Ha tartósan mínusz 10 fok alá csökken a hőmérséklet, a Menhely Alapítvány Kürt utcai melegedőjét megnyitják éjszakára is. Szerdán erre még nem volt szükség, de így is kisebb tömeg állt sorba ingyen uzsonnáért és forró teáért az intézmény lépcsőjén. Késő délután, innen indultunk utcai szolgálatra Lapis Kristóffal és Horváth Zsuzsával, az alapítvány munkatársaival, hogy a VII. kerület „bejáratott” helyein felkeressük a hidegben is az utcán éjszakázó hajléktalanokat.
Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
Miután elszállítottuk a fagy elől menekülő Mihályt a nemrég átadott Aszódi utcai szállóra, a belváros felé vesszük az irányt. Útközben felteszem Zsuzsának a kérdést: jól láttam-e, hogy nagyon sok ápolt, tiszta ruházatú fiatal is megjelent délután az ételosztáson és szállónál is? Ő megerősíti ezt. Sőt, elmond egy történetet egy német ügyfélről, aki minden nap vasalt ingben jelenik meg a Kürt utcában. Egy lépcsőházban él. Dolgozik, kora reggel indul munkába, így nem találkozik a lakókkal, sokan nem is tudják, hogy náluk alszik – mondja Zsuzsa.
Közben megérkezünk a Blahára. Kristófék forró teát töltenek műanyag poharakba: ez az alapellátmány, amelyet az utcán nyújtani tudnak. Ezen kívül pokrócok, hálózsákok és konzervek vannak a kocsi hátuljában. Az aluljáróból kiabálás hallatszik. Először balhéra gyanakszunk, aztán kiderül: fiatal keresztények éltetik torkuk szakadtából az Úr Jézus Krisztust.
„Elviselhetetlen ez az ordítozás! A lent dolgozók nem tudnak kommunikálni a vásárlókkal ezek miatt” – mondja felháborodva Gábor, aki az aluljáró lépcsőjének tetején koldul. Elsőre nem tűnik úgy, mint aki jó bőrben lenne: a ruhája csapzott, a lábát maga alá fordítva ül a flaszteren. Zsuzsáék régi ismerősként köszöntik és beszédbe elegyednek vele.
Gábor meglepően nyitott: kicsit panaszkodik, helyzetjelentést ad az aluljáró ügyeiről, történeteket mesél. Leginkább a mankóval felfelé bicegő János, és lakótársa Laci kapcsolata izgatja most legjobban a hajléktalan férfit. Laci rosszul viselkedett ugyanis az elmúlt hetekben. János szerint a közös szálláshelyükről már három mobiltelefonja tűnt el barátjának köszönhetően, aki nyitva hagyta a bejáratot. Szerinte ez nem lehet véletlen. Ráadásul a lépcsőnél üldögélő Gábor személyijének és bankkártyájának is megmagyarázhatatlan módon nyoma veszett nemrég. Jánosék Laci higiéniájával sincsenek megelégedve. Azt állítják: haverjuk már húsz napja nem fürdött.
Lapis Kristóf és Horváth Zsuzsa menhelyesek
Fotó: Kummer János
„Múltkor már a mankóval ütöttem, hogy menjen a Köjálba. És még így is csajozik” – fakad ki János. „Azért ebben a nőnek is benne kell lennie” – jegyzi meg mosolyogva Kristóf. Kész szappanopera – gondolom. Szó szerint.
Zsuzsa közben egy riadt tekintetű, középkorú urat próbál rábeszélni egy plusz takaróra. Büszke férfiember nem beszél a nyomoráról és nem fogad el segítséget – mondja a fedél nélküli. Végül sikerül mégis meggyőzni őt, hogy egy kis adományt azért nem kell szégyellnie. A férfi azt ígéri, visszajön a takaróért, majd befordul a sarkon.
Kis idő múlva utána megyünk, de nem találjuk, eltűnt. Helyette rálelünk Veronikára, aki összegubózva vacog a körút felőli lépcsőnél. Zsuzsa megkérdezi, szüksége van-e segítségre, de nemleges választ kap. Nem erőlteti. Mint kiderül Veronika általában agresszívan reagál a közeledésre, pszichiátrián lenne a helye, most mégis itt fekszik előttünk. Több ilyen ügyfél is van, nagyon nehéz őket kezelni – jegyzi meg Zsuzsa. Indulás előtt még Kristóf is tesz egy próbát – sikertelenül. Már épp beszállunk az autóba, amikor a riadt tekintetű úr megjelenik mellettünk. Szerencséje van: lehet, hogy a csomagtartóból kihalászott pokróc menti majd meg az életét.
Következő állomásunk a Paulay Ede utcába vezet. Az árkádok alatt többen is szoktak itt aludni. Most csak egy ember kuporog a takarója alatt a szélvédett, de közel sem kellemes hőmérsékletű helyen. Hiába az autó melege, már mi is erősen vacogunk mire odaérünk hozzá. De nemcsak mi látogatjuk meg: egy, a házban élő asszony lecsap a kínálkozó alkalomra, és panaszáradatot zúdít Zsuzsáékra. Állítása szerint legalább tíz hajléktalan szokott az árkádok alatt csövezni: összepiszkítanak, összeszemetelnek mindent, megoldás pedig nincs. Zsuzsa megérti az álláspontját, de hangsúlyozza: ők nem hatóság, ezért ha valóban így van, akkor sem tudnak semmit tenni ellene. Legfeljebb meggyőzik a férfit, hogy menjen velük a szállóra, de el nem hurcolhatják. Végül ennyiben maradnak, a nő elmegy. Zsuzsa szerint hasonló kellemetlen közjáték gyakran előfordul. Az emberek nagyon sokat ártanak ezzel. Sok hajléktalan egyszerűen bezárkózik, miután a feje fölött „szétalázzák”, és inkább a hidegben marad – fejti ki. Ráadásul a legtöbbször nem ők a felelősek a szemetelésért, a vandalizmusért.
