégzés, illetve a nem folyamatos, hanem az idényre korlátozódó munka. Ezeket a hátrányokat ugyanakkor egyáltalán nem honorálják a munkáltatók a bérekben.
A lé a tét
A hiányszakma tehát – Mártonfi szerint – főleg azt jelzi, hogy nem éri meg ezekben dolgozni, mert a kellemetlenségeket nem ellentételezi egy elfogadható jövedelem és állásbiztonság. „Miért menjen ma valaki kőművestanulónak? Egy hosszabb távra relatíve alacsony hozadékú – mert nem minőségi! – szakképzésben vehet részt, utána a garantált minimálbérért sem biztos, hogy kap bejelentett állást, különösen most, amikor évek óta csökken az építőipar teljesítménye. Átképzési esélyei csökkennek, a munka nehéz, a körülmények nem vonzóak. A szakma presztízsét mutatja, hogy tanulói között kiemelkedően a legmagasabb a romák aránya.”
A hiányszakmák sulykolása mégis évek óta jelen van, és lassan kormánystratégiát meghatározó tényezővé válik. Mártonfi szerint erős érdekek húzódnak emögött, amelyek azonosítása nem könnyű. Úgy véli, hogy két dolog azért közrejátszik mindebben. A szakképzés, azon belül a gyakorlati képzés fontos üzletág egy jól lehatárolható üzleti kör számára, akik érdekeltebbek a sok kőműves tanulóban, mint a sok, iskolapadban ülő szakközépiskolásban. (És mit érdekli őket, hogy utóbbiaknak még 30-40 év múlva is lesz munkájuk, míg előbbiek akkor már nem lesznek a munkaerőpiacon.) Másrészt a hazai kis- és középvállalkozások nagy része nem igazán versenyképes, folyamatosan a túlélésért küzd. Nekik minél olcsóbb, közpénzen kiképzett munkásseregre van szükségük, az sem tragédia, ha rosszul képzettek. Így aztán abban érdekeltek, hogy minél szélesebb tanulói csoportok kerüljenek a legkevésbé perspektivikus képzési ágra, a szakiskolába.
Mivel egyre nagyobb tömegeket csatornáz a kormány a szakiskolába, ezen belül a hiányszakmákban folyó képzésekre, növeli azok számát, akik aktív életkorukban szelektálódnak a munkaerőpiacról, mert az igényes szakmunkásmunkakörök ellátására nem lesznek képesek, és nem is lesznek elég tanulékonyak, fejleszthetőek. Csökkentik tehát a jól foglalkoztatható szakmunkásállományt. „Így nem lennénk meglepve, ha a hiány csökkentése érdekében hozott intézkedések pár év múlva a hiányjelenségek erősödéséhez vezetnének. És ha majd ez sokak számára nyilvánvaló lesz, akkor vissza lehet térni a minőségi szakképzés mostanában háttérbe szoruló céljához” – véli Mártonfi.