Az előttünk fekvő férfi is a takarója alá bújt a szóváltás közben. Kristóf végül kimondja a varázsszót: „hálózsák”. A fiatalember erre már felül. Kiderül, Lászlónak hívják és nem a kerületben szokott mozogni. Ideiglenesen vette igénybe az „árkád hotel” szolgáltatásait. Elmondja: ő mindig összeszedi a szemetét, a csikkjeit pedig külön üvegben gyűjti és eszébe sem jutna bárhová odapiszkítani (egyébként ilyennek én sem láttam a nyomát a helyszínen). Megemlíti, hogy szokott járni a Kürt utcába filmet nézni: nagy rajongója a moziknak és nápolyinak is, amelyet egyébként a kulturális program idején szoktak osztani. Zsuzsának el kell keserítenie Lászlót: sajnos a nápolyit már nem tudja finanszírozni az alapítvány, de vetíteni fognak egy jó Jiri Menzel-filmet. A férfi megkapja az új hálózsákját, egy konzervet és forró teát is. Az árkádok végén ekkor feltűnik egy fiatal lány: forró levest hoz. A „jótündér” átnyújtja a főztjét és jó étvégyat kíván hozzá, majd ahogy jött úgy tovább is áll. László tréfásan megjegyzi: „teljesen el vagyok kényeztetve”. Ízlik neki a húsleves. A férfi mosolyogva búcsúzik tőlünk, mi pedig reméljük, hogy átvészeli az éjszakát az új felszereléssel.
Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
Pár utcával arrébb találkozunk Péterrel, akit egy építkezés csaknem elbarikádozott a külvilágtól. Kristófék szerint az idős úr reménytelen eset, nehéz a kedvében járni. Most sem fogad el segítséget csak egy kis teát és egy konzervet. Péter régóta fájlalja a lábát. Zsuzsáék próbálnak egyeztetni vele, mikor vigyék orvoshoz, ám a program nem áll össze könnyen. Az az érzésem Péternek nyűg elmozdulni a helyéről. Nem szeret emberek között lenni. Pedig a lakók szeretik – mondja Zsuzsa. Egy arra járó tinilány megfelezné vele a kezében lévő pogácsát, egy kutyát sétáltató asszony pedig kérleli: menjen szállóra. Péter csak ennyit válaszol: „Inkább itt dögöljek meg, de nem megyek oda, Nem tudják elképzelni, mi megy ott bent”.
Következő utunk a Rózsák terére vezet. A görög katolikus templom tőszomszédságában, a földön találjuk Attilát. A férfi már nehezen mozog. Állítja: két infarktuson és egy agyvérzésen van túl. A jobb oldala részlegesen lebénult, felállni is tíz percig tart neki. 18 éves koráig intézetben nevelkedett, most 41 éves. Folyamatosan sorolja a panaszait. Régóta az utcán él, saját bevallása szerint mínusz 20 fokban is aludt már. „Ha nagyon hideg lesz, majd sétálok egy kicsit” – mondja. Egyetlen öröme a reggeli kisüveges pálinka egy pár deci forralt borral csúsztatva. Ez tartja életben – jegyzi meg, és végre mosolyra húzódik a szája. Zsuzsa a rokkant nyugdíjáról is kérdezi Attilát, mert felülvizsgálják az állapotát, ha nem küld vissza egy nyilatkozatot. „Inkább itt lőjenek fejbe, ha már ezt is el akarják venni tőlem” – reagál dühösen a hírre. Attila egy idő után önmagát ismétli, már nehezen gondolkodik. Meghallgatjuk és búcsúzunk tőle.
A műszak végén ránézünk egy telefonfülkére, ahol Zsuzsa elmondása szerint főképp ülve élte életét egy hajléktalan férfi. A közeli kollégium lakói mindennel ellátták, ezért sokáig nem lehetett rábírni, hogy szállóra költözzön. Most nem találjuk a helyén, ez jó jel. Pár sarokkal odább betérünk egy elhagyatott üzletbe, ahol Kristóf „töri az utat” a lomok, törmelékek, leszakadt ajtók közt, de nem találunk senkit. Csak egy matrac árulkodik arról: valaki él itt is. Az utolsó kanyarban útba ejtjük a Blahát. Megnézzük, Veronika kint maradt-e a metsző hidegben, de szerencsére nem látjuk a földön.
Végül megköszönöm Zsuzsának és Kristófnak, hogy elvittek magukkal. Mikor hazaérek, nekidőlök a cserépkályhának, majd megkeresem a neten a Menhely Alapítvány diszpécserszámát. Beírom a telefonomba. Örülök, hogy fedél van a fejem fölött.
A Live Info riportja a Máltai Szeretetszolgálat krízisautójáról
